Joe (Michael Caine), Willie (Morgan Freeman) és Albert (Alan Arkin) 30 évig dolgoztak ugyanannál a cégnél, de mikor az székhelyet váltva a Távol-Keletre költözik, a munkásoknak befagyasztják a nyugdíjalapját, ergo a továbbiakban semmilyen juttatást nem kapnak, Joe házára pedig 30 napon belül a bank teszi rá a kezét az elmaradt jelzálog-törlesztés miatt. De mivel a három jóbarát már igencsak benne van a korban, és nincs veszítenivalójuk, elhatározzák, hogy betörnek a bankba, és ellopják azt a pénzt, ami jog szerint megilleti őket a letöltött munkaidő után.
Kicsit aggódtam a Going in Style esetleges minősége miatt, és nem csak azért, mert a plakáton elképesztően pocsék a photoshop. Az ilyen filmek nem gyakran sikerülnek jól, és mindig fájó látni, amikor nagy nevek szerepeltetése megy kárba. Azonban rutinos olvasóim már sejthetik, hogy itt most egy DE következik, mert nem tudom, hogy a jó alapanyagnak köszönhető vagy a három színészlegenda rutinjának, de Zach Braff harmadik nagyjátékfilmje igazi felhőtlen szórakozás, miközben hiánytalanul, de remek stílusérzékkel vonultatja fel a zsáner sajátosságait.
Mert a Going in Style alapjában véve egy heist mozi, még akkor is, ha akad benne egy leheletnyi melankólia, nem kevés finom, intelligens humor, meg némi dráma is. A jéghegy csúcsát kapargatva persze felfedezhetünk egy kis társadalomkritikát is, miszerint a cégek lesz*rják a kisemberek mindennapos gondjait, a bankok pedig negédes mosollyal szedik el az összes pénzüket. Megvan benne az üzenet, és értjük is, anélkül, hogy túlzottan a szánkba rágnák, mert az alkotók tudták, hogy mindez másodlagos a sztori szempontjából.
Ami lényeges, hogy a Caine-Freeman-Arkin triumvirátus brillírozzon, és meg is teszik. Látható élvezettel játszanak mindhárman, pedig a karaktereik nem kívánnak meg tőlük hatalmas elmélyülést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy félvállról vennék a dolgokat, teljes az odaadás és a beleélés, ráadásul minden további nélkül el tudjuk róluk képzelni, hogy civilként is életre szóló barátok, annyira jó az összhang közöttük. A mellékszereplőkről is hasonló jelzők mondhatók el, hiába nem kapnak túl nagy hangsúlyt még az olyan ismert(ebb) arcok sem, mint amilyen például Matt Dillon, John Ortiz, Ann-Margret vagy Christopher Lloyd.
Másfél órányi feelgood bolondozás három színészlegendával, és nem feltétlenül előre borítékolható végkifejlettel. Időnként nem kell több, csak pont ennyi. Nem azt mondom, hogy műfajklasszikus, de egyszer simán megéri az árát mondjuk egy szombat estére.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.