Lopom a sztárom (The Bling Ring)

Egy-két évvel ezelőtt néhány Los Angeles-i tini betört pár általuk istenített hollywoodi híresség házába, és onnan ékszereket, táskákat, ruhákat meg egyebeket vittek el, összesen mintegy 3 millió dollár értékben. Nem azért, mert megélhetési gondokkal küzdöttek, még csak nem is a tettük izgalmáért, inkább azért, hogy átérezzék, milyen lehet bálványuk élete, hogy kitöltsék a saját, sekélyes életükben lévő űrt, még ha csak egy pillanatra is.

Sofia Coppola erről forgatott filmet, tárgyilagosan, konkrét, kimondott állásfoglalás nélkül, szinte csak a tényeket mutatva, lecsupaszítva, majdnem dokumentarista stílusban. Persze az üzenet ettől még ott van a sorok között, csak észre kell venni.

Pár év múlva érdemes lenne újranézni a filmet abból a szemszögből, hogy milyen lesz az a fiatal nemzedék, akiknek már most csak a felszínes csillogás a fontos, a külsőségek, a partik, a drogok és a pia, meg, hogy melyik híresség épp mit csinál.

Azt hiszem, ennél a filmnél nincs középút (mint, ahogy a rendezőnő általam eddig látott két korábbi filmjénél sem), valakinek vagy tetszik, vagy nem. Én minden esetre kedvelem a rendezői stílusát, a filmjei fényképezését, a színészvezetését, a zeneválasztását. Az egyik legszebb jelenet a filmben például, egy külső kameranézet egy házról, amit épp két tini rámol ki, miközben a kamera lassan közelít az épülethez, és közben csak az éjszaka hangjai hallatszanak. Egyszerűen pazar, szeretem az ilyesmit.

És bár Emma Watson talán húzónévként szolgálhat a filmhez, mégsem ő a főszereplő, viszont az alakítása most is remek. Annyira jól adja a felszínes, divatmajom hülyep*csát, hogy akár azt is hihetnénk, hogy nem eljátssza, hanem simán ilyen. Ráadásul abszolút nem hallatszik a brit akcentusa, sőt, ami azt illeti, még a hangszíne is más, mint szokott lenni.

Szóval messze nem ajánlom mindenkinek, de ha esetleg tetszett valakinek a Lost in Translation, vagy a Somewhere, akkor talán ez is fog.