Mivel az amerikai kormány továbbra sem képes megoldani a mexikói drog- és bevándorlóhelyzetet, a történelem során már többször is bevált módszerhez folyamodnak: oszd meg, és uralkodj. Elrabolják az egyik drogkartell fejének a kislányát, rivális kartelltagokra terelve a gyanút. Ezzel a probléma gyakorlatilag önmagát oldaná meg, azonban előre nem várt események totálisan más mederbe terelik az ügyet.
Vajon mi jár a stúdiófőnökök fejében, amikor folytatni akarnak egy olyan filmet, mint a Sicario. Igen, tudom, elég nyilvánvaló, hogy vaskos dollárkötegek, semmi más. Már maga a sztori alapfelütése is erősen megkérdőjelezhető, de a kétórás játékidő alatt úgy rugdossák végig a forgatókönyvet, miközben igazából sehova se haladunk. Stefano Sollima, rendező pedig sajnos nem egy Denis Villeneuve, hiába dolgozik az első részt is jegyző Taylor Sheridan szkriptjéből.
És még csak azt sem mondhatom, hogy ebben a formában nem volt értelme a folytatásnak. A Sicario egy olyan film, aminek van eleje, közepe és vége, még ha a nézőre is bízza a tanulság levonását. Akkor kérdem én: minek folytatni? Ráadásul a Day of the Soldado nem is igazi folytatás. Csak az előző részből megismert FBI ügynök (Josh Brolin) és az ő rejtélyes cimborája, Alejandro (Benicio Del Toro) egy újabb "kalandja". Azonban kivették belőle Emily Blunt figuráját, amivel gyakorlatilag a nézői azonosulás lehetőségétől fosztották meg a végeredményt.
Itt minden csak azért történik, hogy haladni tudjon előre a plot, csak hát így nem lehet forgatókönyvet írni. Logika és dramaturgia nélkül ugyanis kizárólag az marad nekünk, hogy élvezhetjük a két főhőst életre keltő színészek játékát (mindketten voltak már jobbak), esetleg még némi akcióbuzéria (nem rossz, de a jó, az nem ilyen). A sztori semmivel sem mond el többet a határ menti droghelyzetről és a bevándorlás kérdésköréről; előbbit az első rész már bemutatta, utóbbi pedig abszolút nincs elmélyítve annyira, hogy indokolttá váljon.
A Day of the Soldado egy tipikusan tökfelesleges folytatás, ami egyetlen dologról tanúskodik: a stúdiók fantáziátlanságáról. Ha van egy hangzatos és/vagy bejáratott cím, akkor azt tolják ahelyett, hogy kreatívan állnának a dologhoz. A bevételi adatok is ezt támasztják alá (az első rész 30 millióból készült, és 85-öt termelt világszerte, míg ezt 35 millióból hozták össze, és jó, ha meglesz nekik a 75), bár az tény, hogy többé-kevésbé pénzüknél vannak. És hát ez a kvázi cukorkoponyás plakát is veszett jól néz ki. De nem lehetne, hogy ekkora összegek fejében már esetleg kapjunk is valamit legközelebb? Vagy túl nagy kérés?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.