Vegyes érzések kavarognak bennem. Szerettem volna lazán hátradőlni, és élvezni a fizika korlátait hírből sem ismerő, önmagát pedig egy percig sem komolyan vevő, igazi agyeldobós akciókat. De egyúttal tudtam azt is, hogy ez az élmény nem lesz, és nem is lehet ugyanolyan, mint korábban. Viszont éppen ezért sokkal jobban látom a hibáit is. Látom azt, hogy jobb film is lehetett volna, ha nem kellett volna Paul Walker tragikus halála miatt félúton átírni az egészet, ráadásul úgy, hogy az addig leforgatott jeleneteket kénytelenek voltak megtartani. Megtettek ugyan minden tőlük telhetőt, és ez tényleg látszik is, de a végeredmény még így is egy kicsit felemás lett. Azt azonban senki sem veheti el tőlük, hogy az utolsó képsorok bármennyire patetikusak is, úgy maradtak hűek a sorozat atmoszférájához, hogy közben méltón búcsúztattak el egy régi barátot.

Ha nagyon kritikusan szemlélném a dolgot, azt mondanám: a film sztorija maximum két mondatban összefoglalható. Az előző rész nemjóemberének még rosszabb bátyja (Jason Statham) bosszút akar állni Dom-on (Vin Diesel) és barátain az öccse állapotáért. Igen, én is tudom, hogy ez csak egy mondat volt. És igen, én is tudom, hogy ennél több dolog is történik a filmben, de egyrészt ez a főszál, másrészt minden más csak alibi egy-egy újabb hajmeresztő akcióhoz.

"A nevem Lester Burnham. 42 éves vagyok, és alig egy éven belül meg fogok halni. Ezt persze most még nem tudom. Habár bizonyos értelemben már most halott vagyok."

Vannak az életben jó filmek, és vannak azok, amik, ha nem is örökre, de nagyon sokáig nyomot hagynak bennünk. Az American Beauty eddigi életem egyik legmeghatározóbb élménye. Annak idején háromszor láttam moziban - egyszer egyedül, és még kétszer két különböző emberrel -, pedig rám aztán senki nem mondhatja, hogy egy film miatt többször is jegyet váltanék. Akkor is, és azóta is ugyanazt az élményt adja, és az évek során csak megerősített abban a hitemben, miszerint kötelező programként vetíteném válságba jutott kapcsolatban vergődő embereknek.

Lester Burnham (Kevin Spacey) igazi kirakat-házasságban él ingatlanügynök feleségével, Carolynnel (Annette Bening), és a lányukkal, Jane-nel (Thora Birch). Kívülről szemlélve talán ők testesítik meg magát az "Amerikai Álmot", a gyönyörű, fehér kerítéses házukkal és a sikeresnek tűnő életükkel, de a zárt ajtók mögött nincs más, csak boldogtalanság, fásultság és elidegenedés. Lester életébe csak két találkozás hoz új színt: az egyik a szomszéd házaspár fia, Ricky (Wes Bentley), a másik pedig a lánya barátnője, Angela (Mena Suvari). Viszont mindkét találkozás annyira gyökeres változást hoz, hogy Lester teljesen átértékeli az életét.

A film, ami megkedveltette velem a Halálos iramban-sorozatot? Na jó, ez így ebben a formában nyilvánvaló túlzás, hiszen összesen két részről beszélhetek eddig, amit kedvelek. És azzal is tisztában vagyok, hogy egy olyan sorozattal kapcsolatban, ami idén már a hetedik részénél jár, illő lenne kronológiai sorrendben haladni, de nem teszem, és erre két okom is van: egyrészt miért kellene nekem ugyanolyannak lennem, mint a többieknek, akik már írtak az említett filmekről, másrészt pedig a kronológiai sorrend egyúttal azt is maga után vonja, hogy újra kellene néznem az elejétől minden részt, arra pedig se időm, se kedvem. Ez van, ezt kell (vagy nem kell) szeretni.

Dom-ot (Vin Diesel) éppen egy rabszállító busszal viszik a börtön felé, amikor Brian (Paul Walker) és Mia (Jordana Brewster) kiszabadítja. Ezután külön utakon ugyan, de Rio felé veszik az irányt, ahol is egyből belecsöppennek egy nagy összegekkel kecsegtető autólopási balhéba. Azonban az akció nem úgy alakul, ahogy várták, és ezzel magukra haragítják a helyi drogbárót (Joaquim de Almeida), ráadásul egy elit alakulat is a nyomukban van, élükön Hobbs különleges ügynökkel (Dwayne "The Rock" Johnson), akik készek földig rombolni a várost, csak, hogy elkapják őket.

Mit várhatunk egy olyan filmtől, aminek az első perceiben két kocsival felborítanak egy buszt (ami mellesleg tömve van emberekkel), és mégis mindenki megússza? Hát fizikát vagy realitást biztos nem. És jól is van ez így. A Halálos iramban-filmek univerzumában így működnek a dolgok.

2011-es a film, így már mindenki látta, aki meg akarta nézni, aki meg nem, annak se mondom, hogy sürgős pótolnivalója lenne. Viszont éppen ezért kivételesen spoilerek is előfordulnak, ezt csak a miheztartás végett mondom.

Adam (Joseph Gordon-Levitt) 27 éves, és átlagos, de egészséges életet él; nem iszik, nem dohányzik. Egy egyszerű hátfájással megy el orvoshoz, de rákot diagnosztizálnak nála, egy ritka fajtát, ami a gerincét támadta meg. Barátnőjével (Bryce Dallas Howard) nem éppen olyan a kapcsolata, amilyennek szeretné, így még a kemoterápia előtt felkínál neki egy "menekülési útvonalat", hiszen nem kívánhatja tőle, hogy ezt végigcsinálja vele. A lány persze marad, megpróbálja támogatni Adam-et, kemora hordja - a fiúnak nincs jogosítványa -, még egy kiöregedett versenyagarat is hoz neki menhelyről, terápiás céllal. De végül mégis megcsalja. Így összesen három ember marad, akire Adam számíthat: a kissé túlságosan is ragaszkodó édesanyja (Anjelica Huston), a gyerekkori haverja, Kyle (Seth Rogen), és a pszichiátere (Anna Kendrick). Meg az 50%-os túlélési esélye.

A rák, mint téma ingoványos talaj. És ha egy olyan filmben próbálnak meg beszélni róla, amiben Seth Rogen (aki füves vígjátékokban szerzett hírnevet magának) játszik, az már eleve hátrányból indul. A végeredmény mégis remek: kellő mértékben, és jó ritmusban vannak adagolva a vígjátéki elemek ahhoz, hogy kiegyensúlyozzák a drámát, de ez utóbbi sem tolakodó, nincs az arcunkba nyomva. Hétköznapi, de mégis érzelmes.

Voltatok már úgy, hogy szinte sorsszerűen találkoztatok valakivel? Hogy első ránézésre véletlennek tűnhetett a találkozás, de magatokban végiggondolva rájöttetek, hogy történések egész sorozata kellett hozzá? Például pont egy perccel lekéstétek a buszt, vagy épp ellenkezőleg, elértétek, pedig már nem is számítottatok rá? És lehet, hogy ez a találkozás az egész életetekre kihatással lesz. De mi van akkor, ha lelepleződik a "Nagy Terv", ha a színfalak mögé látunk? Mi van akkor, ha arról, amit addig szabad akaratnak véltünk, kiderül, hogy irányított döntéshozatal, és nem rajtunk múlik? Befolyásolhatjuk-e a sorsunkat, vagy sodródunk az árral?

David Norris képviselő (Matt Damon) szép előnnyel indul a választásokon, a szavazók szeretik, mégis veszít. Hogy az ez alkalomra íródott beszédét begyakorolja, elvonul a mosdóba, ahol viszont belebotlik Elise-be (Emily Blunt), aki oda bújt el a biztonságiak elől. A találkozás akkora hatással van Davidre, hogy a megírt beszédet sutba dobva rögtönöz, ezzel még inkább elnyerve a szavazók szimpátiáját, egyúttal borítékolva a lehetőséget az újbóli indulásra a következő választásokon. Ezután az este után viszont David másra sem tud gondolni, csak Elise-re, és egy ismételt véletlen találkozás a nővel ebben csak megerősíti. De van-e közös jövőjük? A sors egymásnak rendelte-e őket? A véletlen találkozások vajon tényleg véletlenek-e, vagy a "Nagy Terv" részei?

Gregory mester (Jeff Bridges) egykor egy olyan lovagrend tagja volt, akik arra tették fel az életüket, hogy démonokat, lidérceket, boszorkányokat vagy medvévé átváltozni képes embereket vadásszanak le. (ez utóbbi amúgy nincs nevén nevezve, de ha abból indulunk ki, hogy az angolban a werewolf a vérfarkas, akkor ez lehetne mondjuk werebear, kb annyira hangzik hülyén, mint maga a lény ötlete) A lovagrend tagjai már mind meghaltak, egyedül Gregory van még életben, és jelenleg főállásban inasokat képez ki, hogy egyszer majd átadhassa nekik a stafétát.

Épp aktuális inasát (Kit Harington) épp az a boszorkány, Malkin (Julianne Moore) öli meg, akit Gregory tíz éve bezárt egy föld alatti cellába, ám most kiszabadulva újult erővel próbálja leigázni a világot. Ezért Gregory maga mellé veszi az ifjú Tom Ward-ot (Ben Barnes), hogy a következő holdtöltéig kiképezve felvegyék a harcot Malkin-nal, és szövetségeseivel.

Kevés pénzből nem lehet fantasy-t csinálni. Jó fantasy-t meg pláne nem. Na most erre a filmre eltapsoltak majd' 100 millió dollárt. Az azért jó sok nulla. És az eredmény? Hát az továbbra is nulla.

spoileres, elrettentő célzattal

Sam Bell, asztronauta (Sam Rockwell) hároméves kiküldetésének keretén belül egyedül vezeti azt a telepet, ami a Hold sötét oldalának felszínéről bányászott tiszta energiát küldi vissza a Földre. Bolygónk erőforrásai ugyanis kimerültek, így az emberiségnek szüksége van erre az alternatív energiára. Sam szerződéséből már csak két hét van hátra, amikor az egyik bányagép meghibásodik. Kimegy megnézni a gépet, de egy másik űrhajóst talál a helyszínen. De hogy került oda? Miért van ott egyáltalán? És kicsoda tulajdonképpen? Az utóbbi időben ugyan gyakran kínozzák heves fejfájások, és időnként hallucinál is, Sam mégis kezdi úgy érezni, hogy egyetlen társa, a Gerty nevű mesterséges intelligenciával ellátott robot (Kevin Spacey hangja) talán eltitkol előle valamit.

"Elveszítem a tájékozódó képességemet, különféle tárgyakat, az alvás képességét, de leginkább az emlékeimet veszítem el. Egész életemben emlékeket halmoztam fel. Ők lettek úgymond a legértékesebb vagyontárgyaim. Az az este, amikor megismertem a férjemet... amikor először tartottam a saját tankönyvemet a kezemben... a gyermekvállalás... a barátok... utazások a világban. Minden, amit az életben felhalmoztam, minden, amiért olyan keményen dolgoztam... Most mindezt elrabolják tőlem. Ez maga a pokol. De ez lesz még rosszabb is. Hiszen ki venne komolyan minket, ha egyszer olyan messze vagyunk attól, akik egykor voltunk? A furcsa viselkedésünk, és az ügyetlen mondataink megváltoztatják azt, ahogy mások érzékelnek minket, és ahogy mi érzékeljük magunkat. Nevetségesek... esetlenek... komikusak lettünk. De ez nem mi vagyunk. Ez a betegségünk. És mint minden betegség, van oka... van lefutása, és lehet rá gyógyír."

Alice Howland (Julianne Moore) nyelvészprofesszor éppen az 50. születésnapját ünnepli családja körében. Az este folyamán kicsúszik a száján egy mondat, ami egyáltalán nem kapcsolódik az éppen folyó beszélgetéshez, de nem vesz róla igazán tudomást, hiszen néha mindannyian mondunk oda nem illő dolgokat. Betudja annak, hogy kimerítő napja volt, de később egyre szaporodnak az ehhez hasonló furcsaságok: beszédet kell tartania, de nem jut eszébe a soron következő mondat, pár perces különbséggel kétszer mutatkozik be ugyanannak az embernek, vagy eltéved a reggeli rutin kocogás alatt. Aggódni kezd, de a családjának nem szól, amíg nem tud biztosat, azonban kivizsgáltatja magát egy neurológussal, aki az Alzheimer-kór egy igen ritka válfaját diagnosztizálja nála. És nem csak azért ritka, mert 50 évesen még túl fiatal, hogy megkapja a betegséget, hanem azért is, mert a kór örökletes, így a gyerekei 50-50 %-os eséllyel szintén megkaphatták.

Akármekkora spoiler (ennél több úgysem lesz), azt mégis jobb előre tisztázni: ez a film nem ad reményt. Nem arról szól, hogy Alice legyőzi a betegséget, hanem arról, ahogy a családja, a környezete, és ő maga kezeli a helyzetet. Kendőzetlen és megrázó történet egy intelligens nőről, aki néhány hónap leforgása alatt gyakorlatilag árnyéka lesz valaha volt önmagának.

Andre Allen (Chris Rock) egykor remek stand-upos volt, aztán rábíztak néhány vígjátékot, amikkel végképp befutott Hollywoodban, de mára már belefáradt a viccelődésbe. Úgy érzi, sokkal több van benne, mint egy átlagos vicces fickó, megmutatná a komoly oldalát is, ezért elvállal egy drámai karaktert egy rabszolgalázadásról szóló filmben. De ha az emberek megszoktak egy szerepben, nehezen emésztik meg, ha nem azt kapják, amit várnak. Andre mindenhol promótálja a filmet, ahol csak lehet, de a rajongók lépten-nyomon a korábbi sikereit emlegetik fel, reality-sztár menyasszonya (Gabrielle Union) pedig mindenképpen rá szeretné venni, hogy a TV élőben közvetítse az esküvőjüket. És, ha még ez sem lenne elég, a Times magazin kiküld egy újságírót (Rosario Dawson), hogy csináljon Andreval mélyinterjút.

Mindig is kedveltem Chris Rockot annak ellenére, hogy nem sok filmben láttam. Volt szerencsém néhány stand-upjához is, és nagyon tetszett az egyedi humora, ami bár kőkeményen szatirikus, néha kifejezetten durva, helyenként trágár, de, ha olvasunk a sorok között, biztosak lehetünk benne, hogy végig őszinte. És ilyen ez a film is. Alapvetően egy dráma a sztárság árnyoldalairól, alkoholizmusról, érdekkapcsolatokról, Hollywood álságosságáról, és arról, hogy nem feltétlenül kell hatalmasat váltani ahhoz, hogy megmutathasd, mire vagy képes, elég (újra) meglelni az örömet abban, amiben jó vagy. És ez az üzenet az, amitől a film végig feelgood marad.

Keith Michaels (Hugh Grant) még 1999-ben írt egy forgatókönyvet, ami akkora siker lett, hogy meg is kapta érte az Oscar-t. De azóta igazából nem sok mindent tud felmutatni: a jó ajánlatok egyre-másra elmaradoztak, a felesége lelépett a sikerfilmje rendezőjével, és a fiával se beszélt már több, mint egy éve. Kétségbeesetten hívogatja az ügynökét, és gyakorlatilag már bármit elvállalna, annyira le van égve. Kapva kap tehát egy kisvárosi egyetem állásajánlatán, ahol is forgatókönyvírást kellene tanítania. Persze annyira nem érdekli az egész, hogy rövid idővel a városkába érkezése után lefekszik az egyik leendő diákjával, a tanulókat pedig a külsejük alapján válogatja össze (70 diák fejenként 30 oldalas forgatókönyvét kellene ugyanis elolvasnia, majd kiválasztania a legjobb 10-et, akiket majd tanítana). Meg van ugyanis győződve róla, hogy az írást, mint olyat nem lehet tanítani, valaki vagy tehetséggel születik, vagy nem. Viszont összefut a kétgyerekes, szintén elvált Holly-val (Marisa Tomei), aki a pincérnői állása mellett jár egyetemre (plusz kisegít az egyetemi ajándékboltban is), és szeretné felvenni Keith kurzusát.

Aki egyetlen Hugh Grant-filmet is látott már életében, pontosan tudja, mire számíthat. És aki egyetlen romantikus vígjátékot is látott már életében, az pontosan tudja, hová futnak majd ki végül a történetszálak. De ez a film persze nem csak erről szól (a megtévesztő, és értelmetlen magyar címhez meg végképp semmi köze), hanem az írásról, egy kicsit Hollywoodról, és arról, hogy néha újra kell írnunk az életünk történetét, mert a saját sorsunk forgatókönyvét végülis mi magunk alakítjuk.

"Jerry: - Dr. Warren, rossz ember vagyok.
Dr. Warren: - Ne legyen olyan szigorú önmagával. Méltányolom az őszinteségét. Csalódott vagyok, de, hé, ez nem olyan, mintha megölt volna valakit.
Jerry: - Öhm...
Dr. Warren: - Mi az, Jerry?
Jerry: - Ez... uh, ez eléggé olyan. Háromszor eléggé olyan."

Jerry (Ryan Reynolds) egy gyárban dolgozik, kádakat csomagol. Kicsit együgyű fickó benyomását kelti, de mindenki kedveli. Ami azt illeti, a cég éves buliján a könyvelési részleg hölgytagjai annyira megkedvelik, hogy másnap el is hívják magukkal egy bárba, pár italra. Egyiküket, a csinos Fionát (Gemma Arterton) haza is fuvarozza, és egyúttal randit is kér tőle. A találka viszont nem úgy ér véget, ahogy remélné, ugyanis véletlenül megöli a lányt. Jerry pánikba esik, a holttestet hátrahagyva hazamegy, hogy lemossa magáról a vért, és tanácsot kérjen két olyasvalakitől, akik mindig megmondják, mit tegyen. A kutyájától, Boscotól, és a macskájától, Mr. Whiskerstől. Mert Jerry skizofrén, és a fejében lévő hangokat úgy hallja, mintha a háziállatai beszélnének hozzá.

Meredek? Meghiszem azt. De a film végig nagyon szépen egyensúlyozik az abszurd fekete komédia, és a darabolós thriller határán (némi romantikával és énekléssel), és ez teszi egyszerre egyedivé, és élvezhetővé. Na meg Ryan Reynolds fantasztikus játéka.

Alex (Jeff Roop) túrázni viszi a barátnőjét, Jenn-t (Missy Peregrym) egy nemzeti parkba. Állítása szerint betéve ismeri a környéket, így nem hajlandó térképet, vagy GPS-t magával vinni, sőt, még a lány telefonját is a kocsijukban hagyja. De letérnek a kijelölt túraösvényről, és ez végzetes hibának bizonyul, ugyanis véletlenül épp egy medve vadászterületére tévednek.

Szögegyszerű történet, és bár a film fennen hirdeti, hogy megtörtént események alapján készült, erre azért ne vegyünk mérget. Mint, ahogy a plakát hangzatos szövegét - miszerint ez legalább akkora dobás, mint a Cápa, csak épp az erdőben játszódik - is egy kissé túlzónak érzem. Ami viszont biztos, az az, hogy ha valakinek be akarnám mutatni, milyen egy valósághű medvetámadás, valószínűleg ezt a filmet vetíteném le neki.

Mark Watney, botanikus-gépészmérnök, egy hatfős Mars-expedíció tagja. Társaival nem kis, zöld emberkék után kutatnak, egyszerűen csak magát a bolygót vizsgálják: kőzetmintákat gyűjtenek be, elemzik a légkört, és azt próbálják meg kideríteni, hogy képesek-e a növények életben maradni, ha megteremtik számukra az ideális feltételeket. A hatodik marsi napon (a továbbiakban sol) azonban homokvihar tör ki. Olyan nagy erejű vihar, ami a küldetést veszélyezteti, ezért Lewis kapitány a legénység érdekeit szem előtt tartva, evakuálásra ad parancsot. Az egyik széllökés megrongálja a kommunikációs antennát, és a fémtörmelék egy darabja Mark szkafanderét átszakítva, az űrhajós testébe fúródik. A botanikus elsodródik a többiektől, és mivel a szkafander bioszenzora az életjelek megszűnését mutatja, a csapat kénytelen őt is hátrahagyni. Mark viszont csodával határos módon, véletlenek sorozatának köszönhetően túléli a balesetet, de azt még ő sem sejti, hogy több száz sol-t lesz kénytelen eltölteni a Marson, miközben a NASA - és persze ő maga is - folyamatosan a megmentésén dolgozik.

Egyedül vagyok azzal a véleményemmel, hogy a Madagaszkár, mint önálló animációs film már a második részre kifulladt? És, hogy a második-harmadik részben összesen nem volt annyi értékelhető poén, mint az első részben egymagában? És, hogy igazából csak egyetlen konstans viccforrás volt mind a három részben, ami végig működött? Helyesebben mondva négy az az egy. Igen, a pingvinek. Nem véletlenül kaptak ők önálló sorozatot, de azt hittem, azután már tényleg nem lehet új bőrt lehúzni a rókáról, hogy maradjunk az állatkerti hasonlatoknál. Hát úgy néz ki, tévedtem. Legalábbis, ami a pingvineket, meg a rókabőrt illeti.

Kapitány, Kowalski, Rico és Közlegény egy rövid eredetsztori után visszatérnek, hogy beugorjanak Fort Knoxba, születésnapi bulit tartani. Mert Közlegény 10 éves. És, hát nyilván nincs is erre alkalmasabb hely Fort Knoxnál. De arra nem számítanak, hogy elrabolja őket a gonosz óriáspolip, Dave, aki múltbeli sérelmeit szeretné rajtuk (és a világ összes pingvinjén) megtorolni. Feltűnik ugyan a színen egy titkos kémszervezet, az Északi Szél, hogy barátainkat megmentsék, de eleinte inkább csak egymásnak tesznek keresztbe. De végül persze kénytelenek összefogni, hogy megakadályozzák Dave galád tervét.

Sean (Stephen Mangan) és Beverly Lincoln (Tamsin Greig) egy brit sitcom forgatókönyvírói, és "civilben" házasok. Viszont egy partyn belebotlanak egy nagy amerikai tv-csatorna fejesébe (John Pankow), aki imádja a sorozatukat, és szerződést ajánl nekik, melynek értelmében meg kellene írniuk a széria amerikai remake-jét. A siker és jólét kecsegtető lehetőségével élve elutaznak Hollywoodba, megkapnak minden földi jót, amit csak szemük-szájuk kíván, de az "Álomgyárban" persze semmi sem az, aminek látszik: a csatorna átíratja velük az egész forgatókönyvet, megváltoztatják az alapkoncepciót, lecserélik a sorozat címét, beleszólnak minden apróságba, de legfőképp szerződtetnek a főszerepre egy olyan színészt, aki nem is lehetne messzebb a házaspár elképzelésétől. Matt LeBlanc-ot. És innentől kezdődik az ő kálváriájuk, egy olyan hullámvasút, amire álmukban sem gondoltak volna.

Insider sorozat Hollywoodról, a sorozatkészítésről, amiben Matt LeBlanc önmagát alakítja? Na jó, nem éppen önmagát, legalábbis nem azt a fickót, akire mi emlékszünk 10 évadnyi Jóbarátok után. Ennyi idő alatt az emberben kialakul egy kép az adott színészről, még ha tudjuk is, hogy a való életben nyilván másmilyen is lehet. Nos ez a Matt LeBlanc messze nem olyan, amilyennek gondoltuk. Mert ez a Matt LeBlanc egy kicsit (nagyon) s*ggfej. És piál. És minden nőt megfektet, akivel csak találkozik. Szóval ez a Matt LeBlanc leginkább a Jóbarátok Joey-jának a s*ggfej ikertestvére.

Robinson, a veterán tengeralattjáró-kapitány (Jude Law) hajóbontóként dolgozik, míg ki nem rúgják az állásából. Egyébként sem túl boldog az élete, a felesége elhagyta, és a kisfiukat is magával vitte, ráadásul Skóciában járunk, ahol a munkásosztály a társadalmi ranglétra legalján helyezkedik el, annak minden hátrányával. Így Robinson kapva-kap az alkalmon, amikor meghall egy városi legendát egy a II. világháborúban elsüllyedt orosz tengeralattjáróról, ami állítólag 40 millió dollár értékű aranyat rejt. Összeverbuválja volt kollégáit, és egy bőkezű támogatónak köszönhetően elutaznak Szevasztopolba, ahol néhány orosz matrózzal kiegészülve megvesznek egy öreg tengeralattjárót, hogy a kincs nyomára akadjanak. De, ha ekkora összegről van szó, nem telik el sok idő, míg a legénység fejébe beférkőzik a gondolat, miszerint, ha kevesebben vannak, kevesebb felé is kell osztozni.

Egy kezemen meg tudom számolni, hány tengeralattjárós film készül évente. Ritka, mint a fehér holló. Pedig a magam részéről kedvelem a zsánerben rejlő lehetőségeket: az összezártság, a klausztrofób hangulat, vagy a tény, hogy gyakorlatilag papírvékony falak választanak csak el a hatalmas víztömegtől, és annak nyomásától, hogy a hidegről ne is beszéljünk, mind-mind olyan tényező, amiben bőven van potenciál. És ebben a filmben ki is használják.

Cheryl Strayed 1995-ben nekivágott a Pacific Crest Trail-nek, Amerika egyik leghosszabb túraútvonalának. Több, mint ezer mérföldet gyalogolt, hogy kilábaljon a válás nehéz időszakából, és maga mögött hagyja az addigi életét. A túra embert próbáló, de Cheryl számára (a gyalogút és a belső utazás egyaránt) magát a megtisztulást jelentette.

Gyönyörű képekkel operáló, egyedi hangulatú, lassan hömpölygő film arról, hogy mindannyian képesek vagyunk változtatni az életünkön, ha belátjuk a hibáinkat, és ha elég erősek vagyunk, bármilyen akadályt legyőzhetünk.

Én ugyan már korábban láttam hasonló filmet a témában, legalábbis, ami a nagy távolságokba gyaloglást illeti, (mert a két filmnek ezen kívül nincs túl sok köze egymáshoz), de ettől függetlenül mindkettőt tudom ajánlani, még, ha más okból is.

"Mielőtt bejöttem ide, voltam valaki. Valaki, akinek olyan élete volt, amit magának választott. És most már csak arról szól minden, hogy vészeljem át a napot sírás nélkül. És félek. Még mindig. Félek, hogy idebent nem vagyok önmagam, és attól is, hogy az vagyok. Nem a többi ember a félelmetes a börtönben, hanem az, hogy szembesülnöd kell azzal, ki is vagy valójában. Mert ahogy bekerültél e falak közé, nincs hová futnod, még ha tudnál is. Az igazság utolér idebent. És az igazság fog a kurvájává tenni."

Piper Chapman (Taylor Schilling) az átlagos középosztálybeli nők életét éli a vőlegényével, Larryvel (Jason Biggs). Viszont még mielőtt vele megismerkedett volna, volt egy kicsit vadabb, kísérletezőbb korszaka a főiskola után. Együtt élt egy nővel, Alex-szel (Laura Prepon), aki akkoriban egy nemzetközi drogkartellnek dolgozott. Pipert vonzotta ez az új, egyszerre izgalmas és veszélyes világ, és egy alkalommal segített Alexnek a piszkos pénz szállításában. Később szakított Alex-szel, és 10 évig nem is hallott felőle. Viszont a kartell elleni nyomozás során valaki beköpte Pipert, és mivel az ilyen ügyek elévülési ideje 12 év, a vádalku értelmében önként be kell vonulnia a Lytchfield női börtönbe, 15 hónap letöltendőre. Amire azonban végképp nem számított, az az, hogy Alex ugyanebben a börtönben ül.

A Netflix kifejezetten jó sorozatokat szállít. Korábban ott volt a House of Cards, most meg itt van ez a kissé melankolikus hangulatú dráma, ami azért némi intelligens humort is tartogat.

A film, aminek két nagy hibája van. Először is a világ egyik legspoileresebb plakátjával rendelkezik, másrészt ugyanabban az évben jött ki, mint a Mátrix. És én bár úgy szoktam emlegetni, hogy "ez tulajdonképpen a Mátrix, csak lövések és bunyók nélkül", ezúton megkövetem magam, mert egyrészt lövés, és bunyó is van benne (persze messze nem a Mátrix szintjén), másrészt pedig hiába a hasonló témaválasztás, valami egészen másra futtatják ki. És ez az 'egész más' ugyanolyan eredeti. Már, ha eredetinek nevezhetjük egy 1964-es regény filmes adaptációját.

Douglas Hall (Craig Bierko) egy szoftverfejlesztő cégnél dolgozik Los Angelesben. Egy este rejtélyes üzenetet kap a főnökétől, Hannon Fullertől (Armin Mueller-Stahl), aki valami hatalmas dologra jött rá a projekttel kapcsolatban, amin épp dolgoznak. Ám Fullert még ugyanazon az estén meggyilkolják, a rendőrség pedig épp Douglast gyanúsítja. A helyzeten pedig csak ront, hogy Douglasnek az utóbbi időben gyakori emlékezetkiesései vannak, ráadásul a semmiből felbukkan Fuller lánya, Jane (Gretchen Mol) is, akiről valami rejtélyes oknál fogva eddig senki sem tudott.

"Anyám mindig azt mondta, hogy egy napon jó leszek valamiben. Ki gondolta volna, hogy a zombigyilkolás lesz az?"

Columbus (Jesse Eisenberg), a kicsit túl sok fóbiával megáldott egyetemista éppen a szüleihez tart az egész Amerikát letaroló zombiapokalipszis kellős közepén, de éppen a fóbiáinak köszönheti, hogy a zombik még nem kapták el. A fóbiáinak, és a maga által alkotott szabályoknak. Út közben találkozik Tallahassee-vel (Woody Harrelson), a kissé kattant fegyvermániással, akinek két dolog okoz igazi örömet az életben: zombikat ölni, és Twinkie-t enni. Mivel mindketten ugyanabba az irányba tartanak, és stoppolni még zombiapokalipszis idején is lehet, Tallahassee felveszi a srácot, hogy együtt folytassák az utat. Amikor egy plázánál éppen pihenőt tartanak, véletlenül belebotlanak Wichitába (Emma Stone), és a húgába, Little Rockba (Abigail Breslin), és mivel a lányok úgy tudják, hogy a Pacific Playland nevű vidámpark zombimentes övezet, elhatározzák, hogy mindannyian odamennek.

Zombivígjáték gyakorlatilag azóta létezik, mióta zombifilmek. Időközben persze készült mindkettőből jónéhány, vannak köztük jobbak, és rosszabbak is. Ez a film viszont úgy parodizálja a zombihorror műfajának sajátosságait, hogy közben élvezhető akciófilm is egyben. Igazi guilty pleasure, csak és kizárólag a műfaj rajongóinak.

A film egyik nagy előnye, hogy már a cold opennel sikerül megalapozni a hangulatot, amit a főcím még tovább is visz egy eszement pusztításba torkollva, szóval gyakorlatilag néhány perc alatt kiderül, mire is számíthatunk. Tévedés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a film végig egy képernyőbe fröcsögő zombihentelés, de ami a (kreatív értelemben) teljesen elszállt ötleteket illeti, itt már kapunk némi ízelítőt.

Remek munkahelyi komédia, egy kicsit a The Office stílusában (akár az eredeti angol, akár az amerikai változatot vesszük alapul), de sokkal lágyabb annál, legalábbis, ami a kínos szituációkat illeti. Persze itt is olyan az alaphelyzet, mintha dokumentumfilmet forgatnának az általam nem használt (mert, mint mindig, most is eredeti nyelven néztem) magyar címben foglalt Városfejlesztési osztály hétköznapjairól, tehát van kamerába beszélés, sőt, néha a képzeletbeli stábtagokhoz is kiszólnak. Viszont, ha ezt nem számítjuk, még akkor is megmarad egy klassz szituációs komédia, egy igazán remek szereplőgárdával.

Viszont, mivel sok karaktert mozgat a sorozat, és általánosságban a 7 évadról beszélek, ez most kicsit rendhagyó lesz. Természetesen megpróbálom minél spoilermentesebben, de egy vígjátéknál ez annyira nem is szempont.

"Az édes sem elég édes a keserű nélkül. Én ismerem a keserűt, ezért jobban értékelem az édeset."

David Aames (Tom Cruise) a gazdag és hiú ficsúrok életét éli. A néhai apja által ráhagyott kiadóvállalatot vezeti, de rendszeresen keresztbe tesz a a vállalat igazgatótanácsának, csak, hogy bosszantsa őket. Laza kapcsolatot tart fenn egy Julie Gianni nevű nővel (Cameron Diaz), vagy, ahogy ő nevezi: "barátok vagyunk, akik néha lefekszenek egymással". A nőnek persze többet jelent ez a kapcsolat, de David nem hajlandó elkötelezni magát. Viszont a születésnapjának estéjén a legjobb barátja (Jason Lee) révén megismerkedik Sofiával (Penélope Cruz), átbeszélgetik az éjszakát, és másnap reggel, David a szerelem lehetőségének mámorító érzésével távozik a nő lakásából. De az utcán összefut Julie-val, aki ráveszi, hogy tartsanak egy "hová vezet a kapcsolatunk"-típusú beszélgetést, ami először veszekedésbe, majd autóbalesetbe torkollik. A nő meghal, David pedig maradandó károsodásokkal kórházba kerül. Hetekig tartó kómából ébredve hasogató fejfájások, rémálmok és hallucinációk gyötrik, és szép lassan összemosódik számára a valóság a képzelettel.

Nem könnyű darab, elismerem. Beválogatták a legkevésbé értelmezhető filmek listájára is, és nem véletlenül. Az álom és a valóság nem csak David számára válik szétválaszthatatlanná, hanem a néző számára is. De persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lenne, csak megköveteli a figyelmet, egy percre sem kalandozhatunk el. Én a magam részéről kedvelem az ilyesmit.

Brian Taylor (Jake Gyllenhaal) és Miguel "Mike" Zavala (Michael Peña) rendőrjárőrök Los Angeles South Central negyedében. Ez a város legkeményebb körzete, egy olyan környék, ahol mindennaposak a bandaháborúk, a leszámolások, a drog, az ember- és fegyverkereskedelem vagy a prostitúció. A két járőr teszi, amit tennie kell, letartóztatja a rosszfiúkat, amíg egyszer csak véletlenül bele nem tenyerelnek valami náluknál sokkal nagyobb zűrbe.

Boszorkányok, szellemek, királyságért egymást gyilkolászó hercegek, egyszarvúk, villámbegyűjtő kalózok, egy hullócsillag, ami egy lányban ölt testet, és egy ifjú, aki a szerelméért kalandokba bonyolódva férfivá érik.

Az ifjút Tristan Thornnak (Charlie Cox) hívják, és egy Fal nevű angol faluban lakik. A falu - stílszerűen - arról a falról kapta a nevét, ami elválasztja őket Viharfok királyságtól. Ezt a falat egy öreg védelmezi, és senkit nem enged át rajta. Ám egy nap az égből lehull egy csillag, és mivel a mi Tristanunk szerelmes egy falubeli lányba, Victoriába (Sienna Miller), megígéri neki, hogy elhozza a születésnapjára ezt a csillagot, még, ha ezért át is kell kelnie a falon. De, mint mondtam, ez a hullócsillag egy lány alakjában ér földet, és neve is van: Yvaine-nek (Claire Danes) hívják.

Egy miniszterelnök sajtófőnökének (Kristin Scott Thomas) mindenkori feladatai közé tartozik többek között az, hogy a kényes hírekről (mint, hogy például a brit haderők véletlenül lebombáznak egy afgán mecsetet) elterelje az átlagember figyelmét. Épp ezért jön kapóra neki, amikor megtudja, hogy Muhammed sejk (Amr Waked) lazacot szeretne telepíteni Jemenbe. A sajtófőnököt nem érdekli sem a projekt abszurditása, sem a megvalósíthatatlansága, egyedül a pozitív szalagcímekkel törődik, és azzal, hogy a miniszterelnöktől ne pártoljanak el a szavazók. Megbízza hát Dr. Alfred Jones-t (Ewan McGregor), hogy a sejk angliai ügyeiért felelős cégének asszisztensével (Emily Blunt) együttműködve, valósítsák meg a tervet.

Lasse Hallström rendező nevéhez elég impozáns filmográfia társul, és most sem csalódtam benne. Remekül egyensúlyoz a politikai szatíra, a paródia és a romantikus film határmezsgyéjén, és bár a befejezés talán egy kicsit giccsbe hajló lett, az összképen nem ront sokat. De ehhez persze kellett egy remek színészgárda is.