Nosztalgia rovat: Született gyilkosok (Natural Born Killers)

"A TV az agy rágógumija."

Mickey (Woody Harrelson) és Mallory Knox (Juliette Lewis) egyfajta modern Bonnie és Clyde-ként keresztül-kasul autóznak a 90-es évek Amerikáján, nem hagyva maguk után mást, csak egy nagy rakás hullát, illetve egy-egy tett helyszínén egy-egy tanút, aki a történetüket elmeséli.

Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni, így foglalhatnánk össze Oliver Stone kultfilmjét, de nem csak erről van szó. Mert ez a mozi azon kívül, hogy ultraerőszakos, kőkemény társadalom- és médiakritika is egyben, szokatlan, egyedi de mégis fantasztikus vizuális megoldásokkal.

Kezdjük a fekete levessel: először is mi a fene történt Oliver Stone-nal? Aki 1994-ben egy ilyen műfajklasszikust képes volt összehozni, az majd' 20 év alatt hogy süllyedhetett a Vadállatok szintjére? Mintha a két filmet két különböző ember rendezte volna. És szándékosan kezdem ezzel, mert ide kapcsolódik a Natural Born Killers már említett képi világa is: animációs betétek, szándékosan vetített háttér, fekete-fehér képek, direkt agyonszűrőzött és -színezett felvételek, drogos víziók. Ez a film maga a rendező lázálma, és emiatt nagyon nehezünkre eshet nézni.

De az, ahogy kinéz, egyben pozitívumként is felfogható, mert abban biztosak lehetünk, hogy ilyet máshol nem látni. És pontosan ez az, ami gyakorlatilag majdnem felülírja azt a töménytelen mennyiségű erőszakot, ami pereg a vásznon, mert így tálalva egyszerűen képtelenség otthagyni, nem bírjuk levenni róla a szemünket. Ezáltal pedig felfedezhető nem kevés szándékosság is a megoldásban, mert épp ez az, amire a film fel akarja hívni a figyelmünket. Még hogy felhívni, a szó szoros értelmében a képünkbe nyomja: vevők vagyunk a TV-ből áradó erőszakra, látni akarjuk, érezni, ahogy a vér az arcunkra fröccsen.

Láttatok már olyan balesetet az utakon, ahol nem is maga a baleset okoz forgalmi dugót, hanem a bámészkodók? A magam részéről utálom az ilyet. Ösztönösen lelassítanak, de nem elővigyázatosságból, hanem azért, mert minden részletre kíváncsiak. Ha vér folyik, csak annál jobb. Katasztrófaturisták lettünk, és ugyanezt csináljuk a híradót nézve is. És persze a TV rá is játszik erre, hiszen ki kell elégíteni a vásárlói igényeket. Érdemes lenne táblázatosítani, hogy a mai híradók vajon hány százalékban közvetítenek valódi, hírértékű információt, és hány százalék jut arra, hogy "lelőtte-leszúrta-felrobbantotta"?

És éppen ez a társadalom- és médiakritika az, ami miatt a film egyetlen szereplőjével sem tudunk azonosulni. A két sorozatgyilkossal még jó is, ha nem, na de akkor ki marad? A riporter, aki a nézettségre hajt, és ennek érdekében az anyját is eladná? A börtönigazgató, aki a sztárzsaruval az elítéltek megölését tervezi? Ez utóbbi is simán megfojt egy prostit egy útszéli motelben, minden lelkifurdalás nélkül. Hogy a nézőkről, akik sztárolják a két gyilkost, már ne is beszéljünk. Nem. Itt egyetlen pozitív szereplő sincs, mert a világ, amiben élnek, elkorcsosult.

De ettől persze még megláthatjuk a film üzenetét ugyanúgy, ahogy a pozitívumait. A színészek egytől-egyig kiválóan teljesítenek, pedig igazi sztárparádét láthatunk. A legutolsó, háttérben ácsorgó mellékszereplők között is felfedezhetünk ismert(ebb) arcokat, ha jól figyelünk. Én most csak kettőt emelnék ki  a sok név közül: Tommy Lee Jones-t a korrupt börtönigazgató szerepében, és Robert Downey jr.-t, aki a riportert alakítja. Előbbinek csak néhány jelenete van, de nem is ő lenne, ha nem maradna emlékezetes, utóbbi pedig olyan messze van a mostani Tony Stark-alakításoktól, mint ide Hódmezővásárhely. És ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom.

A fényképezést nem győzöm méltatni, de amire még felhívnám a figyelmet, az a zeneválasztás. Az adott betétdalok nagyon passzolnak minden jelenethez, de a börtönlázadás alatt felcsendülők gyakorlatilag tökéletesek.

Rendkívül megosztó film, ilyennek is kell lennie. Épp ezért nem tudom nyugodt szívvel azt mondani, hogy látni kell, de azt is meg tudom érteni, ha valakinek ez a kedvenc filmje.