Logan

2029-et írunk. A világon már évek óta nem születtek mutánsok, a meglévőket pedig szinte teljesen kiirtották. Logan (Hugh Jackman) és segítője, Caliban (Stephen Merchant) utolsókként tengetik életüket a Mexikói határ közelében, és próbálnak gondoskodni Xavier professzorról (Patrick Stewart), aki már nem képes kontrollálni a telepatikus képességét, így veszélyt jelent az egész emberi fajra. Az a Logan azonban, akit valaha ismertünk, már nem létezik többé. Egy kiégett, megkeseredett, cinikus vén piás lett belőle, akinek egyre kevésbé gyógyulnak a sérülései. De ekkor feltűnik egy új mutáns (Dafne Keen), aki nagyon sokban hasonlít az egykori Wolverine-re, de hiába erős, attól még gyerek, aki segítségre szorul, mert egy egész kivégzőosztag lohol a nyomában.

Wolverine mocskos szájú és vérgőzös mészárlásokkal tarkított hattyúdala, ami nem is annyira szuperhősfilm, mint inkább ballada az elmúlásról és a reményről.

Három a magyar igazság, ahogy a mondás tartja, és Wolverine esetében ez hatványozottan igaz. Az első filmet jobb, ha elfelejtjük, hiába volt meg benne a potenciál, ha nem voltak képesek élni vele. Hogy ez a stúdiónyomásnak, az állandó fókuszcsoportozásnak, vagy a korhatár besorolásnak köszönhető, abba most hosszú lenne belemenni. Maradjunk annyiban, hogy akadnak az Origins-ben jó jelenetek, de összességében nem jó film. Nagyon nem. Aztán jött egy második rész, aminek az volt a legnagyobb erénye, hogy gyakorlatilag semmibe vette az előzményt, és inkább újra az alapoktól próbált építkezni. Csak hát volt benne egy rettenetesen irritáló karakter, akire semmi szükség, és volt egy borzasztó végkifejlete, ami meg nettó hülyeség. De, mint az életben oly sokszor, a gödör aljáról már csak felfelé vezet az út. Nem azt akarom mondani, hogy a Logan hibátlan lenne, ezt kár is elvárni tőle. Egy dolog azonban biztos: olyannak mutatja be a főhőst, amilyennek már a kezdetektől lennie kellett volna, sőt többet is ad ennél.

De előbb a negatívumok: a sötét oldal kidolgozatlan. Hiába a 137 perces játékidő, ha ennek túl nagy része koncentrál Loganre. Nyilván ő a főszereplő, így a hangsúly mindenképp rajta kell, hogy legyen, de nem szabad kisajátítania a vásznat. A főgonosz tudósról vajmi keveset tudunk meg, a jobbkezéről, a robotkarú begyűjtő emberről meg még annyit sem. Bemutatkoznak, teszik, ami a dolguk, azaz a tudós tolja a szakzsargont, a begyűjtő ember meg próbálja végezni a munkáját inkább kevesebb, mint több sikerrel, de ennyi. Még őszintén utálni sem nagyon lehet őket, ahhoz kevés a kapaszkodó a filmben. Ők a genyók, azért vannak itt, hogy végül mind pórul járjanak, és kész. Na meg mindent egybe vetve ez "csak" egy road movie, azaz el kell jutni A-pontból B-be, hogy onnan majd tovább menekülhessenek C-be. Idézőjelbe tettem, mert én szeretem a road movie-kat, de nyilván nem jön be az ilyesmi mindenkinek.

Azonban, ami végül ezeket leszámítva marad, az bőven túlmutat egy átlag szuperhősfilmen. Megkapjuk benne Wolverine esendő oldalát, de az állatias énjét ugyanúgy. Hugh Jackman elképesztő kondiban van, de annyira eggyé válik a karakterrel, hogy az arcán ott tükröződik az a jó néhány emberöltő, amit Logan átélt eddigi élete során. A regeneráló képessége miatt sokkal lassabban öregszik, mint az átlagember, a kvázi-halhatatlanság ára azonban az, hogy újra és újra tanúja lesz a szerettei elvesztésének. Ez a megkeseredett fásultság, az emberiségbe vetett hit egyre kihunyó szikrája mind benne van a színész játékában, de Logan az utolsó pillanatig az marad, aki mindig is volt: egy igazi harcos. Ráadásul az alkotók megléptek vele kapcsolatban egy olyat is, ami eddig nem került szóba, de szerintem érdekes, egyúttal rendkívül kreatív húzás (az adamantium vázra gondolok, de többet nem árulok el).

És fantasztikusan működik a karakterdinamika közte és Patrick Stewart közt (időnként már-már olyanok, mint a régi házasok, ez pedig remek humorforrás). Az öreg professzoron is nyomot hagytak az évtizedek, és nem csak azért, mert már túl gyenge hozzá, hogy uralja a képességét, hanem eltűnőben van belőle az a kimértség, az a finom elegancia, ami mindig is jellemezte. Olyan, mintha egy része már feladta volna, mégis kitart és reménykedik a végsőkig. Sir Patricktől nem éppen megszokott az a fajta színészi eszköztár, amit itt felvonultat, és ha bárki másról lenne szó, még akár karakteridegennek is mondhatnánk, ő viszont olyan átéléssel játszik, hogy...nem is eljátssza, ő AZ.

Mint mondtam, több, mint két óra a film, és szükség is van rá. De nem csak a dramaturgia vagy a karaktermélyítés miatt, hanem azért is, mert rettenetesen erőszakos. Egyszerűen képtelenség lenne ennyi és ilyen durva zúzást egyhuzamban nézni, ha nem ültetnék le a ritmust időnként. Kicsit olyan érzésem volt, mintha az alkotók úgy érezték volna, hogy kompenzálniuk kellene az eddigi Wolverine-sztorik vértelenségét, azt, hogy a hentelés nagy része kamerán kívül zajlott. Így van-e vagy sem, tény, hogy Wolverine több embert mészárol le, mint eddig bármikor, a brutalitás miatt pedig teljesen indokolt a korhatár besorolás. Hogy az arcunkba tolt kaszab-gyilok mennyire fordul öncélúságba, azt mindenki maga döntse el, én maradok annál a megfogalmazásnál, miszerint nem való mindenkinek.

Hugh Jackman nem bújik többé Wolverine bőrébe, és Patrick Stewart sem lesz többé Xavier professzor. Utóbbi esetében James McAvoy már sikerrel vette át a stafétát, és láttunk már karón varjút, szóval nem hinném, hogy bárki pótolhatatlan. Azt viszont tudom, hogy Jackmant nagyon-nagyon nehéz lesz. Nem tökéletes film a Logan, a magam részéről azonban ennél jobb, egyúttal meghatóbb lezárást nem is kívánhattam volna. (ja de, mert rendkívül jó néven vettem volna, ha itthon nem csempészik az eredeti alá azt a szitokszót alcím gyanánt, de ez már tényleg csak a tőlem megszokott szőrszálhasogatás)