Sötét elmék (The Darkest Minds)

Egy rejtélyes betegség következtében a gyerekek 90%-a meghal a Földön. A kevés túlélő azonban különleges képességekre tesz szert, ezért a(z amerikai) kormány a veszélyességi szintjüknek megfelelően színekre osztja és munkatáborokba zárja őket. A Zöldek fokozott intelligenciával rendelkeznek, a Kékeknek telekinetikus képességeik vannak, az Aranyak képesek manipulálni az elektromosságot, a Narancs és Piros színűek azonban nagyon ritkák, és egyben ők a legveszélyesebbek. Ruby (Amandla Stenberg) már hat éve él az egyik munkatáborban a Zöldek között, titkolva, hogy valójában ő is a veszélyes Narancs színűek egyike.

A szegény ember X-Menje, de még az is jócskán felhígítva. De vajon ez az utolsó szög a young adult műfaj koporsójában, vagy még rángatózik néhányat a holttest, mielőtt végképp bekrepálna?

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a The Darkest Minds kicsivel több, mint 100 percét, azt hiszem, azt mondanám: ostoba. Fájdalmasan ostoba. Először is semmi eredetiség nincs benne, olyannyira, hogy a főszereplő Amandla Stenberg is egy másik hasonszőrű, bár sokkal sikeresebb mű megfilmesítéséből érkezett, ugyanis ő volt Rue a Hunger Games első részében (azóta se tett le semmi jelentőset az asztalra). Másodszor az X-Men, mint alapanyag: mennyire valószínű, hogy a világ gyermekeinek 90%-a meghal, de a megmaradtak összesen öt tulajdonság alá besorolhatók, ráadásul még a szemük színe is épp a képességeikhez passzol? Ha magáról a betegségről sem tudunk meg semmit, hogy várhatják el, hogy a néző ezt így benyelje? Mérföldekről látszik, hogy nem azért van így megírva, mert logikus, hanem azért, mert kényelmes. Értsd: az író tetűlusta volt.

De, ha tovább megyünk a logika által kijelölt ösvényen, a felfokozott intelligencia, mint olyan, eléggé fantáziátlan "szuperképesség", különösen annak fényében, hogy őket tartják a legkevésbé veszélyesnek. Mert hát egy csapatnyi intelligens ember összefogva nyilván nem kezdene a munkatáborból való szökés gondolatával foglalkozni, és nem szítana azonnal forradalmat sem, egyúttal annak élére is állva. Hát persze, hogy nem. Hőseink négytagú csapatának vezéralakja is nyilvánvalóan az a fiatalember, aki tárgyakat mozgat az akaratával, mert hát ő mégiscsak sokkal kúlabb, mint az agytröszt, aki szemüveget visel, hogy lássák is, hogy okos, és aki egyúttal a komikus afroamerikai mellékalak szerepkörét is megnyerte a casting-lottón. De legalább mindannyian egy-egy külön képességet birtokolnak, mert úgy kézenfekvő, ha nem egyformák.

Apropó, casting. Oké, legyen buta a forgatókönyv, mint az állat, rendben van (igazából nincs rendben, de hagyjuk). De mégis hogy a jóistenbe sikerült leszerződtetni a sötét oldalra azt a Patrick Gibsont, aki egyszerre indulhatna a legtehetségtelenebb és a legtenyérbemászóbb különdíjért is? Az alkotók úgy voltak vele, hogy lehet, hogy drága a McDonald's-ban a kaja, de legalább sz*r is? Habár, ha eleve az volt a cél, hogy ilyen legyen, illetve, hogy az első pillanatban messziről ordítson róla, hogy simlis, akkor mindkettő telitalálat. Persze ettől még nem lesz jobb nézni, akárhányszor csak a vásznon van.

A szereplők közti kémia gyakorlatilag szót sem érdemel, mert, hogy az nem létezik. Ellenben van egy pocsék szerelmi szál, aminek lehet, hogy megvan a célközönsége, de ha az alanyok közötti interakció hitelessége a nulla felé konvergál, az olyan messze lesz az átélhetőségtől, mint ide Hódmezővásárhely. Hogy a végszó dramaturgiai felépítése mennyi kivetni valót hordoz magában, abba már inkább bele se menjünk, egyrészt, mert más sincs benne, csak az, másrészt pedig, mert addigra már legalább tízszer néztem rá, hogy ugyan mennyi lehet még hátra a filmből, ugyanis ekkorra már úgy éreztem, mintha legalább két és fél órája gubbasztanék a tévé előtt.

Félreértés ne essék, nem a young adult műfajjal van bajom, születtek ebben a zsánerben is fogyasztható darabok, meg aztán kell valami a felnövekvő ifjúságnak a rengeteg képregény adaptáció mellé. De könyörgöm, írjuk már meg ezeket rendesen, ne pedig összelopkodjuk mindenhonnan a hozzávalókat, aztán majd lesz belőle fogvájó, ha nem b*sszuk el azt is, ahogy a régi vicc is szól. Mert ez, amit a The Darkest Minds elővezet, tényleg nem több az elpocsékolt időnél, cserébe legalább benne van a folytatás lehetősége, mint ilyenkor mindig. Mármint ha a 34 milliós büdzséből nem mindössze 24 milliót sikerült volna termelnie világszinten, meg, ha nem 5.6 ponton állna az imdb-n, mert ami azt illeti, mindkét adat elég szánalmas.