A póker hercegnője, az általa imádott játékról, pénzről, hírnévről, gazdagságról, hatalomról, az amerikai álomról, és annak álságosságáról, felemelkedésről, bukásról, a szerencsejáték iránti szenvedélyről, és annak veszélyeiről.

Igen, ez mind benne van ebben a könyvben, sőt ennél több is, mert ez egy több rétegű olvasmány. De a szó valódi értelmében nem nevezném különösebben jónak, az viszont biztos, hogy azoknak mindenképp megéri elolvasni, akiket érdekel ez a világ.

Lara Croft (Alicia Vikander) még gyerek volt, amikor az apja (Dominic West) hét évvel ezelőtt elindult Japánba, egy ősi mítoszt felkutatni, ám sosem tért vissza. A lány azóta felnőtt, apja végrendeletével együtt azonban újabb nyomra bukkan, és mindenképpen a végére akar járni, de egy olyan ügybe tenyerel, amelyen a világ sorsa múlhat.

Oké, de miért? Miért egyből a világ sorsa? Nem lett volna elég egy szimpla kincskeresős kalandfilm?

Az emberiség lemondott a magánélethez való jogáról, mindenről és mindenkiről azonnal tudni lehet mindent. Mindenki egy központi hálózatra csatlakozik, az információkat pedig közvetlenül a szemünkbe kapjuk. Ennek köszönhetően a bűnözés gyakorlatilag megszűnt, amit esetleg mégis elkövetnek, minden részletre kiterjedően visszakövethető, tudjuk, ki a tettes és ki az áldozat. Sal Frieland nyomozó (Clive Owen) azonban egy reggel, munkába menet mégis találkozik egy lánnyal (Amanda Seyfried), akit a rendszer nem ismer, nincs róla semmilyen adat. Akkor ezt még csak egy szimpla hibaként értelmezi, nem sokkal ezután azonban gyilkosság történik. Egy olyan gyilkosság, amelyben nem tudni, ki a tettes, az áldozat ugyanis csak a gyilkos szemszögéből látta az eseményeket. Ha azonban kiderül, hogy a rendszer feltörhető és manipulálható, onnantól senki sincs biztonságban, ez pedig akár az újkori bűnözés egy eddig nem látott áradatát indíthatja el.

Az Anon egy okos, jól átgondolt, noir elemeket felvonultató scifi-thriller, amiben nincs sok fehér folt, akárcsak egy jobb Black Mirror-epizódban. Kár, hogy a csúcspontok ugyanígy hiányoznak belőle.

Annie (Rachel McAdams) és Max (Jason Bateman) már évek óta összejárnak a barátaikkal, esti társasjáték-partikra, a mostani ilyen azonban nem csak azért különleges, mert a férfi bátyja, Brooks (Kyle Chandler) szervezte, hanem azért is, mert emberrablásba torkollik.

Sajátos, az 1997-es Játsz/ma nyomvonalán haladó, akcióelemekkel tarkított vígjáték, ami egyrészt magam is meglepődtem, hogy mennyire kellemesen elszórakoztat, és amiben még az általam totál tehetségtelennek tartott Jason Bateman is vicces tudott lenni.

Dominika Egorova (Jennifer Lawrence), a gyönyörű és tehetséges balerina egy balesetben annyira megsérül, hogy többé nem állhat színpadra, ezért a nagybátyja beszervezi az orosz titkosszolgálat egy olyan csoportjába, amelyben nőket képeznek ki. Leginkább arra nevelik őket, hogy testi adottságaikat kihasználva elcsábítsák az ellenséges kémeket, akikből aztán információt szedhetnek ki. Dominika első ügye azonban félrecsúszik, amikor a CIA ügynök Nate Nash-sel (Joel Edgerton) egymásba szeretnek.

Kivételesen előre ellövöm a poént: a Red Sparrow a világ egyik legunalmasabb hidegháborús kémfilmje, beazonosíthatatlan korszakban játszódik, eseménytelen, a színészek közötti kémia pedig a nulla felé konvergál benne. Jennifer Lawrence azonban a ruháival együtt a gátlásaitól is megszabadul benne. És ez most nem szexizmus, hanem tény (erről majd kicsit később bővebben is).

Tíz év telt el azóta, hogy az emberi összefogásnak köszönhetően le tudtuk zárni a dimenziókaput a Csendes-óceán mélyén, ezzel megakadályozva a kaiju inváziót. Ezt az időszakot az emberiség fejlesztéssel töltötte, arra azonban senki sem számított, hogy a következő támadás nem kívülről, hanem belülről érkezik.

Bárki bármit mond, nekem tetszett a Pacific Rim előző része, kiálltam mellette akkor is, és kiállok most is. Guilty pleasure, elismerem, de többször is újranéztem már, és továbbra is azt mondom: a megfelelő hozzáállással piszkosul jó szórakozás. Ilyen háttérrel ültem neki a soron következő etapnak, pedig már a trailerek se kecsegtettek sok jóval. De hát innen szép nyerni, nem? 

Nem.

Ha nem számítjuk a frissességét, a Deadpool első része egy tipikus bemutatkozó mozi: egy eredettörténet, annak minden gyerekbetegségével. Elemeiket tekintve ezek mindig nagyon hasonlóak, nincs mit tenni. De kezeket a magasba, ki tud olyan második részt mondani, ami jobb, mint az első? Ha csak a szuperhősfilmeket nézzük, akkor nekem hirtelen csak az X-Men 2 ugrik be, de amúgy se tudnék sok kivételt említeni. A folytatások ugyanis általában beleesnek abba a hibába, hogy minden csak nagyobb, több, látványosabb bennük, az még a jobbik eset, ha előtte az alkotók lemonitorozzák, milyen panelek tetszettek a nézőknek, és azokat tolják. És sajnos ez utóbbi kasztba tartozik a Deadpool 2 is. Eleve én se vártam annyira, mint az elsőt, de jobban is látom a hibáit, és nem csak az előzőhöz mérten, hanem önnön erősségeihez képest is. Félreértés ne essék, ez még mindig eszement jó szórakozás, abszolút fel sem tűnt a két órás játékidő, de nem elég összeszedett, nem elég koherens.

Szándékosan nincs tartalomismertetés, a sztori fő sodrából a trailerek se lőttek el szinte semmit, én sem teszem. De azért próbáljunk meg végigmenni azokon a hibákon a lehető legspoilermentesebben.

Nem kevés animációs filmet szeretek, de, ha kedvencet kellene választanom, a The Incredibles nem csak, hogy előkelő helyen lenne a listán, ahogy mondani szokták, hanem abszolút nyugodt szívvel tenném le mellette a voksomat. Nem azért, mintha tökéletes lenne, mert korántsem az. Ilyenkor általában azt szoktam mondani, hogy többszöri újranézésre is ugyanazt az élményt nyújtja, de az igazat megvallva a mostani alkalommal sokkal jobban hatott rám, mint azelőtt bármikor, és még most is tudott újat nyújtani, olyasmit, amit eddig nem vettem észre.

Jöhetnek a kövek, de szerintem akkor is a Szemtől szemben az akció-thrillerek alfája és omegája. Hogy jön ez most ide? Hát úgy, hogy a Den of Thieves nem több a szegény ember Szemtől szembenjénél, de még abból is a rosszabbik fajta. Mert Christian Gudegast író-rendező sajnos nem egy Michael Mann, Gerard Butler nem egy Al Pacino, Pablo Schreiber pedig végképp nem egy Robert De Niro. Na meg van itt nekünk még pluszban egy 50 Cent, aki gyakorlatilag bármilyen film kapcsán azonnali belépő a zs-kategóriába, és hát Ice Cube-nak is lehetne annyi esze, hogy a fiát, O'Shae Jackson jr-t ennél jobb filmekbe tolja bele, ha már egyszer felkapták a srác nevét a Straight Outta Compton miatt. És vajon, aki a magyar címet választotta, látta-e egyáltalán a filmet, vagy csak úgy random a hasára ütött?

Egy feelgood első rész, és egy továbbra is laza, azonban tökéletesen indokolatlan folytatás után, a Bardeni Bellák még egyszer, utoljára összeállnak, hogy részt vegyenek egy DJ Khaled által szervezett előzenekar-választáson, ezúttal azonban olyan bandák ellen, akik hangszereket is használnak.

Hú, de eredeti, ezeket a paneleket se láttuk eddig még sehol. Látszik, hogy az alkotók nem olvassák a blogot, pedig én már a második rész után is mondtam, hogy egy intergalaktikus a capella bajnokság kellene, hogy legyen a trilógia záródarabja. Vagy bármi más, csak ne ez a mondvacsinált, izzadtságszagú és random jelenetek egymásutánisága másfél órán keresztül.

Tér, Valóság, Hatalom, Elme, Idő, Lélek; hat Végtelen Kő. Ezeket keresi Thanos, az őrült titán (Josh Brolin), és ha sikerül mindet megkaparintania, és a kesztyűjébe illesztenie, az erejüket kiaknázva a fél univerzum elpusztítása csak egy csettintésébe kerülne.

10 év, 18 film (előbbi a stúdiólogóba is bekerült). Minden ebbe az irányba mutatott, minden itt kulminálódik. Soha nem készült még ennyi karaktert mozgató képregénymozi, és az is nyilvánvaló, hogy ezután már nem is nagyon lesz érdemes nekiállni, mert mostantól az Avengers: Infinity War ennek az alfája és az omegája. A Marvel kétségtelenül megváltoztatta a filmgyártást (hogy ez egy jó irány-e, most ne firtassuk).

Tiszteletadó főhajtás a régi idők (különös tekintettel a 80-as évek) popkultúrája, könyvei, filmjei, zenéi, de leginkább a videojátékok előtt.

Mivel a tartalom többé-kevésbé már ismertetve lett korábban, önismétlés helyett nézzük inkább a legfontosabb kérdést, ami ilyenkor fel szokott merülni, nevezetesen: jobb-e a könyv, mint a film? Nem kerülgetem a forró kását, ha tömör válasz kell, tessék, itt van: igen, jobb. Ha nem érdekelnek a részletek, itt akár abba is hagyhatod az olvasást, pedig szokás szerint most is lesz egy 'DE', és talán még kivárni is érdemes. Előbb azonban lássuk a pozitívumokat.

"Ennek a nőnek semmi keresnivalója egy maffia ügyben. Jutalékot szedett. Ennyi. Hét hónapon át, 2 éve. Miért? Mert több milliós hiteleket nyújtott, és nem akarta verőlegényekkel behajtani őket. Mostanáig már számtalan lehetősége lett volna, hogy személyes hasznot húzzon abból, hogy kiteregeti mindazt, amit tud. Láttam az összes adatát 2007-ig visszamenőleg. Írtak neki SMS-eket, e-maileket filmsztárok, rock sztárok, sportolók, milliárdosok. Jó szaftosakat. Van köztük férj, apuka és ez csak a jéghegy csúcsa. Mi van azzal az ürgével, aki közel állt ahhoz, hogy ő legyen a monacói nagykövet? Visszaléptették az utolsó pillanatban. Senki sem tudja, miért. De Molly Bloom tudja. Voltak cégvezetők, egyetemista szeretőkkel, egy befektetési bank igazgatója megkérte, hogy tegyen be egy cinkelt paklit a játszmába. Egy filmstúdió feje azt írta neki, hogy egy bizonyos színész túl fekete az ő ízlésének. Írhatott volna egy bestsellert és élhetett volna simán. Nála van a nyerő lottószelvény, de nem váltja be. Az ügyészség minden dollárját elvette tőle egy elbaszott hivatalos eljárásban, aztán még ráküldtétek az adóhivatalt is. Kizsigereltétek, hogy még esélye se legyen felfogadni egy ügyvédet. Most itt a lehetőség, hogy garantálja a szabadságát, azzal, hogy beavat minket, még se hajlandó rá."

Megtörtént eseten alapuló film Molly Blloomról, aki egy síbaleset következtében elhalasztja jogi tanulmányait, hogy pókerjátszmákat szervezzen, először 10000 dolláros beugróval, majd milliós tétekben, amikben végül az orosz maffia is érdekelt lett.

Egy decent job első rész és egy so-so folytatás után hogyan lehetne egy-egy szóban jellemezni a Maze Runner: The Death Cure majdnem két és fél óráját? Kidolgozatlan? Kaotikus? Egyenetlen? Ritmustalan? Érdektelen? Unalmas? Vagy leginkább mindez együtt. Ráadásul nem is futnak benne annyit, mint eddig.

Michael MacCauley (Liam Neeson) eredetileg rendőr volt, de a családja kedvéért átnyergelt a biztosítási szakmára. Már 10 éve ingázik ugyanazzal a vonattal munkába menet, és hazafelé, ennyi idő alatt pedig néhány hozzá hasonló utassal is megismerkedett. Egy nap azonban váratlanul elbocsájtják, és már épp hazafelé tart, hogy elmondja a rossz hírt a feleségének, amikor egy titokzatos nő (Vera Farmiga) ül le vele szemben, egy még titokzatosabb ajánlattal: meg kell keresnie egy bizonyos utast, akinél van egy bizonyos táska, és meg kell jelölnie egy gps-nyomkövetővel, mindezt még azelőtt, hogy a vonat a végállomásra érne, ha pedig vállalja a feladatot, 100 ezer dollár üti a markát.

Szűkös időkeret, bezártság, rejtély, és a 66 éves Liam Neeson. Kár, hogy ezekből az összetevőkből csak egy közepes akció-thrillerre futotta.

A technológiailag egyre dinamikusabban fejlődő jövőben az emberek egyetlen helyre menekülhetnek a problémáik elől: az OASIS nevű virtuális játéktérre. Mielőtt az OASIS alkotója meghalt, elrejtett a játékban három kulcsot, aki pedig mind a hármat megtalálja, a győzelemmel együtt a játék feletti hatalmat is megkapja.

Majdnem két és fél órányi scifi-kaland és popkulturális utalás, a világ összes húsvéti tojásával.

Josh Futturman (Josh Hutcherson), takarítóként dolgozik egy gyógyszeripari laborban. Lelombozó és kilátástalan hétköznapjaiba csak egy videojáték, a Bionic Wars hoz némi változatosságot, ebben ugyanis Josh barátunk verhetetlen: Future Man nevű avatárjának bőrébe bújva, vég nélkül irtja az ellent a posztapokaliptikus jövőben. Amikor azonban az utolsó pályán is túljut, az események nem várt fordulatot vesznek, a játékról ugyanis kiderül, hogy egy kiképzőprogram része, mert a Bionic Wars tényleg megtörtént a jövőben, az emberi ellenállás pedig két, mindenre elszánt katonáját, Tigert (Eliza Coupe) és Wolfot (Derek Wilson) küldi vissza a múltba, hogy rávegyék a játék nyertesét, azaz a Kiválasztottat, hogy csatlakozzon hozzájuk.

Teljesen elszállt, mégis észveszejtően szórakoztató időutazós scifi-vígjáték, nem csak és kizárólag a műfaj rajongóinak, de nekik mindenképp.

Chris (Daniel Kaluuya) és Rose (Allison Williams) már majdnem fél éve vannak együtt, amikor elhatározzák, hogy a lány formálisan is bemutatja a szüleinek a barátját. Az egész egy kissé kínos hétvégének indul, mint az ilyen események általában, azonban amikor a rokonok és ismerősök népes társasága is megérkezik a szülői házba, Chris úgy érzi, minden szem őt mustrálja, ráadásul az emberek is egyre furcsábban kezdenek vele viselkedni.

Okosan felépített, a rasszizmus sztereotípiáinak látszatát keltő thriller, amely végül nem várt fordulatot vesz. De van-e helye az Oscar gálán?

Időnként bajban vagyok a tartalomismertetéssel, és bárhogy szépíteném, a Roman J. Israel, Esq. sztorija is összefoglalható egy mondatban: egy idealista ügyvéd hátat fordít az elveinek, és megindul lefelé a lejtőn.

De hát a címszerepben Denzel Washington, Dan Gilroy, a Nightcrawler rendezőjének új filmjében, ez nem adja el önmagát?

Sadie-nek (Brianna Hildebrand) és McKayla-nak (Alexandra Shipp) elege van már abból, hogy a kutya sem lájkolja a blogjukat. Hogy felpörgessék a népszerűségi indexet, elkapják a környéken garázdálkodó sorozatgyilkost (Kevin Durand), de ahelyett, hogy feladnák a rendőrségen, inkább átveszik a helyét, a gyilkosságokhoz kapcsolódó anyagokat pedig folyamatosan posztolják.

Slasherhorror-paródiába oltott társadalomkritika a tinédzserek közösségi média-függőségéről, csak sajnos (elnézést a szójátékért) egyik témában sem vág elég mélyre.

A katonai múlttal rendelkező biológus, Lena (Natalie Portman) csatlakozik egy csupa nőkből álló csapathoz, amely arra hivatott, hogy kivizsgálja azt a Vibrálásnak nevezett képződményt, amely Amerika déli lápvidékén ütötte fel a fejét, és amelyből még egyetlen korábban indított expedíció sem tért vissza.

Titokzatos és fojtogató atmoszférájú scifi, ami legalább annyira zavarba ejtő, mint amennyire gondolatébresztő.

Takeshi Kovacs (Will Jun Lee), 250 évnyi hibernációs börtön után egy idegen testben (Joel Kinnaman) ébred. Egy intergalaktikus pénzmogul, Laurens Bancroft (James Purefoy) olvasztatta ki, mégpedig egyetlen céllal: hogy megtalálja azt, aki megölte Laurens Bancroftot. Egy olyan jövőben járunk ugyanis, amelyben az emberek egy beültetésnek köszönhetően komplett mentést készíthetnek a tudatukról, ami aztán egy másik testbe átvihető. A szupergazdagok azonban klónraktárat tartanak fenn, amellyel a halhatatlanságot is megengedhetik maguknak. De mi történik, ha egy Bancrofthoz hasonló, nagy hatalmú ember klónját megölik az aktuális mentés előtt? Egyáltalán ki férkőzhetett hozzá ennyire közel? Vagy szimpla öngyilkosságról van szó? Kovacs nyomozni kezd, de nem is sejti, mibe tenyerelt.

A test csak egy hordozó, és a tudat határozza meg az embert, mindegy, mit látunk a tükörbe nézve? Megéri a halhatatlanság, ha közben teljesen elkorcsosítja a lelkiismeretünket az apátia? És bár a halhatatlanságnak ez a formája a végtelen idill képével kecsegtet, ha megengedhetjük magunknak, de nem pont ugyanez sodorja majd az emberiséget a kihalás szélére? Ilyen kérdéseket feszeget ez a szövevényes, neo-noir krimisorozatba oltott cyberpunk jövőkép, habár nem feltétlenül ad mindegyikre választ is.

"Fel akarod tenni az életed arra, hogy történeteket mesélsz, tudva, hogy semmit nem kapsz érte cserébe? Ha erre a kérdésre nem a válasz, akkor irány, és keress valami mást, amivel az életed töltöd, mert nem vagy igazi író."

Életrajzi film a XX. század egyik meghatározó irodalmi alakjáról, J.D. Salingerről, fő műve, a Zabhegyező megírásának körülményeiről, valamint arról, hogy miért vonult el a világtól, megfosztva önmagát (ezzel együtt pedig az olvasóit is) a publikálás lehetőségétől.

Szeretem azt hinni, hogy különleges kapcsolat van a Zabhegyező és köztem, már első olvasatra kötődést éreztem a könyv főhősével. Mintha Salinger olyan kérdésekre válaszolt volna, amik még meg sem fogalmazódtak bennem. Ritkán fordul elő ilyesmi, de persze ettől még nem egyedi eset. Számomra azonban ez nagyban befolyásoló tényező volt, Salingert pedig a kedvenc íróim egyikévé avatta. Már készült egy részletgazdag, de szerény véleményem szerint közepes dokumentumfilm az íróról, és bár hollywoodiasan dramatizált, mégis azt mondom: a Rebel in the Rye az a film, amit sokkal inkább megérdemelt.

Gina (Blake Lively) még gyerekkorában veszítette el a látását egy autóbalesetben, azóta a szeme csak a világos és sötét közti különbséget képes érzékelni, azt is elmosódottan. Férje, James (Jason Clarke) gondoskodik róla, szeretik egymást, boldogok együtt, már a családalapításon gondolkodnak, azonban váratlanul megüresedik egy hely a szaruhártya-átültetésre várók listáján. A nő aláveti magát a beavatkozásnak, a műtét sikeres, ezután azonban minden megváltozik.

A látás az elsődleges érzékeléseink egyike. Annyira magától értetődő és hétköznapi, hogy szinte fel sem fogjuk. De mennyiben befolyásolja az énképünket, illetve a környezetünkről alkotott képünket a tény, hogy látunk? És mennyiben befolyásolja ugyanez a tény a környezetünkben élők rólunk alkotott képét? Megsajnálnak és segíteni akarnak rajtunk, vagy épp ellenkezőleg, kihasználják a fogyatékosságunkat? Az All I See Is You ilyesfajta kérdéseket boncolgat egy párkapcsolat szemszögéből bemutatva, és még csak nem is szájbarágósan teszi ezt, nagy kár, hogy a fináléra kifogy belőle a szufla.

A szükséges rossz. Tömören így tudnám jellemezni a Black Panther bő két óráját. Egyrészt, mert mostanra Dunát lehet rekeszteni a képregényfilmekkel, ez pedig a nagy számok törvénye értelmében a minőség rovására megy, másrészt erre a sztorira igazából nem sok szükség van, nincs komoly kihatása szinte semmire, csupán megágyaz a szintén idén érkező Infinity War eseményeinek.

De hát mégiscsak ez az első fekete szuperhősfilm, mondhatnánk, azonban nem lenne igazunk. Korábban ugyanis már ott volt Blade, kedvenc adócsaló fekánk tolmácsolásában (ráadásul szintén a Marvel istállójából, egyúttal megkockáztatom, hogy azzal az első fekete szuperhős-trilógia is ki lett pipálva), de akár Spawn is, és még sorolhatnánk. Nem, Black Panther az első afrikai szuperhős, és ez nem rasszizmus, ez tény. Ebben van a jelentősége, sőt nagy valószínűséggel a népszerűsége is.