Marvel Kapitány (Captain Marvel)

Hol is hagytuk abba legutóbb? Az Infinity War végén Nick Fury egy csipogóval üzent valakinek, mert az emberiség egy minden eddiginél komolyabb ellenféllel akadt össze, és segítségre van szüksége. Ez lenne Marvel Kapitány. Ez lenne Marvel Kapitány? Mármint tényleg ez, akit itt, ebben a filmen most láttunk? Illetve egyáltalán szükség volt egy róla szóló, különálló eredetsztorira? Mert hát azt még megérteném, ha a küszöbön álló Endgame egy jelentősebb részét nem azzal akarják tölteni, hogy bemutatnak egy olyan karaktert, akinek komoly ráhatása van az események végkimenetelére. De nem lehetett volna kevésbé szájbarágósan, erőltetetten és összecsapottan? Szám szerint 5 forgatókönyvíró, összesen 8 darab írói kredittel tényleg csak ennyire volt képes?

Bizony, elérkezett a pillanat, ami azt hittem, sosem jön el: ültem a moziban, néztem a soron következő Marvel filmet, de a gyermeki lelkesedés helyett csak az unalom ragadott magával. Totálisan hidegen hagyott a főhős sorsa, egyrészt azért, mert hogyan is izgulhatnék olyasvalaki testi épsége miatt, aki a játékidő első harmadában egy űr-mentőkapszulából katapultálva keresztülzuhan egy Blockbuster videotéka (erről még lesz szó) tetőszerkezetén, és gyakorlatilag a haja szála sem görbül? Másrészt pedig azért nem tudott érdekelni, mi történik a főszereplővel, mert Brie Larson teljesen megérdemelt Oscar díjának dacára a mellékszereplők (különösen az egyikük) szégyenszemre lejátsszák a színről. Ez van. Lehet, hogy a Marvelnél így 10 év és kétszer annyi film után végre elérkezettnek látták az időt egy női szuperhős önálló kalandjára, az viszont biztos, hogy a casting csúnyán félrement. Nem tudom, mennyiben a színésznő hibája, illetve mennyi teret engedtek neki (vagy pont, hogy nem) a kibontakozásra, de Brie Larsonból hiányzik mindenfajta karizma (egyéb izmairól nem is beszélve), ami egy ennyire jelentős figura életre keltéséhez szükségeltetne. Aki ezt a filmet a hátán viszi, az a digitálisan megfiatalított Samuel L. Jackson, ha ő nem lett volna, most ott virítana a poszt alján a "nemajánló" címke.

Igen, ő az a bizonyos (egyik) mellékszereplő, aki lejátssza a vászonról a főhőst, de tovább megyek ennél, mert ő az, aki miatt valamennyire működik a buddy comedy a film középső harmadában. Carol Danvers karaktere csak akkor működőképes, amikor interakcióba kerül valamelyik mellékszereplővel, egyedül azonban konkrétan rossz volt nézni, annyira lapos, és unalmas. Lehet, hogy egyedül vagyok a véleményemmel (előfordult már nem egyszer), de szerintem ne az legyen már a főszereplő "kálváriája", hogy nem engedték baseballozni/gokartozni/pilótáskodni, a film üzenete meg pláne ne az legyen, hogy "egy nő is el tudja érni, amit akar, ha elég fiús hozzá". Mert itt ez van. Én pedig csak fogtam a fejem, amiben folyamatosan két kérdés zakatolt: "hány emberen ment ez keresztül?" és "hogy a fenébe bólintott rá mindenki?"

Például: ki az isten válogatta össze ezt a soundtracket, és hogy a jó életbe sikerült a legkevésbé passzoló zenéket bevágni bizonyos jelenetek (azaz kb az összes) alá? Nincs baj a nosztalgiafaktorral, ha működik, itt azonban egyáltalán nem ez történt. Ha létezett is bárminemű koncepció, akkor maximum annyi, hogy most nagyon megy a nosztalgiahullám, de a 80-as évek már uncsi, ugorjunk 10 évet, majd csak lesz valahogy. Így került a filmbe az említett Blockbuster logó, a grunge említése (legalábbis az eredeti nyelvű változatban), a megszámlálhatatlanul sok itt-ott elhelyezett egyéb képi utalás és geg(nek szánt izé), meg az olyan húzások, mint például, hogy egy filmvégi akciójelenet alatt a No Doubt zenekar Just a Girl című száma szóljon (szándékosan nem linkelem, mert mindig is rühelltem), pedig hát addigra Carol Danvers már bőven nem "csak egy lány" (a Nirvana Come As You Are című dalának elhelyezése is csak egy fokkal jobb ennél, ha itt is a cím jelentését veszem alapul).

De azt hiszem, a film legnagyobb baja mégis inkább az, hogy nem organikus. Igen, persze, van eleje, közepe és vége, azonban mindez totálisan fel van darabolva, mert a sztori szerint Carol Danvers amnéziában szenved, és ahogy egyre több emlék tör a felszínre benne, úgy tud meg saját magáról is egyre többet. Azaz elképesztő mennyiségű flashback-re és/vagy hallucinációra váltunk jegyet, amik annyira megbontják a film amúgy sem túl szilárd alapokon nyugvó ritmusát, hogy egy hatalmas katyvasznak tűnik a végeredmény, ami egyrészt totál indokolatlanul lett két órás (példának okáért senki sem akarta tudni, hogyan sérült meg Nick Fury szeme, vagy honnan merített ihletet az Avengers Initiative elnevezéséhez), másrészt már a moziban ülve is rettenetesen látszanak a hibái (ahogy a mellékelt ábra is mutatja). Ráadásul a katartikus csúcspont is hiányzik, és nem csak azért, mert szinte az első pillanattól sejthető, hová fut ki az a szál, hanem, mert ugyanígy borítékolható minden egyes fordulat, ez pedig eléggé alá tudja ásni a hatásfokozást (illetve jelen esetben még hangsúlyozza is annak hiányát).

Amennyire tőlem telik, általában próbálok spoilermentesen írni egy-egy adott filmről, most azonban az történt, hogy már-már ha akarnék sem tudnék nagyon ellőni semmit, mert elképesztő iramban halványodik a fejemben az élmény. Négy napja láttam a filmet, és nemigen tudnék mit felidézni belőle a hibáin kívül, pedig azért akadtak jó pillanatai is. Ami mellett azonban nem tudok elmenni szó nélkül, az Stan Lee személye. És nem csak a stúdió logó miatt a film elején, ami valljuk be, már eleve gesztusértékű, hanem az ilyenkor szokásos cameo miatt sem. Nem tudom, hány embernek tűnt fel rajtam kívül, hogy a Mester mit olvas a metrón ülve, de ennél többet tényleg nem árulok el. Több szempontból is megható a jelenet, sőt gyakorlatilag közel tökéletes. Nagy kár, hogy pont egy ilyen élmény társult mellé.