Kaliforniai álom (La La Land)

Mia (Emma Stone) egy kávézóban dolgozik, de híres színésznő szeretne lenni, Sebastian (Ryan Gosling) pedig egy állástalan zongorista, aki arról álmodik, hogy saját jazzklubot nyit. Találkozásuk, románcuk sorsszerű, de az álmaikért tenniük is kell.

Melankolikus, mégis feelgood, modern musical, amely ízig-vérig Hollywood aranykorát idézi.

Vannak rendezők, akikre a hirtelen jött siker után a csúfos bukás vár. Olyanok, akiknek volt egy nagy dobásuk, de utána szinte rögtön a süllyesztőben végezték, mert nem tudták megugrani a saját maguk által teremtett lécet. Nos úgy néz ki, hogy Damien Chazelle nem tartozik közéjük. Azt hiszem, nem esem nagy túlzásba, ha azt mondom: a fantasztikus Whiplash után a világ jelentős része tűkön ülve várta, mit tesz le az asztalra legközelebb? Nem szokásom könnyelműen ezzel a jelzővel dobálózni, és vessenek meg érte, ha tévedek, de számomra a La La Land egy közel tökéletes filmélmény. Ahogy Ryan Gosling mondta a megható köszönőbeszédében a Golden Golbe-díjátadón: legalább annyira az ő filmje, mint amennyire Emma Stone-é, és Damien Chazelle-é. Mindhárman tudásuk legjavát tették bele, az alapanyaghoz illő alázattal, a végeredményről pedig még annak fényében is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, hogy ha valaki, én aztán biztos nem vagyok musical-rajongó.

Pedig nincs ebben a sztoriban nagy truváj. Az író-rendező olyan hétköznapi dolgokról mesél nekünk, mint a zene (különös tekintettel a jazzre) és a filmszakma szeretete, vagy egy olyan férfi és nő kapcsolata, akik különcöknek számítanak, mert nem adják fel az álmaikat. Mindezt azonban gyönyörű, hosszan kitartott (időnként már-már vágás nélkülinek ható) snittekkel bemutatva, és fantasztikus betétdalokkal megtámogatva. Egy minimális (éppen kellő mennyiségű) drámát belecsempésztek ugyan a történetbe, de minden másból csak úgy árad a feelgood hangulat. És még valami: intelligens humor, akár a legváratlanabb helyzetekben. Amikor a legkevésbé sem számítanánk rá, amikor már azt hisszük, hogy tudjuk hogyan fog végződni egy-egy jelenet, épp akkor leszünk a legjobban lóvá téve. Na persze megkapjuk a beteljesülést, de az író-rendező addig húzza előttünk a mézesmadzagot, ameddig csak lehet.

De, mint mondtam, az érdem csak harmadrészben Chazelle-é, Gosling és Stone is hozzáteszi a magáét. A tánc- és énektudás remek, fantasztikusan működik a kémia a két fiatal között, igazán harmonikusak együtt a vásznon, szavunk nem lehet. Gosling még zongorázni is megtanult a szerep kedvéért, így a filmben felcsendülő dallamok többsége valóban tőle származik, még, ha csak a kézfejét mutatják, akkor is. És bár láttam már néhány filmjüket (együtt és külön-külön is), de az én szememben még soha nem voltak ennyire jók színészileg. Apró rezdülésekkel, de széles érzelmi skálán mozognak, rengeteg közeli van az arcukról, érdemes figyelni a gesztusaikat, tényleg csak jót lehet mondani mindkettejükről.

A La La Landhez hasonló filmek ritkának számítanak, mint a fehér holló, így nyilván benne van az általam gyakran emlegetett frázis, miszerint, ha ismered a keserűt, jobban értékeled az édeset, de nem csak erről van szó. Ha csak jobb lenne, mint az átlag, nem lenne világszerte ennyire egyöntetű a vélemény róla, és valószínűleg nem szippantott volna be engem sem. A nagy számok törvényének értelmében már túl sok csalódás ért filmes szinten, így egy kissé talán cinikussá váltam, nem ülök fel könnyen a hype-vonatra. Ha azonban ehhez hasonló filmet látok, minden alkalommal megenyhülök, és visszatér a Hollywoodba vetett bizalmam, hogy talán még nincs minden veszve: a futószalagon érkező látványfilm-dömping mellett még születhetnek remek, eredeti ötletek. Többek között ezzel az élménnyel gazdagított a La La Land, és ezért ajánlom feltétel nélkül nektek is, még, ha alapvetően nem rajongtok a musical műfajáért, akkor is. Nem fogjátok megbánni.