A póker hercegnője, az általa imádott játékról, pénzről, hírnévről, gazdagságról, hatalomról, az amerikai álomról, és annak álságosságáról, felemelkedésről, bukásról, a szerencsejáték iránti szenvedélyről, és annak veszélyeiről.
Igen, ez mind benne van ebben a könyvben, sőt ennél több is, mert ez egy több rétegű olvasmány. De a szó valódi értelmében nem nevezném különösebben jónak, az viszont biztos, hogy azoknak mindenképp megéri elolvasni, akiket érdekel ez a világ.
Hogy miért nem tudom rá azt mondani, hogy jó könyv? Mert csapongó, és kicsit következetlen, látszik, hogy olyasvalaki keze munkája, aki nem hivatásos író (ha besegítettek neki, vagy a fordításban veszett el a lényeg, az más tészta), csak az emlékeire hagyatkozva megpróbált papírra vetni egy sajátos memoárt, élete egy meghatározó szakaszáról. Az Elit játszma olvasmányos, de a téma teszi azzá, és a környezet, amiben játszódik. Mert betekintést enged a szupergazdagok világába, ahol milliók cserélnek gazdát egy-egy éjszaka alatt, és aminek kötelező kellékei a csillogás, a hírességek és a gyönyörű nők.
És talán ez az egyik legnagyobb különbség a film és a könyv között: az írás minősége. Aaron Sorkin forgatókönyvíró-rendező fogott minden, általa fontosnak tartott sarokpontot, és felhúzott rá egy pazar dialógusokkal teli ívet. A könyv nyilván részletesebb, olyan dolgokra is kitér, ami a filmből kimaradt (magánélet, pasik), de ellenpélda is akad (teszem azt Molly nem tér ki a drogokra, amíg Sorkin igen). De van még egy jelentős különbség, nevezetesen Tobey Maguire személye. A filmben egyszerűen csak Mr. X-ként bemutatott (és Michael Cera által ütni valóan tenyérbemászó alakként ábrázolt) figura nyilvánvalóan a könyvbeli Tobey Maguire alteregója, ez eddig rendben is van. Nem tudom, az adaptáció során miért volt szükség erre a változtatásra, de talán nem is érdekes. Inkább az számít, ahogy Molly bemutatja a könyvben a színészt. Ugyanúgy ütni való és tenyérbemászó, sőt, egy igazi s*ggfej. De mindeközben úgy állítja be, mintha valaha is A-listás színész lett volna, és elismerem, a Pókember-filmek idején még talán futott a szekere, de kezeket a magasba, ki tud még azokon kívül jelentősebb szerepet mondani tőle? Amennyire én meg tudom ítélni, Tobey Maguire sosem volt, és nem is lesz élvonalbeli színész, sem a szerepválasztásai nincsenek meg hozzá, sem a tehetsége. Lehet, hogy Leonardo DiCaprio a gyerekkori barátja, de nagyjából ennyi.
Persze az is biztos, hogy nem láthatok a dolgok mögé, nem tudhatom, mi zajlott ott akkoriban, ez csak egy felszínes információk alapján alkotott magánvélemény a részemről, de pont ez itt a lényeg. Mert mindegy, hogy igazam van-e vagy sem, a példa remekül érzékelteti, hogy semmit sem tudunk a körülrajongott hírességekről. Lehet az illető a világ legnagyobb jótékonykodója, bánhat a rajongóival úgy, mintha csak ők számítanának az életben, és imádhatják akárhányan, ha magánéletben akkora s*ggfej, hogy egy ezerdolláros zsetonnal arra akarja rávenni a pókerjátszma szervezőjét, hogy álljon fel az asztalra, és ugasson, mint egy fóka, csak azért, mert azt hiszi magáról, hogy megtehet bármit.
Ilyen könyv az Elit játszma, és ez a legnagyobb erénye: egy olyan világba kalauzolja az olvasót, amit az vagy egyáltalán nem ismer, vagy azt hiszi, hogy igen, de nagyobbat nem is tévedhetne. Ténylegesen persze nem foglal állást sem saját magáról, sem az eseményekről, ezt az olvasóra bízza. Kicsit olcsó húzás ez a részéről, amolyan biztonsági játék, de sokat nem ront az élményen. Mert a hibái ellenére is bőven megéri a belefektetett időt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.