Valaki azt mondta: ez a film olyan, mintha az első rész eredetileg hosszabb lett volna, és most azokat a jeleneteket látjuk, amik anno a vágószoba padlóján végezték. És sajnos részben igaza is van. De szerencsére, csak részben.

Közönségbarát dark fantasy, avagy Angelina Jolie jutalomjátéka.

Bevallom, kicsit tartottam ettől a filmtől, és "félelmeim" egy része igazolódott is, de azért bőven van annyi erénye, hogy ne legyen olyan keserű a szájíz. Ugyanis már az előzetesek sem győztek meg. Illetve az az egy, amit szinte minden vetítés előtt leadtak a mozik akkoriban, bármilyen filmre is ültem be. És egy nem túl jó előzetest hamar meg lehet unni. Így voltam ezzel is. Meg aztán a szinkron se ösztökélt túlságosan, úgyhogy biztos voltam benne, hogy ezt nem moziban, de mindenképp felirattal fogom megnézni.

A kis Demóna (Jolie) tündérország védelmezőjeként cseperedik fel, de időközben megismer egy fiút (Sharlto Copley), akibe beleszeret, és aki annak rendje és módja szerint csúnyán kibabrál vele, ahogy az már ilyenkor lenni szokott az ilyen komisz kölykökkel. A fiúból király lesz, de mikor kislánya születik, Demóna bosszúból megátkozza.

Ilyen az, amikor az egyszeri képregényrajongó (vagyis jómagam) megkapja, amire vágyik: azaz két órányi szórakoztatást.

Amikor először láttam a film előzetesét, két dolog jutott eszembe:

1. Ez meg mi a rosseb? Mert hogy ennek a képregénynek a létezéséről se tudtam.
2. Kizárt dolog, hogy ez ne legyen jó, mert annyira abszurd, hogy ennek muszáj beválnia.

De azt hiszem, sikerült kihozni a maximumot az alapszituációból. Végül is mit várjunk egy olyan filmtől, amiben egy két lábon járó, beszélő mosómedve, egy szintén két lábon járó, "beszélő" fa (nem túl nagy a szókincse), egy genetikailag módosított, zöld bérgyilkosnő, egy őrült, tetovált izomagy, és egy nagydumás földi fickó szerepel? Ez a felsorolás akár egy rossz vicc kezdete is lehetne, de nem lett az.

"A különbség a "csak egyszer" és a "soha" között nagyon nagy, a különbség a "csak egyszer" és a "soha" között: az a különbség a jó és a rossz között."

Ivan Locke (Tom Hardy) egy végigdolgozott nap után, beszáll az autójába, de egy kereszteződésnél nem abba az irányba fordul, amelyikbe eredetileg tervezte, és ezzel a döntéssel megváltoztatja az egész életét. Egyszerre próbálja meg kézben tartani a másnapi építkezés előkészületeit, meggyőzni a munkásokat, a főnökét, és egyben tartani a családját. Mindezt egy olyan hétköznapi szituációkon alapuló thrillerbe ültetett monodrámában, amiben a főszereplő másfél órán keresztül (kvázi valós időben) csak vezeti az autóját, és közben rengeteget telefonál.

Van-e élet a halál után? Ezt a kérdést boncolgatja a film, és a maga módján válaszokat is ad. De emlékszem, mikor először láttam, azt gondoltam, hogy sosem volt még szerencsém olyan filmhez azelőtt, ami ilyen szépen beszél a halálról. És az az igazság, hogy most sincs ez másképp.

Annie (Annabella Sciorra) és Chris (Robin Williams) fiatalon ismerkednek meg, de első pillantásra egymásba szeretnek. Összeházasodnak, születik két szép gyerekük (egy fiú, és egy lány), az idill tökéletes. Egészen addig a napig, amíg a gyerekek iskolába menet autóbalesetben meg nem halnak. Annie teljesen összeomlik, az orvosok azt mondják, nem képes feldolgozni ezt a szörnyű traumát. De Chris nem mond le róla, tartja benne a lelket, és segít neki továbblépni. Aztán egy este, mikor Chris hazafelé igyekszik a munkából, tanúja lesz egy autóbalesetnek, és miközben segíteni próbál a bajba jutottakon, ő maga is halálos balesetet szenved.

Ennél többet nem mondanék, minden mást érdemes saját magunknak felfedeznünk, minden képkocka megéri, higgyétek el.

The Rock elhozott nekünk egy újabb Skorpiókirály-filmet, csak ebben éppenséggel Herkulesnek hívják. Nincs is ezzel semmi gond, egy szandálos-kardozós filmtől csak szórakoztatást várok, nem mély filozófiát, a baj inkább ott van, hogy a készítők nem igazán tudták eldönteni, hogy akkor darkos legyen, vagy könnyed, és így ez a "két szék közt a padlóra" tipikus esete lett. De szórakoztatónak persze ettől még szórakoztató.

A film, aminek a címében minden benne van. Szabotázs azokkal szemben, akik még hisznek benne, hogy a mai agyon-fókuszcsoportozott, meg tizenketteskarikázott világban is lehet tökös akciófilmet készíteni, és szabotázs Arnold Schwarzenegger rajongóival szemben is.

Amikor úgy két éve azt olvastam, hogy az HBO sorozatot forgat a lóversenyzésről Dustin Hoffmannal a főszerepben, rögtön tudtam, hogy ezt nekem látnom kell. És ugyan csak most sikerült rá sort kerítenem, és ugyan a csatorna közben elkaszálta a sorozatot, de az első (és így sajnos egyetlen) évad 9 része egy hosszú filmként is felfogható, számomra pedig minden perce megérte.

Korrekt iparosmunka vagy a szegény ember Halálos iramja? Részemről inkább az előbbi, annak ellenére, hogy magához a játékhoz nem sok közöm van, valamikor kiskoromban játszottam nem-tudom-melyik részével, és passz. Lehet megkövezni, hogy úgy állok neki egy játékadaptációnak, hogy az eredetiről vajmi kevés fogalmam van.

A helyzet az, hogy három dolog miatt néztem meg a filmet: Aaron Paul színészi kvalitásai, a kocsik, na meg a furcsa nevű Imogen Poots, mint szemcukor-faktor, de az már igazán ízlés kérdése.

A sztori amúgy a hullámcsat egyszerűségével bír: a kisvárosi autóversenyző (Paul) egy halálos kimenetelű balesetben elveszíti egy barátját, és mivel a baleset okozója (aki amúgy régi ellenfele) nyilvánvaló okokból nem vállalja a felelősséget (értsd: egy gyáva tetű), két évet dekkol a sitten. Szabadulása után pedig elindul egy versenyen, amin a régi ellenfél is részt vesz.

Nagy vonalakban ennyi, az apró részletekre nem térek ki, semmi meglepetésre nem kell számítani, az egyéb töltelékszálak bármilyen más hasonló témájú filmbe behelyettesítők, ismertebb nevükön: klisék.

Azt hiszem, sportnyelven szólva ezt hívják úgy, hogy oldalháló. Egyszerűen nem tudom eldönteni, mi volt a cél, amikor ezt a filmet készítették? Közérthető formába ültetni át egy bibliai történetet? (Nem jött össze.) Közelebb hozni a Bibliát a mai korosztályhoz? (Nem jött össze.) Vagy egyszerűen egy epikus drámát csinálni egy amúgy néhány oldalnyi történetből? (Nem jött össze.)

Azt azért előre vetítem, hogy a bibliahűség kérdését meghagyom a nálam hozzáértőbbeknek, a műről, csak, mint filmről beszélek.

Emlékszem az első "találkozásomra" J. D. Salingerrel. Még a gimnáziumban, egy kicsit zűrös időszakomban, egy számomra igen fontos személy kölcsönadta a Zabhegyezőt azzal, hogy "ezt el kell olvasnod". Nyilván sokakkal történt már hasonló, de én két dologra jöttem rá akkor: egyrészt, hogy ez a bizonyos személy jobban ismer engem, mint én saját magamat, másrészt pedig, hogy Salinger egy zseni. Ő volt az, aki megválaszolta a fel nem tett kérdéseimet. Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám: megváltoztatta az életemet.

Mint íróról, vagy, mint emberről nem sokat tudtam róla, ezért is örültem meg, amikor megtudtam, hogy 2013-ban dokumentumfilm készült az életéről.

De nem vagyok maradéktalanul elégedett.

A távol-keleti akciófilmeknek itthon azt hiszem, elég szűk rajongótábora van, de szerintem ez a film még azon a szűk táboron belül is csak az igazán elvetemülteknek való. Nem, mintha rossz film lenne, nem azért, viszont amit itt "látvány" címszó alatt elővezetnek, az nem biztos, hogy gyenge gyomrúak tolerálni tudják.

Amikor megnéztem az első részt (The Raid - Redemption), kissé túlértékeltnek gondoltam, viszont, mivel ilyen típusú akciófilmek nemigen jöttek szembe velem akkoriban, hajlandó voltam megbocsátani a hibáit, és inkább az erősségeire koncentrálni. Abból pedig volt bőven: a 100 perces játékidőbe annyi csonttörő bunyót zsúfoltak, amennyi csak belefért a hullámcsat egyszerűségű történet mellé.

Mit tennél, ha képes lennél az időutazásra, de csak olyan időpontokra mehetnél vissza, amelyek a te személyes múltadban történtek, és világosan emlékszel rájuk?

Tim (Domhnall Gleeson), miután a 21. születésnapján édesapja (Bill Nighy) közli vele, hogy a család férfitagjai időutazók, megpróbálja megtalálni az igaz szerelmet.

Időutazós romantikus film attól a fickótól, akinek olyan filmek kerültek ki a keze alól, mint a Négy esküvő, és egy temetés, a Sztárom a párom, a Bridget Jones naplója, vagy az Igazából szerelem? Ha csak az alapkoncepciót ismerem, biztos egyből rámozdulok, de sajnos láttam egy rettenetes előzetest, ami inkább béna vicceket, és kínos pillanatokat feltételezett, semmint azt a könnyed brit humort, és remek drámai csúcspontokat, amit végül kaptam. Újabb példa arra, hogy nem szabad elsőre ítélni.

Képzeljük el, hogy egy könyv szereplői vagyunk. Képzeljük el, hogy minden, amit teszünk, narrációként megjelenik a könyv lapjain. Képzeljük el, hogy a könyv az életünkről szól, és a halálunkkal ér véget. És képzeljük el, hogy ez a valóság.

A film témáját, és megvalósítását tekintve kicsit kénytelen voltam spoilerezni, de hagytam bőven felfedezni valót.

Harold Crick, adóellenőr (Will Ferrell) átlagos életet él. Átlagos lakása van, ahol egyedül lakik, egyetlen olyan ember van az életében, akit barátjának tekint, Dave (Tony Hale), a munkatársa. Harold Crickben semmi különleges nincs. Egészen addig, amíg egy reggel, fogmosás közben meg nem hall egy női hangot, amint az életét kommentálja: például szabatosan körülírja a fogmosás műveletét, vagy éppen azt, ahogy Harold nyakkendőt köt. Érdekes módon, Harold egy percig sem gondolja, hogy megőrült, bár a hang nagyon zavarja. Olyannyira zavarja, hogy a munkájára sem tud rendesen koncentrálni, így a barátja, Dave, amikor egy cukrász és egy értékpapír értékesítő adóellenőrzése között kell, hogy válasszon, Haroldnak adja a cukrászét, mert az mégis csak könnyebb munka. És így találkozik Harold Anával.

Azt hiszem, Wes Anderson filmjei mindig is eléggé megosztóak voltak; vagy szeretni, vagy utálni lehet őket, középút nem hiszem, hogy lenne. Én már régóta kedvelem a különleges és egyedi látásmódja miatt, de A fantasztikus Róka úrral végképp belopta magát a szívembe. A stop motion animációkat eleve szeretem, de az egy igazi szórakoztató mese volt, zseniális párbeszédekkel, börleszk-szerű poénokkal, és fantasztikus képi világgal.

Nos a Grand Budapest Hotel is hozza mindezt, de szinte mindent csúcsra járatva, megspékelve egy minimális drámával, és néhány kissé bizarr mellékszállal.