Kutyák szigete (Isle of Dogs)

Egy évek óta gyógyíthatatlannak tűnő, és az emberekre is veszélyes járvány miatt a hatalmon lévő (és amúgy nem mellékesen macskaimádó) polgármester, Kobayashi elrendeli, hogy az összes kutyát a közeli hulladéktároló szigetre száműzzék Megaszaki városából. Ám a 12 éves Atari nem akar lemondani a házikedvencéről, ezért titokban átmegy a szigetre, hogy megkeresse Foltost.

Ha Wes Anderson munkásságáról van szó, akkor általában olyan jelzők jöhetnek szóba, mint például "megosztó", "érdekes", vagy "egyedi", ugyanakkor minden túlzás nélkül mondhatjuk rá azt is, hogy "művészi" vagy "stílusteremtő". Egy dolog azonban minden alkalommal biztosra vehető, hogy tudjuk, mire számíthatunk tőle. Hogy szeretjük, vagy sem, csak rajtunk múlik, középút őt illetően nemigen van.

Rajongok a stop-motion technikáért. Hiába árasztják már el manapság a mozikat az új, 3D-s, színes-szagos animációk, még mindig léteznek emberek, akik időt és energiát nem kímélve képesek szöszmötölni egy-egy részletgazdag beállítással, amikből aztán több ezer tesz majd ki végül egy egész estés filmet, és én becsülöm őket ezért (a téma iránt érdeklődőknek itt egy rövid ígykészült-videó). Tisztelem az állhatatosságukat, de persze a végeredmény is lenyűgöz minden alkalommal.

És rajongok Wes Anderson munkáiért is. A filmeseknek általában szokott lenni valamilyen egyedi stílusjegye, adott esetben akár több is, de ahogy Anderson műveli a szakmát, úgy gyakorlatilag senki más nem csinálja. Filmjeinek képi világa, a beállítások, a művészi látásmódja mind olyasmi, ami tökéletesen megkülönböztethetővé teszi, és bár nyilván rá is hatással voltak az elődei, de ő is ugyanúgy a pályatársaira vagy az utána következőkre.

Az Isle of Dogs azonban még tőle is szokatlan vállalás. És leginkább épp a történet, és az animációs zsáner miatt, mert utóbbi nyilvánvalóan a gyerekeket szólítja meg elsősorban, az egyedi képi világ azonban pont visszatartó erő lehet, na meg a sztori is elég felnőttes. Látom rajta az igyekezetet, és hatalmas szíve van, de mintha nem tudta volna eldönteni, ki is legyen a célközönség, bár lehet, hogy tévedek, a rendezőt ismerve lehet, hogy pont ilyennek szánta. A kivitelezés részletgazdagsága azonban elvitathatatlan, és ez nem csak arra értendő, ahogy a végeredmény kinéz, hanem a szereplőkre is, mert ők mind megkülönböztethető egyéniségek (hála a parádés eredeti szinkrongárdának). Azonban itt van egy kis csavar a dologban, ugyanis hiába Atari a főhős, maga a sztori mégis inkább a kutyák szemszögéből van tálalva, ők azok, akik beszélnek (az eredeti hangsávban angolul, mindenki más pedig japánul, ez utóbbit általában fordítják valami módon).

Anderson ezúttal egy kicsit talán túlságosan is elveszett a részletekben, és a végjáték fordulata sincs kellően (vagy inkább egyáltalán) megalapozva, de amit mutat, azt szívvel-lélekkel teszi, a tanulság pedig megfontolandó egyszersmind örök érvényű. Talán nem véletlen, hogy az eredeti cím, az Isle of Dogs ilyen közel van kiejtésben ahhoz, hogy I Love Dogs.