Nem sok újat lehet mondani az akciófilm műfaján belül, így egy ideje a zsáner művelői jobb híján egymást másolják. Hogy ne menjünk messzebb, a Matrix sikere után mindenki bullet time akciójeleneteket akart forgatni inkább kevesebb, mint több sikerrel, aztán jött Jason Bourne, és mindenki elkezdte rángatni a kamerát, mint az őrült. De John Wick újabb változást hozott: most már a realisztikus(nak tűnő) akciófilm a menő, ahol a hatékonyság, a body count maximalizálása a cél. Most ez a trend, és pontosan ezt próbálja másolni az Atomic Blonde is.

Én azt szoktam mondani, hogy jó alapanyagból jól lopni bocsánatos bűn, és ha azt vesszük alapul, hogy a John Wick rendezőpárosának egyik fele ült az Atomic Blonde direktori székébe, elvileg tudott volna mihez nyúlni, és a módszer is rendben lett volna. Igen, a megfogalmazásból már sejthetitek, hogy ez a film a tyler durdeni hagyományoknak megfelelően csak a másolat másolatának a másolata.

Gardner Elliot (Asa Butterfield) a Marson született, ugyanis asztronauta édesanyja még az űrutazás előtt teherbe esett. A NASA mindenáron eltitkolja a fiú létezését, de Gardner még így is barátra lel egy földi lány, Tulsa (Britt Robertson) személyében. Amikor aztán végül mégis hazahozzák, a fiú elhatározza, hogy megszökik, és megkeresi a lányt, vele együtt pedig sosem látott apját is.

Sajátos műfajkeverék a The Space Between Us, egy scifi alapokból építkező romantikus road movie, ami ugyan minden tudományos hátteret nélkülöz, de ez nem akadályozza meg abban, hogy egyszerű eszközeivel a szívünkre hasson.

Cory Lambert (Jeremy Renner) vadkilövőként dolgozik Wyomingban. Munka közben bukkan rá egy indián lány holttestére a Wind River rezervátumban, az FBI pedig a kevés tapasztalattal rendelkező Jane Bannert (Elizabeth Olsen) kénytelen küldeni az ügy felderítésére, mivel ő állomásozik a legközelebb, a rendszeres hóviharok pedig hamar eltüntetnek minden nyomot.

Taylor Sheridan harmadik forgatókönyve, egyben első rendezése is újabb bizonyíték arra, hogy a western műfaj nem halott, bőven van még benne spiritusz. A Wind River ugyanis hiába krimi, az ügy felgöngyölítése itt csak a mellékszál egy western alapokon nyugvó mély karakterdráma hátterében.

Bee (Samara Weaving) a tökéletes bébiszitter: okos, vicces, egy kicsit geek is, ráadásul őrülten szexi. Legalábbis a felügyeletére bízott tizenéves Cole (Judah Lewis) így gondolja. A srác eddig minden este aludt, amíg a lány vigyázott rá, most azonban úgy döntött, titokban meglesi, mit csinálhat Bee éjszaka. Arra azonban nem számított, hogy a lány áthívja néhány barátját, hogy egy sátánista rituálé keretében emberáldozatot mutassanak be.

A slasher-horror zsánerelemeit poénforrásként kiforgatni már nem nagy kunszt, készült nem egy film már ezen a nyomvonalon. Azonban így, ahogy a világ legrövidebb nevű rendezője, McG csinálta, talán még nem. A The Babysitter ugyanis nem görbe tükröt állít a műfaj adta klisék elé, inkább csak a megoldásai viccesek, ugyanakkor horrorfilmként is működőképes a végeredmény.

Habár a majmok még messze vannak attól, hogy Caesar (Andy Serkis) vezetésével a bolygó uralkodó fajává válhassanak, az emberiség napjai meg vannak számlálva. Egy őrült ezredes (Woody Harrelson) azonban nem hajlandó feladni harc nélkül.

A War of the Planet of the Apes egy komoly témákat boncolgató trilógia méltó lezárása, de egyúttal a hibái is sokkal látványosabbak az elődeiénél.

Egy tinédzser fiú (Tom Taylor), akinek apokaliptikus rémálmai vannak, egy fegyverforgató (Idris Elba), akit a hite helyett már csak a bosszú vezérel, egy fekete ruhás férfi (Matthew McConaughey), aki rá akarja ereszteni a démonhordáját a világra és egy megfilmesíthetetlennek hitt, több ezer oldalas regényfolyam, ami...nos nagyon úgy néz ki, hogy tényleg megfilmesíthetetlen.

Kezeket a magasba, kinek volt már olyan sztorija (vagy meséltek már neki olyan történetet), ami úgy kezdődött, hogy "annyira leitattak..."? Én már hallottam párat, és minden alkalommal megkérdeztem, hogy ez mégis miképp történt? Lekötöztek egy székbe, és öntötték beléd a piát egy tölcséren keresztül? Nem, dehogy, te voltál az, aki megitta azt a töménytelen mennyiségű alkoholt, a következmények is téged terhelnek, a többiek maximum csak biztattak.

Nos a Transformers az én "annyira leitattak..."-sztorim. Az első résznél még lelkes voltam, aztán a folytatásokkal ez a lelkesedés egyre fogyott, míg végül a legutóbbi etapot már nem akartam megnézni moziban. De a többiek biztattak. Talán még a jegyemet is kifizették, de ez ügyben a részletek már a múlt homályába vesznek, akárcsak maga a film, amiből egyetlen képkocka nem sok, annyit sem tudnék felidézni. És igen, a játékidő minden egyes percét megszenvedtem, elvesztegetett dollármilliókat láttam csak, meg azt a majdnem három órát, amit sosem fogok visszakapni. Akkor és ott kijelentettem, hogy nekem ennyi volt az autóvá változó robotok története.

Erre tessék, itt ülök, és nézem ezt a magát filmnek hívni próbáló dolgot, de már nem szenvedek, simán csak unatkozom. A The Last Knight unalmas, kevés benne az akció, a pocsék forgatókönyv meg csak random jeleneteket dobál egymás után, amik szinte egyáltalán nem kapcsolódnak sem egymáshoz, sem tulajdonképpen semmihez, a "történet" pedig nem több expozíciós dialógusok sorozatánál, amiket olyan többre érdemes színészlegendák adnak elő, mint például Anthony Hopkins.

Provokatív, ellentmondásos, harsány pozőr. Ha korábban meghallottam Lady Gaga nevét, többek között ezek a jelzők jutottak eszembe. Meg egy hatalmas 'miért?'. Nos, ha valaki arra gondol, hogy ez a dokumentumfilm változtatta meg az énekesnőről kialakult véleményemet, az téved, ugyanis az már korábban megtörtént. Tévedés ne essék, és nem elvitatva az énektudását, továbbra is provokatívnak és ellentmondásosnak gondolom, azonban a harsány pozőr státuszból képes volt visszavenni, elhagyta a külsőségek erőltetését, lecsupaszított önmagát mutatva helyette.

Hogy mindez miért történt, a döntései mögött lévő motivációk, illetve a sztár mögött rejlő rendkívül törékeny ember és összetett személyiség képe szépen kirajzolódik ebből a dokumentumfilmből, amely az énekesnő 2016-os Joanne című személyes hangvételű albumának felvételei alatt készült.

A bérgyilkosok világában nem számít, hány embert tettél el láb alól. Ha te akarsz lenni a legjobb, azt csak egyetlen módon érheted el: megölöd a legjobbat. Jelen esetben azonban a legjobb nem más, mint Robert 'Gunther' Bendik (Arnold Schwarzenegger).

A Killing Gunther egy másfél órásra nyújtott gyengébb SNL-szkeccs, amit kizárólag az utolsó 20 perc miatt érdemes végigülni.

A nem túl távoli jövőben a Föld túlnépesedése már annyira égető probléma, hogy drasztikus, ám szükséges megoldásként bevezetik a születésszabályozást: egy családra egyetlen gyerek. Ha valaki megszegi a törvényt, a másodszülöttet a hatóságok szállítják el, és hibernálják, amíg más megoldás nem lesz. Azonban Terrence Settman (Willem Dafoe) lánya belehal a szülésbe, miközben hetes ikreknek (Noomi Rapace) ad életet.

Disztópikus scifi a Netflixtől, amely biztonsági játékot űz és csak a felszínt kapargatja.

Michael Bryce (Ryan Reynolds) a világ egyik legjobb testőre volt, de miután az egyik ügyfele meghalt, ő is a szakma lecsúszottjai közé került. Olyannyira, hogy kénytelen elvállalni egy bérgyilkos, Darius Kincaid (Samuel L. Jackson) védelmét, akinek egy orosz háborús bűnös (Gary Oldman) ellen kellene tanúskodnia a hágai Nemzetközi Bíróságon. A probléma azonban nem csupán annyi, hogy egy egész orosz kivégzőosztag lohol a nyakukban, hanem, hogy Kincaid korábban már többször is meg akarta ölni Bryce-t.

A The Hitman's Bodyguard az előzetesek alapján egy akciófilmbe oltott buddy comedy lenne, egy laza baromság, ami még véletlenül sem terheli meg a szürkeállományunkat, miközben toljuk befelé az arcunkba a vödrös popcornt. És tulajdonképpen pontosan az is. Csak éppen széthúzták két órára, az így keletkezett lyukakat pedig felesleges moralizálással és nyakatekertséggel tömték ki.

Baby (Ansel Elgort) egy gyerekkori balesetből eredő halláskárosodás miatt egyfolytában zenét hallgat, hogy elnyomja a fülében szűnni nem akaró zajt. Ritmusra éli az életét, és ez segíti abban is, hogy a munkában összpontosítani tudjon. Arra pedig igen nagy szüksége van, lévén, hogy a fiú sofőr, mégpedig nem is akármilyen: bankrablóknak segít meglépni a zsaruk elől, ha egy akció során forró lesz a talaj. Mindezt persze nem jószántából teszi, hanem munkaadójának (Kevin Spacey) törleszt egy régi tartozást. De már csak egy nagy balhé van hátra, hogy Baby megválthassa a szabadságát.

Zenére komponált akciófilm. Készült korábban már ilyesmi? Nem hinném, mégis így tudnám körülírni legegyszerűbben azt, amit a Baby Driver majd' két órájától kaptam.

Emily-re (Amy Schumer) rájár a rúd: nem elég, hogy kirúgják az állásából, de még a pasija is szakít vele, ez utóbbi pedig főképp azért kínos, mert így a lány nyakán marad egy befizetett és nem visszatéríthető ecuadori nyaralás, amire pont az említett úriemberrel ment volna. Miután mindenkit megkérdezett, és mindenki visszautasította, kénytelen-kelletlen az anyját (Goldie Hawn) viszi magával az útra, ám a vakáció nem várt fordulatot vesz, amikor a két nő emberrablók kezébe kerül.

Két kérdésem lenne csak:

1. 1. Ha Amy Schumer alapvetően vicces ember, akkor most hogy nem volt képes mosolyt csalni az arcomra?
2. 2. Ha Goldie Hawn 2002 óta nem játszott filmben, miféle nyomós indoka volt épp ebben visszatérni a vászonra?

Jess, Alice, Blair és Frankie (Scarlett Johansson, Jillian Bell, Zoë Kravitz, Ilana Glazer) öribarik már az egyetem óta, és bár az idők során kissé eltávolodtak egymástól, most újra összejönnek, Jess lánybúcsújának alkalmából. Csatlakozik még hozzájuk Pippa (Kate McKinnon), Jess régi barátnője is, hogy Miami bulinegyedében egy fergeteges éjszakát csapjanak. Mint ilyenkor általában, egy chippendale táncos is a buli részét képezi, azonban, amikor egy baleset folytán a srác meghal, hirtelen mindannyiuknak jó oka lesz rá, hogy az ezzel járó procedúrát megússzák, ezért úgy döntenek, inkább eltüntetik a hullát.

Azt hiszem, leginkább két komoly baj lehet egy fekete komédiával: ha nem elég sötét és ha nem elég vicces, a Rough Night pedig sajnos mindkét tételt teljesíti.

Ha van bármilyen összefüggés egy elátkozott, élőhalott tengerész (Javier Bardem), egy csillagászlány (Kaya Scodelario), Will Turner fia (Brenton Thwaites) és a rettegett Barbossa kapitány (Geoffrey Rush) között, az ki más lehetne, mint Jack Sparrow (Johnny Depp)? Ő és a tájolója megint az események középpontjába csöppennek, a tét pedig nem kisebb, mint Poszeidon Szigonya, aminek segítségével minden átok megtörhető.

Ez talán a Dead Men Tell No Tales legnagyobb hibája: túl van bonyolítva a sztori. Tény, hogy mindenkiről megtudunk mindent, és elvarrják a szálakat, de ahhoz képest, eredetileg honnan indult a Pirates of the Caribbean, egy egyszerű kalandfilmnek túlságosan is kusza. Majd' két filmre elég cselekményszálat zsúfoltak ebbe a 130 percnyi játékidőbe, ez pedig többször is a ritmus rovására megy.

Joe (Michael Caine), Willie (Morgan Freeman) és Albert (Alan Arkin) 30 évig dolgoztak ugyanannál a cégnél, de mikor az székhelyet váltva a Távol-Keletre költözik, a munkásoknak befagyasztják a nyugdíjalapját, ergo a továbbiakban semmilyen juttatást nem kapnak, Joe házára pedig 30 napon belül a bank teszi rá a kezét az elmaradt jelzálog-törlesztés miatt. De mivel a három jóbarát már igencsak benne van a korban, és nincs veszítenivalójuk, elhatározzák, hogy betörnek a bankba, és ellopják azt a pénzt, ami jog szerint megilleti őket a letöltött munkaidő után.

Kicsit aggódtam a Going in Style esetleges minősége miatt, és nem csak azért, mert a plakáton elképesztően pocsék a photoshop. Az ilyen filmek nem gyakran sikerülnek jól, és mindig fájó látni, amikor nagy nevek szerepeltetése megy kárba. Azonban rutinos olvasóim már sejthetik, hogy itt most egy DE következik, mert nem tudom, hogy a jó alapanyagnak köszönhető vagy a három színészlegenda rutinjának, de Zach Braff harmadik nagyjátékfilmje igazi felhőtlen szórakozás, miközben hiánytalanul, de remek stílusérzékkel vonultatja fel a zsáner sajátosságait.

Nem értem a fanyalgókat (illetve igen, de erről később), mert mégis mit várhatunk egy ilyen filmtől, mint a Baywatch, különösen, hogy R besorolású vígjátékról van szó. Egy csak nagyon-nagyon a vázlatpontok szintjén jelen lévő történetívre felfűzött kvázi buddy cop humort, fényesre olajozott izmokat, lassítva futó csajokat, elképesztően hangsúlyos másodlagos nemi jellegekkel, egy kicsit túltolt komikus mellékalakot, és egy színtelen-szagtalan gonoszt. Ennyi ez, és nem több.

És, hogy mennyire lehet komolyan venni? Dwayne Johnson nagytotálban kiment egy fickót a tengerből, ezalatt a háttérben megjelenik a filmcím egy hatalmas felirat képében, miközben egy delfincsapat parádézik kettejük között "teljesen spontán" módon. Ez a nyitójelent. Szerintetek mennyire lehet komolyan venni? És vajon a stáb mennyire vette komolyan?

Mae (Emma Watson), egy barátnője (Karen Gillan) révén jut be egy állásinterjúra a Circle nevű high tech céghez, és az első pillanattól úgy érzi, sosem akar már máshol dolgozni. A cég vezetője, Eamon Bailey (Tom Hanks) egy minden eddiginél összetettebb, globális közösségi rendszert akar létrehozni, mert tisztában van vele, hogy az információ a legértékesebb árucikk, a tudás pedig hatalom. Mae-t annyira beszippantja ez a világ, hogy lassacskán egyre többet ad fel a privát szférájából, pedig ezzel együtt a cég körül is kezdenek szaporodni a gyanús körülmények.

Nem lenne rossz film a The Circle, de két probléma mindenképp van vele: amiről szól, és ahogy ezt tálalja. A sztori szinte minden elemét láthattuk már máshol, akár ehhez nagyon hasonlóan is, és sajnos a kivitelezés is nélkülöz minden eredetiséget.

Korhatáros dark fantasy, ami nyomokban Guy Ritchie-stílusjegyeket tartalmaz. Szórakoztató a végeredmény, de lehetett volna sokkal jobb is.

Miközben épp egy kolonizálandó bolygó felé tart, a Covenant űrhajó rejtélyes rádiójelet fog, a legénység pedig úgy dönt, hogy utánanéz a dolognak. Azonban az események nagyon hamar rosszra fordulnak.

Hát persze, mégis mit vártatok, ha bármiféle védőfelszerelés nélkül mászkáltok egy ismeretlen bolygó felszínén, és vakon elhisztek bármit, amit egy android mond?

nem ment spoilerek nélkül, a nemajánlók már csak ilyenek

"Hölgyek és urak, úgymond esküdtek! Csak egy dolgot említenék, ha megengedik. Hölgyek és urak, ez itt Csubakka. Csubakka egy wookie a Kashyyyk bolygóról. De Csubakka az Endor bolygón él. Gondolják csak meg; ennek nincs értelme! Miért akar egy wookie, egy 220 centis wookie az Endoron, 50 centis ewokok között élni? Ennek nincs értelme! De ami még fontosabb: ennek az egésznek mi köze a most tárgyalás alatt lévő ügyhöz? Semmi. Hölgyek és urak, ennek semmi köze az ügyhöz. Az egésznek nincs értelme. Hölgyek, urak, úgymond esküdtszék! Ennek nincs értelme. Ha Csubakka az Endoron él, ítéljenek bűnöst. A védelem végzett."

A The Mummy maga a két lábon járó Csubakka-védelem, ennyit elöljáróban, a többit spoileresen.

Pókember a kedvenc szuperhősöm. Mindig is az volt, és mindig is az lesz. Gyerekkoromban még előfizetője is voltam a kalandjainak képregény formában. És bár kockázati szempontból logikus döntés volt a Marvel részéről eladni a hálószövő megfilmesítési jogait, a lehetséges indokokkal nem értettem egyet. Miért pont Pókember? Mert valahol el kell kezdeni? Mert a népszerűségi faktor garantálja a sikert? Azaz szinte mindegy, bukik-e a megfilmesítés, ők így is, úgy is a pénzüknél lesznek? Hát nem tudom. Kedveltem az eddigi filmeket, de mindegyikben kilógott valahogy a lóláb, egyik sem volt az igazi. Vagy a romantikus szálat erőltették feleslegesen, vagy a poénkodás nem működött, esetleg túltolták az univerzumépítést; a karakterek kinézete szubjektív, de akár abba is bele lehetett kötni olykor, arról nem beszélve, hogy eddig mindig eredetsztorit láttunk, ami már a könyökünkön jön ki.

A Spider-Man: Homecoming is eredettörténet, csak nem az a fajta, amilyen eddig volt. Nincs Ben bácsi, nincs barátnő, akit meg kell menteni, van viszont titkolni való identitás, és a felelősségre való ráébredés. Mindez azonban szinte az első pillanattól az utolsóig feelgood köntösbe van csomagolva, de úgy, hogy a drámai szál is kellőképpen érzékletes. Pókember végre hazatért.

Öt átlagos tinédzser, akikben látszólag semmi közös nincs, mégis arra rendeltettek, hogy összefogva a Föld védelmezői legyenek.

...ezért is védik meg egy random amerikai kisváros felét, miközben járulékos kárként ledózerolják a másik felét. De, ha egyszerűen kellene jellemeznem, azt mondanám, a Power Rangers egy régi viccet juttatott eszembe: "Milyen volt? Jó. Bővebben? Nem jó." De hát mit is várhatunk egy olyan filmtől, amiben bukósisakos műanyagpáncél-nindzsák, robot-dinoszauruszokban ülve gyakják le a főgonosz aranyból készült sárkányszörnyét, miközben szól a Go Go Power Rangers kezdetű (vagy című?) aláfestőzene?

Igen, csak azért néztem meg, hogy nektek ne kelljen, és igen, spoilerek is lesznek, még mielőtt.

Ponch (Michael Peña), FBI ügynök, aki azért épül be a rendőrséghez, hogy leleplezze a korrupt zsarukat, akik egymás után rabolják ki a pénzszállító autókat. Jon (Dax Shepard), az extrém motoros múltjával, és jó néhány műtéttel a háta mögött abban a reményben lép be a rendőrség kötelékébe, hogy ez a felelősségteljes hivatás talán megmentheti válságba jutott házasságát. A két fickó szöges ellentétei egymásnak, de össze kell fogniuk, ha fel akarják göngyölíteni az ügyet.

Ez meg mi volt? Egy sorozat 100 perces pilotja? Ja, hogy a CHIPS egy ezer éves (és itthon alig ismert) sorozat remake-je? De ez elvileg egy akció-vígjáték, akkor meg hogyhogy nincs min nevetni?

elrettentő célzatú spoilerek a kattintás után

A Westworld egy vadnyugati tematikájú élménypark, amelyben androidok szolgálják ki az odaérkező gazdag vendégeket. Ha valaki elvágyódik a való világból, és a pénze is megvan hozzá, elutazhat ide, ahol pisztolypárbaj, fejvadászat, kincskeresés, cowboyok, indiánok és örömlányok várják. Azonban az utóbbi időben egyre több android hibásodik meg, ráadásul nem különálló esetekről van szó, hanem úgy tűnik, mintha valami vagy valaki szabotálni akarná a park működését.

Pozitív és negatív véleményeket is olvastam a sorozatról, de egyvalamit nemigazán lehet elvitatni a Westworldtől, mégpedig, hogy érdekes kérdéseket vet fel, és elég jól bánik a rejtélyekkel is. Ki, vagy mi mozgatja a szálakat a háttérben? Hogyan teszi ezt, és főképp mi a szándéka vele? Képes-e öntudatra ébredni egy tökéletesre fejlesztett android, és hogyan befolyásolja ez az éntudat a működését? Illetve, ha egy gép a megszólalásig hasonlít az emberre, akkor mi a különbség köztünk, azaz mi teszi az embert emberré? Hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik? Esetleg egy öntudattal rendelkező android egy kvázi-evolúciós lépcsőfok-e?