Tökéletes hang 3 (Pitch Perfect 3)

Egy feelgood első rész, és egy továbbra is laza, azonban tökéletesen indokolatlan folytatás után, a Bardeni Bellák még egyszer, utoljára összeállnak, hogy részt vegyenek egy DJ Khaled által szervezett előzenekar-választáson, ezúttal azonban olyan bandák ellen, akik hangszereket is használnak.

Hú, de eredeti, ezeket a paneleket se láttuk eddig még sehol. Látszik, hogy az alkotók nem olvassák a blogot, pedig én már a második rész után is mondtam, hogy egy intergalaktikus a capella bajnokság kellene, hogy legyen a trilógia záródarabja. Vagy bármi más, csak ne ez a mondvacsinált, izzadtságszagú és random jelenetek egymásutánisága másfél órán keresztül.

Mert ennyi a Pitch Perfect 3. Az első kettőhöz már csak az a capella köti, meg, hogy ugyanazok szerepelnek benne. Nem azt mondom, hogy az előzmények annyira átgondoltak és összeszedettek lettek volna, ezek a filmek nem a mély mondanivalóról, vagy a világ megváltásáról szólnak. De könyörgöm, legalább nyomokban tartalmazhatna történetet, a forgatókönyv pedig ne csak azért létezzen, hogy a Bellák újra dalra fakadhassanak. Pedig ez történik, dacára a kezdőképsor aláfestő zenéjének (plusz a stúdió logók dallamai is a capellában), mert ott még mosolyogtam. Aztán jöhetett a jó kezdés után a gyors visszaesés, mert a sztoriban jóformán tényleg minden csak azért történik, hogy énekelni lehessen.

Az ugyanis nem cselekmény, hogy a kalapból véletlenszerűen előhúzunk olyan apa-lánya konfliktusokat, amiről eddig vajmi kevés szó esett. Ha viszont már ezt csináljuk, akkor ne arra épüljön a sztori gerince, hogy a Bellák egy olyan versenyen vesznek részt, amire az egyik tagjuk apja biztosít beugrót, miközben elvileg már évek óta nem is látták egymást, nem, hogy beszéltek volna. Ez a kettő nem egyszerűen illogikus, hanem konkrétan kizárják egymást. De hát mit is várunk egy olyan filmtől, amiben egy Fat Amy-típusú szereplőből akcióhőst csinálnak? Igen, eltaláltátok, megint csak annyi alapozással, ami a nulla felé konvergál (az most mellékes tény, hogy az Amyt alakító Rebel Wilson amúgy valóban tud bánni a nunchakuval).

A fenébe is, kimondom, bármennyire nehezemre esik: a Pitch Perfect 3 nem jó film. Illetve igazából nem is fim, mármint a szó valódi értelmében, mert amúgy van eleje, közepe és vége, csak az ezek közti koherencia, az hiányzik belőle. De még így is tartalmaz egy tökéletes pillanatot, nevezetesen a záróakkordot. Abból az egy jelenetből árad a lányok közti összhang, az elmúlt évek összecsiszolódása, az a baráti, vagy még inkább családias viszony, amit a filmben amúgy kellően hangsúlyoznak is. Meg merem kockáztatni, hogy az volt az utolsó forgatási napjuk, még akkor is, ha tudom, hogy egy film jeleneteit nem sorrendben szokták felvenni. Az a fellépés abban az egy jelenetben, George Michael Freedom '90 című dalának a capella átdolgozásával (linkelem, hogy a filmet ne kelljen megnéznetek hozzá), az előadásmód, maga a dalszöveg, a lányok igazinak látszó könnyei, ez mind egy túlzás nélkül hibátlan érzelmi csúcspontot és egy tökéletes búcsúpillanatot eredményez (még akkor is, ha nincs kontextusba helyezve, azzal együtt viszont különösen). Nem képes feledtetni az azt megelőző játékidő hiányosságait, mégis betalál, mert őszintébb, mint bármi más azelőttről.

Itt tartunk: nem tudom jó szívvel ajánlani a filmet, pedig korábban kétszer is megtettem. Csalódott vagyok, mert szerettem a Bellák történetének könnyedségét, azt az utat, aminek képei a stáblista alatt peregnek, a légkört, a feelgood lazaságot, és a jó dalokat. Ezekből mára csak az utóbbi maradt, a többit a harmadik rész csak nyomokban tartalmazza. Senkit nem tartok vissza persze attól, hogy megnézze, de szerintem sokkal inkább újrázzátok az első kettőt, még, ha csak másfél órás a záródarab, akkor is.