Liza, a rókatündér

Egy japán mese szerint, a rókatündérek magányosan éltek az erdők mélyén, és ha egy férfi megkívánta őket, az azon nyomban meghalt. A rókatündérek így bánatukban gyakran önkezükkel vetettek véget magányos életüknek. Mert az átkot csak az önzetlen szerelem oldhatta fel.

Liza (Balsai Móni), az egyszerű, szerény lány, bentlakó ápolóként dolgozik a volt japán nagykövet megözvegyült feleségénél, Márta néninél (Molnár Piroska). Egyetlen barátja van csupán, egy fiatalon elhunyt japán popénekes, Tomy Tani (David Sakurai) szelleme. Amikor Márta néni tragikus hirtelenséggel meghal, végrendeletében - a lakásán kívül - egyetlen intelmet hagy örökül a lányra, hogy ragadjon meg minden lehetőséget az ismerkedésre, úgy előbb-utóbb megtalálja majd élete párját. Liza kissé esetlenül ugyan, de megpróbál eleget tenni ennek a kérésnek, a gond csak az, hogy akárhány férfival ismerkedjen is meg, azok rövid időn belül szintén elhaláloznak. Nem csoda hát, hogy a lány egyre inkább azt gondolja, őt is a rókatündérek átka sújtja.

Abszurd, szürreális mese arról, hogy mi mindent kell kiállnod azért, hogy megtalálhasd a lelki társad. De gyorsan leszögezném: ez rétegfilm. Nagyon. A tartalomból is látszik már, de tényleg kell hozzá némi feltétlen befogadókészség. Viszont ha ez megvan, meglesz a másfél órányi kikapcsolódás is.

Már amikor először hallottam róla, akkor is a dolog abszurditása fogott meg, és valószínűleg ezért is tetszett annyira. És végig azon járt az eszem, hogy ha ilyen is lehet egy magyar film, akkor miért gyártjuk azt a rengeteg minősíthetetlen szemetet?

Mert az idejét sem tudom, mikor láttam magyar filmben olyat, ami ennyire fantáziadús, ennyire szépen fényképezett, és ennyire minőségi volt. Mert például amit digitális trükkök terén felvonultat, az egyszerűen elsőosztályú. A sárgás-barnás képek gyönyörűek, az operatőri munka remek, és az egészet belengi valami olyan retró hangulat, amitől varázslatosan szépnek látjuk a budapesti (pardon, csudapesti) helyszíneket, és egy pillanatra sem fordul öncélúságba.

Balsai Móni nagyon aranyos, tökéletes választás volt a címszerepre. A külseje, de még a hanghordozása is a fiatal Eszenyi Enikőt juttatta eszembe, de ez nem volt zavaró. Jól játszik, és a hangja is jó.

Akad pár ismert(ebb) arc a filmben, de nem térnék ki külön rájuk, mindannyian jó színvonalon játszanak, az a minimális mesterkéltség, ami felfedezhető, itt úgy láttam, legalább annyira eszköz, mint a retrós összkép (leszámítva Reviczky Gábor állandó anyázását, mert az tényleg kissé túl direktre sikerült). Szóval itt nem igazán lehet felfedezni azt a sterilitást, ami a magyar filmeket sajnos szinte kivétel nélkül jellemzi.

David Sakurai-t viszont kiemelném, mert egyrészt jelentős szerepe van a történetben, másrészt viszonylag szűkös eszköztárral dolgozik, mégis emlékezetes. Annak ellenére is, hogy tudtommal nem ő énekel.

Mert rengeteg dal van a filmben - a legtöbbje Tövisházi Ambrusnak köszönhető -, annak ellenére, hogy nem musical. Ez is csak a retróhatást erősíti, na meg az abszurditást, ugyanis japán táncdalokról és finn westernzenéről van szó. Igen, tudom, hogy ez hogy hangzik, mégis jó. Már persze, ha ezt is be tudjuk fogadni; az első 5-10 perc után úgyis kiderül, sikítófrászt kapunk-e tőle.

Azt hiszem, nem véletlen, hogy agyondíjazták mindenhol, mert tényleg nagyon eredeti az egész, de az tény, hogy kell egyfajta hozzáállás, vagy nem is tudom, érdeklődési kör, hogy megtalálja a hozzánk vezető utat. Még, ha a közepén kicsit le is ül, engem berántott a hangulata, és igen jól éreztem magam ezalatt a másfél óra alatt. Egyszer megérte? Mindenképpen. Újranézném? Megvan rá az esély.