Aludnom kellett rá egyet, valahogy olyan volt az élmény, hogy az is kellett hozzá, hogy ülepedjen egy kicsit. Nekem legalábbis.

A sztori nagyjából annyi, hogy a főszereplő srácot megcsalja a felesége, de rajtakapja őket, és majdnem félholtra veri a szeretőt, ezért a bíróság bipoláris zavarra hivatkozva elmegyógyintézetbe utalja. A film onnan kezdődik, amikor az anyja kihozza az intézetből, visszaköltözik a szüleihez, próbálja összeszedni magát, hogy majd később visszaszerezze a feleségét. Közben az apja is próbálja vele helyrehozni a nem túl jó viszonyát, és még egy friss özvegy is (szó szerint) fut utána.

Ez meg most mi a franc (volt)?...kérdeztem magamtól filmnézés közben elég sokszor, a végén a dupla befejezésnél meg egyfolytában. 141 perc a vágatlan verzió, ezt néztem én, 131 perc a mozis, de garantálom, hogy abból is ki tudtam volna vágni még 20 percet anélkül, hogy hiányozna.

Lehet, hogy nem kellett volna egy kaszkadőr-koordinátorra rendezést bízni? Vagy már a forgatókönyv se áll szilárd lábakon? A színészek bénák, vagy nem lettek instruálva?

A sztori röviden annyi lenne, hogy Észak-Korea megszállja Amerikát (igen, ezt így, és nem fordítva), egész pontosan egy kisvárost, mert többet nem mutatnak, de a helyi srácok (néhány középiskolás) jól széjjelpartizánkodják a koreai sereget.

Úgy érzem, Guy Ritchie-nek nem igazán megy a komolykodás.

Mik egy jó Jackie Chan-film ismérvei? Akrobatikus bunyók? Kissé bárgyú, burleszk-szerű poénok? Szőr mentén, csak vázlatszerűen felépített forgatókönyv, 80-90 percnyi játékidőbe sűrítve? Én azt szoktam mondani, hogy az első bunyó után már a kutya se figyel a sztorira, és ez így van jól, tőle ezt szoktuk meg.

Szeretem az amerikai gengszterkorszakról szóló filmeket és azok stílusjegyeit: remek zene, szép autók, kemény férfiak, akik még igazi férfiak voltak, gyönyörű nők, akik még igazi nők voltak, amikor az olyan szavak, mint becsület, bátorság, lojalitás még jelentettek valamit. Láttam pár (akár klasszikusnak is nevezhető) filmet a témában, és a legtöbb tetszett is.

Remek kis feelgood film a felnőtté válásról, az igaz barátságról, az első szerelemről, és még valamiről, ami (hál istennek) nincs az arcunkba tolva, nekünk kell összerakni a mozaikdarabokat, és kölcsönöz egy plusz mélységet a filmnek.

Erre aludnom kellett párat, de sajnos továbbra sem vagyok maradéktalanul elégedett.

Ha nekem pár éve valaki azt mondja, hogy várni fogom egy Halálos iramban-film megjelenését, ziher, hogy körberöhögöm. Soha nem tetszett az a fajta pozőrködés, a rommá tuningolt verdákban, keménynek szánt dumákkal és rémgyenge sztorival. Az elsőt még végigszenvedtem, a másodikból csak részleteket láttam, a harmadik kimaradt, a negyediket ugyan végignéztem, de semmi nem maradt meg belőle, de végül jött az ötödik, szakított az eddigi stílusjegyekkel, ráadásul bevették a buliba Dwayne "The Rock" Johnsont is, én pedig csak miatta néztem meg.

Kiégett a retinám, és megsüketültem. Azt hiszem így foglalhatnám össze azt, amit ennek a röpke két és fél órának a nagyjából kétharmadában történt.

Na de vissza az elejére: le kell szögeznem, ez a film végre úgy mutatja be Superman karakterét, ahogy azt kell. Monumentális, emberfölötti, már-már istenszerű, és mégis esendő és emberközeli.

Röviden: ha az első rész zseniális volt (mert szerintem az volt), akkor ez most "csak" jó.

Igazi feelgood film.

Nem igazán szeretem a musicaleket, pedig láttam párat, de valahogy nem az én világom. Anna Kendricket viszont szeretem, és egyedül miatta néztem meg a filmet, viszont sokkal többet kaptam az ő remek játékánál, és nem mellékesen még jobb énektudásánál.

Ez de egy kliséhalom volt. Nem is emlékszem, mikor láttam ennyi hősi beállítást egy rakáson. És azok az aláfestőzenék, jézusom.

Most komolyan: túl sokat várok egy akciófilmtől, ha azt kérem, hogy legyen egy épkézláb forgatókönyve?

spoileres, elrettentő célzattal

Danny Boyle megint megcsinálta. Legalábbis az én szememben.

Az az igazság, hogy az ilyen filmekért vagyok akkora filmrajongó. Stílusos, csavaros, okos (az ilyenkor szokásos esetleges logikai bakik ellenére), gyönyörűen van fényképezve, remek az aláfestőzene, jól van elhelyezve, és tökéletesen érezhető a csúcspont, a színészek pedig könnyeden, élvezetből játszanak.

Franck (Vincent Cassel) és bandája meglovasítanának egy Goya-festményt. Az aukciósház embere, Simon (James McAvoy) a rablást meghiúsítandó, elrejti a képet, viszont mivel az akció során fejbe verik, elveszti az emlékezetét. Franck ezért elviszi egy hipnoterapeutához (Rosario Dawson), azt remélve, hogy a segítségével majd kiszedik a fickóból a festmény rejtekhelyét.

Idő hiányában nem sok új sorozatba kezdek bele, de úgy gondoltam, egy olyannak, aminek Kevin Spacey a főszereplője, és a politikáról szól, mindenképp adnom kell egy esélyt. És be is bizonyította, hogy nem véletlenül van a kedvenc színészeim között igen előkelő helyen.

Ha bárki még hisz a mesében, miszerint a politikát nem a hatalmasok játsszák az átlagember feje felett, és mi még a felszínt sem kapargatjuk, nos annak bátran ajánlom, és meg is mondom, milyen lesz (már, ha tud olvasni a sorok között): gondolatébresztő.

Jóféle talált kamerás scifi-thriller.

A NASA egy nemzetközi legénységgel felpakolt űrhajót küld a Jupiter Európa nevű holdjára azzal a céllal, hogy vizsgálják meg, hogy az előzetes jelentéseknek van-e valami alapja.

Párhuzamosan két dologról szól a film: egyrészt, hogy tényleg van-e élet az Európa jéggel borított felszíne alatt, másrészt pedig, hogy mekkora áldozatot képes hozni a legénység annak érdekében, hogy a vizsgálat eredményét visszajuttassa az irányítóközpontba?

Látványorgia. Ennyi, és nem több.

El kell felejteni a logikát, le kell tudni a kliséket, meg kell bocsátani a patetikus monológokat, és akkor igazi áll-leejtős látványban lesz részünk még akkor is, hogy a zúzás nagy része esőben és sötétben zajlik (nyilván némi költséghatékonyság miatt).

Keanu Reeves rendezői debütálása.

Szerintem meg inkább olyasvalakire kellett volna hagynia, aki ért is hozzá. Bár az is megfordult a fejemben a filmet nézve, hogy vajon Kenus Révész barátunk mindig ilyen f*s színész volt, vagy csak erre az alkalomra felejtette magán a fapofát?

"Na végre!" - lélegeztem fel, amikor vége lett a filmnek. Az utóbbi időben úgy jött ki, hogy bármit is néztem, csalódás volt (persze volt szabályerősítő kivétel azért). Erre most itt egy film, amit már akkor sajnáltam, amikor moziban ment, mert kénytelen voltam kihagyni, de most még jobban sajnálom, mert már tudom, hogy mit hagytam ki.

A sztoriról legyen elég annyi, hogy egy idegen faj megtámadta bolygónkat, és ugyan visszavertük őket, de olyan áron, hogy kénytelenek vagyunk átköltöztetni az egész civilizációt a Titánra, mert a Föld gyakorlatilag lakhatatlanná vált. A költözéshez viszont szükségünk van a bolygó vízkészletére, ezt felügyeli egy kétfős technikuscsapat, de két hét múlva befejeznék a munkát, és csatlakoznának a többiekhez.

Nem mondom, hogy kihagyott ziccer, és volt benne potenciál, de simán lehetett volna jobb is. Pedig az alap képregény (állítólag) nagyon erős (nem olvastam, majd utólag, ha esetleg), és azt sem lehet elvitatni tőle, hogy az előzőnél klasszisokkal jobb, de még így is volt pár WTF-pillanat benne (az a befejezés, te jó isten), meg a ritmust is elvesztette a film a közepére.

Őszintén szólva nem tudok érdemben nyilatkozni róla (talán majd, ha tényleg elolvastam az alapjául szolgáló képregényt, meg, ha tényleg kijön a filmből az unrated változat), mert bár nem volt rossz, de a jó, az nem ilyen.

Két, közel tökéletes romantikus film (Before Sunrise / Before Sunset) közel tökéletes lezárása, egy igazi érzelmi hullámvasút, ahogy az előző részek is. Az első pillanattól beszippantott, és nem is engedett a stáblistáig.

Egy maffiafilm, ami nem a maffiáról, hanem az alkalmazásukban lévő bérgyilkosról szól, aki több, mint 100 emberrel végzett 1964 és 1986 között.