Nosztalgia rovat: Desperado

"Keresek itt egy pofát, akit úgy hívnak, hogy Bucho. Csak ennyi. De úgy látom, te csak megnehezíted a dolgom."

Régen minden jobb volt? Ami 20 éve kúlnak számított, az most is az? Robert Rodriguez "szerethetőbb" filmeket csinált, amikor még nem voltak ténylegesen kialakult stílusjegyei, vagy legalábbis nem helyezte ezeket annyira előtérbe? Ha erre a filmre vetítjük, részemről mindhárom kérdésre 'igen' a válasz.

Egy ilyen korú mozi esetében nem bajlódnék a sztori taglalásával, egyrészt, mert ez tényleg az a fajta film, amit szerintem már mindenki látott legalább egyszer, akciórajongók valószínűleg többször is, másrészt ez egy szimpla bosszútörténet, az ilyen sztorik pedig általában egy söröskupak bonyolultságával bírnak.

Antonio Banderas 1995-re már túl volt jónéhány, többségében spanyol nyelvű filmen, és mivel volt szerencsém ezek közül némelyikhez, tudom, hogy van tehetsége. Ide viszont nem ez kellett. Ide egy igazi latin-macsó-külsőre, szúrós tekintetre, és szenvedélyre volt szükség. Banderas pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy hiteles legyen. Nem hiszem, hogy akkoriban bárki is azt nézte volna, milyen eszköztárral játszik, de az az igazság, ilyen szemmel is érdemes nekiülni, mert meglepődhetünk, bizonyos jelenetekbe milyen érzékenységet sikerül belevinnie. Például, amikor a kissrácot tanítja gitározni a járdaszélen ülve, vagy az a néhány pillanatnyi gitárlecke Carolinával az ágyban. De ugyanígy átjön az elszántsága, ahogy képes felégetni maga körül mindent a cél érdekében. És csak mellékesen jegyzem meg, hogy a film elején azt a dalt ő maga énekli.

Salma Hayek gyönyörű. Nem egyszerűen szép, maga a megtestesült nőiesség. Mindig is jobban preferáltam szintén spanyol ajkú kolléganőjénél, Penélope Cruznál, de itt tényleg elképesztő. Banderas-szal ellentétben ő csak néhány sorozatszerepet tudott ekkor még csak felmutatni - én is itt láttam először -, és meg merem kockáztatni, sosem játszott ennél őszintébben. Természetesek a gesztusai a szerepben, igazi naiva, de azért az is jól áll neki, amikor elsüt egy duplacsövűt. És ha már Banderas-nál kitértem rá, itt sem megyek el szó nélkül az énektudás mellett, mert ugyan nem tudom, miről szól a dal, amit énekel, de nem bánnám, ha valami hasonlóra kellene elaludnom.

Szegény Joaquim de Almeida nem tehet róla, hogy egy mexikói drogbáró külsejével született, mert én magam talán nem is láttam más szerepben soha. Legtöbbször mexikói, és legtöbbször drogbáró. Esetleg kolumbiai. A hitelességébe viszont nem tudnék belekötni, mert hatalmas átéléssel játszik. Hogy a végeredmény jó, vagy ripacs, az már egyéni ízlés kérdése. Szerintem az egész filmet nem érdemes komolyan venni, szóval miért pont a negatív karakterrel tennénk kivételt.

És ez utóbbit - mármint a komolyan vételt - azért is említem meg külön, mert ugyan akciófilmről van szó, de amit itt látunk, az azért a zsáneren belül is elég erős. Akcióorgia, igazi látványmészárszék, változatos fegyverarzenállal. Ez az, ami az egészet eladja, ez az, amiért alapesetben beülünk rá, és meg is kapjuk, ami jár nekünk. Olyasmibe persze itt sem kötök bele, hogy mikor fogy ki a lőszer, hányat lőnek az adott pisztollyal, vagy éppen, hogy egy bizonyos snitt kétszer szerepel az egyik kocsmai lövöldözéskor, csak két külön kameraállásból. Felesleges lenne ilyeneken lovagolni, mikor olyan precízen megkoreografált jeleneteket láthatunk, hogy gyakorlatilag olyan, mintha eltáncolnák. Erre pedig a remek soundtrack még rá is tesz. És ez még bőven nem a CGI-korszak, rengeteg a praktikus effekt (sminkek, maszkok, hegek, golyó ütötte nyomok), loccsan a művér a kapszulákból literszámra, és mielőtt még bárki megemlítené, tisztában vagyok vele, hogy nem reális, amit látok, de egy ilyen filmben nem is ez a cél. Mert hol van az megírva, hogy például egy rád ugró fickóba bele kell üríteni két teljes tárat? Sehol. Realitás? Ugyan! De jól néz ki? Még szép!

Technikailag pedig fantasztikus a film. A feszes vágásoktól a szép, lassan átúsztatott snittekig megvan itt minden, amiről az erre igényesek csak álmodhatnak. Ekkor még nem találták fel az állandó kamerarángatást, az akciók is fix állásból vannak fényképezve, maximum csak a snittek számának váltakozásával lesznek dinamikusabbak, vagy lassabbak, mikor mire van szükség. És külön dicséret illeti Rodriguezt, amiért a film elején lévő álomjelenetet állítólag képkockáról-képkockára újraforgatta Banderas-szal. Ugyanis a Desperadonak van egy kvázi-előzménye is El Mariachi címmel (meg egy kvázi-harmadik része is, de ez nem tartozik ide), amelyben szintén szerepel ugyanez a jelenet Carlos Gallardo főszereplésével. Magyarán a két filmben ugyanazt a karaktert két különböző színész játszotta, ezért volt indokolt az újraforgatás. Gallardo egyébként a Desperadoban is kapott egy kisebb szerepet, meg két, géppisztolyt rejtő gitártokot.

Ha eddig nem lett volna elég egyértelmű, csak ajánlani tudom. Látom a hibáit, de olyan jól szórakozom, hogy nem érdekelnek. Mert kell néha olyan film, amiben a főhős elszánt tekintettel megy a végzete felé, egy dögös nővel az oldalán, miközben egy robbanás lángoszlopa csap fel a háttérben. A Desperado egy ilyen film. És fogadni mernék rá, hogy újabb 20 év múlva is ugyanilyen kúl lesz.