Hogyan írjunk szerelmet (The Rewrite)

Keith Michaels (Hugh Grant) még 1999-ben írt egy forgatókönyvet, ami akkora siker lett, hogy meg is kapta érte az Oscar-t. De azóta igazából nem sok mindent tud felmutatni: a jó ajánlatok egyre-másra elmaradoztak, a felesége lelépett a sikerfilmje rendezőjével, és a fiával se beszélt már több, mint egy éve. Kétségbeesetten hívogatja az ügynökét, és gyakorlatilag már bármit elvállalna, annyira le van égve. Kapva kap tehát egy kisvárosi egyetem állásajánlatán, ahol is forgatókönyvírást kellene tanítania. Persze annyira nem érdekli az egész, hogy rövid idővel a városkába érkezése után lefekszik az egyik leendő diákjával, a tanulókat pedig a külsejük alapján válogatja össze (70 diák fejenként 30 oldalas forgatókönyvét kellene ugyanis elolvasnia, majd kiválasztania a legjobb 10-et, akiket majd tanítana). Meg van ugyanis győződve róla, hogy az írást, mint olyat nem lehet tanítani, valaki vagy tehetséggel születik, vagy nem. Viszont összefut a kétgyerekes, szintén elvált Holly-val (Marisa Tomei), aki a pincérnői állása mellett jár egyetemre (plusz kisegít az egyetemi ajándékboltban is), és szeretné felvenni Keith kurzusát.

Aki egyetlen Hugh Grant-filmet is látott már életében, pontosan tudja, mire számíthat. És aki egyetlen romantikus vígjátékot is látott már életében, az pontosan tudja, hová futnak majd ki végül a történetszálak. De ez a film persze nem csak erről szól (a megtévesztő, és értelmetlen magyar címhez meg végképp semmi köze), hanem az írásról, egy kicsit Hollywoodról, és arról, hogy néha újra kell írnunk az életünk történetét, mert a saját sorsunk forgatókönyvét végülis mi magunk alakítjuk.

Hugh Grant az évek során Hollywood megbízható iparosa lett. Olyannyira, hogy évek óta ugyanazt a karaktert alakítja, de még a filmjei is nagyon hasonlítanak egymáshoz, és azt ugyan nem mondhatom rá, hogy mindezt unottan teszi, de láthatóan nem erőlteti meg magát. De azért az ő helyében - így 55 évesen -  lassacskán megkérdezném magamtól, hogy vajon hány év van még ebben az egy karakterben? Mondjuk öt? 60 évesen nem lesz már ciki ugyanezt játszani? Félreértés ne essék, nem kritizálni akarom, hiszen nekem sincs túl sok felmutatnivalóm, de persze én sem Hugh Grant nem vagyok, 55 éves meg végképp nem. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, van-e ebben a fickóban még valami? Hogy tehetséges-e egyáltalán?

Viszont aki még semmilyen szempontból nem Hugh Grant, az a megöregedni képtelen, ellenben mindig gyönyörű Marisa Tomei. Ő ugyanis minden szemszögből szöges ellentéte filmbéli partnerének, és még ezt a sablonos, kétdimenziós szerepet is képes olyan élettel megtölteni, hogy öröm nézni. A jelenet például, amikor a lányaival táncol, nem több két percnél, mégis önkéntelen mosolyra gerjeszti az embert. Ebben persze egyrészt jelentős szerepe van annak is, hogy a Sylvester Stallone-féle Oszkár-ban ismertem meg, és a szememben talán már örökre az a huncut mosolyú lány marad, másrészt pedig, ha nem tudnám, hogy már elmúlt 50, maximum egy erős negyvenesnek mondanám.

Közhelyes a film, nem tagadom, de ezekkel a közhelyekkel elég profi módon bánik. Mégpedig annyira, hogy észrevesszük ugyan őket, de nem bosszankodunk rajtuk, mert szórakoztató a tálalás. Csak, hogy egy példát mondjak: nagy összegben mertem volna fogadni rá, hogy Keith és a diáklány kapcsolatából majd azt hozzák ki, hogy a lány teszem azt az igazgató, vagy legalábbis valamelyik tanár lánya. Hát ezt a "konfliktust" az alkotók egészen másképp oldották fel, de nem kevésbé volt klisés, mint az én verzióm. Mégsem jutott eszembe, hogy egy pillanatig is a helyzet életszerűségén morfondírozzam.

Aztán rájöttem, miért van ez így (na nem, mintha akkora koponya lennék, csupán a rutin, meg az évek, ahogy mondani szokták). Azért, mert a film az írásról, a jól megírt forgatókönyvekről szól, és az a minimum, hogy, mint ilyen, jól legyen megírva. Ki van ez találva, kérem szépen: szerethetőek a karakterek, még, ha nem is sok hátteret kapnak, jók a mellékszereplők is - élükön például J.K. Simmons-szal, aki szintén kihozza a maximumot abból a kevés játékidőből, amit kap -, a kisváros, mint helyszín, mindig kellemes környezet, jól vannak összeválogatva a zenék, és igazából a dialógusok is jók, sőt, helyenként kifejezetten viccesek.

Könnyednek, mosolygósnak szánták, és az is lett. Lehet, hogy rövid idő alatt elfelejtjük, de egy péntek estére, némi rágcsával ideális. Egy megfelelő partnerrel, de akár anélkül is. Mert nem kell mindig a komolykodás, tudni kell kikapcsolódni, és az ilyen filmek épp erre valók.