Nehéz a lázadó kamaszokkal, önzők, egoisták, ráadásul ők maguk sem tudják, mit akarnak. De előbb-utóbb mindegyikük kiforrja magát, és még az is elképzelhető, hogy utólag belátják, mennyire csúnyán bántak a környezetükben élő emberekkel. Nagyjából ennyi a Lady Bird tanulsága, és igen nagy a valószínűsége, hogy ez az egyszerű üzenet sokakhoz eljut. Vagy azért, mert már ők is voltak kamaszok, vagy azért, mert épp most azok.

Kár, hogy szerintem ezt ennél koherensebben is be lehetett volna mutatni.

Amerika történelmének egyik legpusztítóbb tűzvésze, a szeptember 11-i terrortámadás óta a legtöbb halálos áldozatot követelő tűzoltó-katasztrófa. Ennek állít emléket az Only the Brave bő két órája, de kissé szokatlan módon.

A The Cloverfield Paradox az "egy seggel két lovat" tipikus esete. Egyszerre akar része lenni a már ismert eseményeknek, így reflektálnia is kell ezekre, ugyanakkor önálló történet is akar lenni, időutazással, párhuzamos univerzumok egybeolvadásával, és emberi drámával. És mindez hogyan sikerül neki? Ahhoz már kattintani kell.

"Nem létezik olyan, hogy igazság. Mindenkinek megvan a saját igaza."

Tonya Harding, korosztályát megelőző, kivételes műkorcsolyázó volt, aki olyan könnyedén kivitelezte a Tripla Axelt (a gyakorlatot, amibe a női műkorcsolyázók nagy százaléka belebukik), mintha csak erre született volna. Ugyanakkor ő maga volt az amerikai white trash megtestesítője, vagy, ahogy idehaza hívnánk: proli. Fellépőruhára nem volt pénze, így saját maga varrta azokat, bunkó volt szinte mindenkivel, káromkodott, de mit is várhattak volna egy olyan lánytól, aki bántalmazó környezetben nőtt fel. Iszákos, láncdohányos anyja rendszeresen verte, ebből a helyzetből pedig csak Jeff Gillooly, Tonya későbbi férje jelentett volna kiutat, azonban a férfi az erőszakosság tekintetében nem sokban különbözött a lány anyjától.

Életrajzi filmet forgatni egy ennyire ellentmondásos személyiségről nem egyszerű vállalás. Az I, Tonya két órája azonban úgy tud szórakoztató lenni, hogy nemcsak nem válik öncélúvá, épp ellenkezőleg: a könnyed stílus csak még jobban hangsúlyozza a drámát. Ha pedig rajtam múlna, Margot Robbie idén Oscar díjat kapna.

Felnőtteknek szóló mese a szerelem erejéről, a másságtól való félelemről, és az előítéletekről, avagy egy néma takarítónő (Sally Hawkins) és egy furcsa kétéltű ember (Doug Jones) találkozása.

Bizonyos filmek esetében nincs szükségem, csak a minimális előtudásra. Teszem azt, elég Guillermo del Toro, direktor neve, és a történet nagy vonalakban ahhoz, hogy elfogjon a "mindenképpen megnézem" érzés. Tévedés ne essék, ez nem garancia a sikerhez, sőt, igazából semmire sem az, nekem azonban a rendezővel kapcsolatban sosem a végeredmény a fontos, mint inkább maga a megtett út. Ebből a szempontból pedig most sem okozott csalódást.

Frank Adler (Chris Evans) egyedül neveli unokahúgát, Mary-t (Mckenna Grace), miután a kislány anyja, a férfi testvére öngyilkos lett. Mary nagyanyja eddig semmilyen kapcsolatot nem tartott fenn velük, most azonban bíróság elé vinné, hogy ő kapja meg a gyámsági jogot, Mary-ről ugyanis kiderül, hogy matematikus zseni, akárcsak az édesanyja.

Marc Webb, az (500) Days of Summer és két Spiderman-mozi után visszatért a kisköltségvetésű függetlenfilmek világába, mégpedig egy olyan drámával, ami ugyan minden eredetiséget nélkülöz, a szíve mégis a helyén van.

Mindenkinek megvan az eredeti Jumanji? Ha nem is mostanában, de mindenki látta? Igen? Akkor ugye nem kell ennél jobban vázolnom az alapfelütést: társasjáték, magába szippantja azokat, akik játszanak vele, és kötelező a végigjátszás, másképp nem szabadulhatnak. Az eredetihez képest csavartak egy kicsit a dolgon, jelen esetben ugyanis egy konzoljátékról van szó, a választott karaktereknek pedig mindössze három életük van a játékon belül. Közben pedig jöhet a tanulság, valamint önmagunk és társaink megismerése, az előítéletek levetkőzése.

Amikor először hallottam az ötletről, csak annyit tudtam mondani: na ne már! Még az sem volt egyértelmű benne, hogy remake lesz, vagy folytatás. Na meg aztán társasjáték helyett most videojáték? Tényleg ne már! Pedig az alkotóknak egyetlen céljuk volt: két órányi önfeledt kacarászást okozni a nézőtéren, és ezt kisebb döccenőkkel, de gyakorlatilag hibátlanul véghez is vitték. Ráadásul a Jumanji: Welcome to the Jungle közben még kalandfilmként is teljesen jól működik, pedig a zsáner mostanában ritka madárnak számít a mozivásznon.

Alex Martin (Kate Winslet) és Dr. Ben Bass (Idris Elba) egy kis magángépen utaznak, amikor a pilóta stroke-ot kap, ők pedig lezuhannak a hegyek között, távol a civilizációtól. Külső segítség híján mindketten csak a másikra számíthatnak, de mindent megtesznek a túlélésért, még, ha egyikük sem hisz abban igazán, hogy megmenekülhetnek, közben pedig egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Romantikus túlélődráma, ami inkább az előbbire helyezi a hangsúlyt, így a megpróbáltatásoknak mindössze annyi tétje van, hogy a szereplők végül összejönnek-e.

Szívbe markolóan szép, és könnyekig megható mese a zene szeretetéről, az elfogadásról és elengedésről, a család összetartó erejének fontosságáról és a halálról, mindezt egy mexikói tradíció, a Día de Muertos, azaz a halottak napja köntösébe burkolva.

Ha patadobogást hallasz, lóra gondolsz, nem zebrára. Látom a felfelé kúszó sárga betűket, nézem a szereplőket és a környezetet, hallom a már jól ismert zenei taktusokat, de a végeredmény mégsem az, amit várok. Ez nem Star Wars. Legalábbis nem AZ a Star Wars, amit én szeretek.

Ez csak egy végletekig fókuszcsoportozott, futószalagon legyártott, felesleges külsőségektől rogyadozó műanyag valami, ami időnként önmaga paródiájába fordul; két film, egy áráért, amiknek vajmi kevés közük van egymáshoz.

Derek Cho (Steven Yeun) egy a több tucatnyi szürke hivatalnok közül egy nagyvállalatnál. Éppen kirúgják az állásából, az okokat pedig hiába érzi igazságtalannak, a főnökei szóra sem méltatják. A biztonságiak már pont kitessékelnék az épületből, amikor a Járványügy karantén alá vonja az egész kócerájt, mert a dolgozók között felütötte a fejét egy olyan vírus, aminek hatására az emberek erőszakra hajlamos ösztönlényekké változnak. Mivel a vírus hatása alatt elkövetett cselekmények miatt a törvények értelmében senki sem vonható felelősségre, Derek, egy csalódott ügyféllel (Samara Weaving) összefogva elhatározza, hogy intéz néhány keresetlen szót az igazgatótanácshoz, vagy, ha ez nem használ a céljaik elérésében, legalább szétrúgják a s*ggüket.

Ultraerőszakos guilty pleasure, aminek talán az egyetlen baja a tudatosság.

Mitch Rapp (Dylan O'Brien) épp a barátnője kezét készül megkérni a nyaralásuk alatt, amikor váratlanul terroristák támadják meg az üdülőhelyet. A lányt megölik, Mitch pedig súlyosan megsebesül, de felépülve, a trauma hatására bosszút esküszik, hogy végez azokkal, akik felelősek a barátnője haláláért.

"Ezt vagy többen hozták össze, vagy egyvalaki nagyon nehezen". Végig ez járt a fejemben, és mivel az előbbi megoldás az igaz, nem meglepő, hogy az American Assassin 112 perce három, jól elkülöníthető részre tagolódik. Van ugyan összefüggés a három "fejezet" között, de ettől függetlenül olyan messze van a koherenciától, mint ide Hódmezővásárhely.

spoilerveszély

Van-e élet a halál után? És mi történik, ha egy tudós (Robert Redford) bizonyítani tudja, hogy van? Hogy amikor meghalunk, tudatunk egy új, eddig nem ismert létsíkra kerül, ahol tovább élhet? Hogyan hat ez a világra és az emberekre? Simán csak elfogadjuk a tényt, vagy az emberiség tömeges öngyilkosságba kezd annak biztos tudatában, hogy várja valami a túloldalon? Egy emberként hiszünk a bizonyítékban, vagy lesznek szkeptikusok?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket feszeget a The Discovery, és, mint téma, tényleg nagyon érdekes, és jó táptalaj lenne, de úgy éreztem, nem megy elég mélyre.

A globális felmelegedés okozta károk megelőzésére Jake Lawson (Gerard Butler) kifejleszt egy a Földet körülvevő űrszonda-rendszert, amivel kontrollálni lehet az időjárást. A parancsok teljesítésében és a kormánnyal való együttműködésben azonban már nem jeleskedik ennyire, ezért eltávolítják a projekt éléről, de amikor valaki vagy valakik átveszik az uralmat a rendszer felett, Jake az egyetlen, aki meg tudja akadályozni a katasztrófát.

Gerard Butlernek tényleg valami masszív diákhitele van, hogy ennyi sz*r filmet csinál? De most komolyan, mi lett ennek az amúgy egész tehetséges embernek a karrierjével? Ki mondana önszántából igent egy olyan filmre, aminek Geostorm a címe? Talán Andy Garcia? Vagy Ed Harris? A francba. Mindhárman?

Amikor Ngoc Minh Quan (Jackie Chan) egyetlen lánya meghal egy londoni bombatámadásban, az elkeseredett apa nem nézi tétlenül a rendőrség tehetetlenségét. Hiába érintettek az ügyben magas rangú ex-IRA tagok, sőt akár maga az Ír miniszterelnök-helyettes (Pierce Brosnan) is, Quan képes átgázolni mindenen és mindenkin, hogy kézre kerítse és megbüntesse a lánya gyilkosait.

Azt szoktam mondani, egy Jackie Chan-film sztorija az első akciójelenetig fontos, utána már tényleg csak az akrobatikus bunyók számítanak. A The Foreigner nem ilyen film. Komor hangvételű akció-thriller, amiben Jackie Chan egy olyan oldalát mutatja meg, amit én még nem láttam tőle ezelőtt.

KD6/3.7 (Ryan Gosling), egy az újkori replikánsok közül, akinek az a feladata, hogy levadássza és likvidálja a régebbi, elavult modelleket. Azonban legújabb feladata hiába indul rutin küldetésnek, végül olyan szövevényes ügy válik belőle, ami romba döntheti az egész emberi társadalmat.

Miért van az, hogy újabb filmeket majdhogynem minden további nélkül simán lehet ócsárolni, régi, klasszikusnak számítókat viszont még véletlenül se? Magyarán, ha summázva azt mondom: a Blade Runner 2049 dizájn szinten nagyon rendben van, ellenben túlhype-olt, színpadias, unalmas, ál-filozófikus és vagy fél (ha nem háromnegyed) órával rövidebb kéne, hogy legyen, az maximum szül némi ellenérzést azokkal szemben, akiknek tetszett, azonban, ha ugyanezt az 1982-es változatról mondanám, azonnal megköveznének érte.

Ellie (Grace Van Patten) és Danny (Callum Turner) futárok, akiknek egy rablásból származó aktatáskát kell leszállítaniuk a megadott helyre és időre. De mivel a fiú az épp sitten ülő bátyját helyettesíti csak, némi félreértés miatt nem a megfelelő embernek adja oda a küldeményt. A megrendelőnek azonban nem okozhatnak csalódást, így a saját kezükbe veszik az ügyet, azaz megpróbálják visszaszerezni a táskát. És közben egymásba szeretnek.

Már megint a jó öreg "egy fiú találkozik egy lánnyal"-sztori, mondhatnánk, de nem lenne teljesen igazunk. Igen, a fiú találkozik a lánnyal, és a kezdeti távolságtartás szép folyamatosan feloldódik köztük, de úgy, hogy közben a film nagyon ügyesen elkerüli az ilyenkor szokásos kliséket, és bármennyire is másodlagos a rablás történetszála, végül abban is felkerül az i-re a pont. Ismerős elemeket fogunk látni, de garantálom, hogy ilyen leosztásban még sosem volt hozzájuk szerencsénk.

Azt hiszem, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a Daredevil második szezonja óta nem vártam semmilyen Marvel sorozatot annyira, mint a The Punisher-t. Hiába csak egy spin off, és hiába készült közben más szuperhősök kalandjaiból is sorozat a Neflixnél, egyik sem győzött meg. A The Punisher viszont érdekelt, és erre két okom is volt: egyrészt örülök, hogy a Marvel utat engedett az R besorolású képregények megfilmesítésének, még ha csak a tv képernyőjén, akkor is, másrészt pedig Jon Bernthal személye, aki hibátlanul érzékelteti Frank Castle figurájának összetettségét.

És ezen a ponton fel is tehetem magamnak a kérdést: én vagyok-e a hibás azért, ha egy produktum nem tud megfelelni az elvárásaimnak, vagy a forgatókönyvíróknak legalább ugyanekkora részük van ebben?

Én mindig azt mondom, hogy jó alapanyagból bocsánatos bűn a lopás, ha jól csinálja az ember. De mit érdemel az a bűnös, aki önmagától lop? David Ayer, rendező ugyanis pontosan ezt csinálta. A Bright alapkoncepciója a Training Day és a The Lord of the Rings találkozása lenne, előbbit Ayer íróként jegyzi, de akad itt stíluselem a direktori munkásságából is. A gond csak az, hogy nem lépnek tovább ennél. Hiába működőképes a Bright által bemutatott világ, hiába tűnik természetesnek benne az orkok, elfek és hasonló fantázialények jelenléte, ha egyáltalán nincs kibontva, csak érintőlegesen kapargatják a felszínt, a jelenetek között pedig elég gyér az összefüggés.

Jimmy Logan, bányamunkást (Channing Tatum) egyik napról a másikra elbocsájtják az állásából. Pénze nincs, veszítenivalója se sok, ráadásul a volt felesége (Katie Holmes) is másik államba készül költözni a lányukkal. Így aztán Jimmy elhatározza, hogy kirabolja a közeli versenypálya széfjét, de ehhez szüksége van a háborús veterán testvére, Clyde (Adam Driver), és a jelenleg sitten ülő robbantási szakártő, Joe Bang (Daniel Craig) segítségére.

Steven Soderbergh visszatért a gyökereihez, már amennyiben az Ocean's Eleven, vagy az Out of Sight annak nevezhető. Ebből a redneck heist moziból azonban hiányzik a lazaság, a ritmus pedig jobb szó híján....hát elég lapos. Dacára a mindössze 118 perces játékidőnek a film legalább két és fél órásnak érződik, és ez egy ilyen műfajnál, aminek sajátja a pörgős ritmus, elég rossz ómen.

Batman (Ben Affleck), Wonder Woman (Gal Gadot), Aquaman (Jason Momoa), Flash (Ezra Miller) és Cyborg (Ray Fisher) kénytelenek összefogni, ha olyan ellenféllel kerülnek szembe, akit egymagukban nem tudnának legyőzni. Steppenwolf (Ciarán Hinds) pontosan ilyen ellenfél, a célja pedig nem kisebb, mint a világ elpusztítása.

Ha egy film kapcsán rendezőcseréről és jelentős utóforgatásról beszélnek, akkor azt hiszem, nyugodtan használhatjuk rá a jelzőt: hányatott sorsú. Ez a Justice League egyik legnagyobb hibája, ez látszik rajta leginkább, hogy a már meglévő alapanyagokhoz utólag tákoltak hozzá továbbiakat, így pedig épp a koherencia hiánya a legfeltűnőbb. Pedig a maga módján (meg némi kompromisszum árán) egészen szórakoztató, kvázi a szegény ember Marvel-filmje.

Határtalan fantáziával megáldott, elképesztően látványos interplanetáris és interdimenzionális űrkaland a The Fifth Element stílusában, csak nem annyira bárgyú, és sokkal sodróbb a lendülete (erről később bővebben). De még így is ki lehetne vágni belőle pontosan 20 percet (erről is lesz még szó).

Gyakorlatilag idemásolhatnám az első szótól az utolsóig mindazt, amit az első szezonról írtam, de ennyire még én sem vagyok lusta, ráadásul hiába maradt meg az alapkoncepció, elemeiben a második évad jelentősen eltér az előzményektől. Ami viszont nem változott, az a hibátlan retró hangulat, és az első osztályú atmoszférateremtés, egyszóval a minőség. Na meg, hogy borzasztó nehéz róla spoilermentesen írni.

Improvizatív. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a 130 percet, azt hiszem, ez illene rá a legjobban. Mert a Thor: Ragnarok nem más, mint rögtönzött dialógusok sorozata, amiben maga a történet csak vázlat szinten létezik. Ez pozitívum és negatívum is egyben, mert gyakorlatilag az első képkockától az utolsóig szórakoztató, de ha a feelgood faktor mögé nézünk, maga a sztori eléggé darabos, és nehézkesen gördül előre.

Thor (Chris Hemsworth) fogságba esik. Kiszabadul. Visszamegy Asgardba. Találkozik Lokival (Tom Hiddlestone). Együtt megkeresik az apjukat (Anthony Hopkins). Megtalálják. Némi spoileres közjáték, nem lövöm el. Hela, a halál istennője (Cate Blanchett) kiszabadul évszázados rabságából. Elfoglalja Asgard trónját. Thor és Loki száműzetésbe kényszerül, és egy Sakaar nevű bolygón köt ki. Thor ismét fogságba esik. Meg kell küzdenie a helyi gladiátor bajnokkal. Rövid szegmensek a Planet Hulk képregény-folyamból. Mindenki összefog, és visszatérnek Asgardba, hogy megdöntsék Hela rémuralmát. Stáblista.

1981-ben Yossi Ghinsberg két társával és egy túravezetővel kiegészülve bevette magát Bolívia feltérképezetlen dzsungelébe, hogy megtaláljanak egy addig ismeretlen indián falut. Azonban az események szerencsétlen alakulásából kifolyólag Yossi elszakadt társaitól, így élelem és megfelelő felszerelés nélkül volt kénytelen nekivágni a több, mint 100 mérföldes útnak a következő ismert település felé, miközben az esős évszak dzsungelének minden nehézségével is szembe kellett néznie.

Zsigerig ható túlélődráma a játékidő második felében fantasztikus alakítást nyújtó Daniel Radcliffe-el.