Nagyon szívesen kezdtem volna a posztot egy olyan barokkos szófordulattal, mint mondjuk, hogy "kétezerakárhány egy meghatározó év volt az életemben...", csak, hát az a helyzet, hogy bármennyire törtem a fejem, nem jöttem rá, mikor is volt pontosan az a kétezervalahány. Abban vagyok csak biztos, hogy a Sounds from the Thievery Hi-Fi 1997-ben jelent meg, de én már a The Mirror Conspiracy-vel együtt hallottam, az meg 2000-ben jött ki. Összemosódnak az emlékek sajnos, meg aztán azóta is annyit hallgattam már a zenekar lemezeit, hogy hajlamos vagyok a kronológiai elbizonytalanodásra. Úgyis csak egy a lényeg: a Thievery Corporation azon kevés zenekar közé tartozik, akikhez már bőven több, mint 10 évnyi emlék köt, és akiket nosztalgiafaktortól függetlenül továbbra is szeretek, mert az eltelt idők során sosem okoztak csalódást.

Néhány éve már jártak hazánkban, akkor sajnos lemaradtam az eseményről, épp ezért nyilvánvaló volt, hogy a friss látogatás nem maradhat ki. Megérte? Abszolút. És, hogy milyen volt? Nos ahhoz már kattintanotok kell.

A vietnami háború végnapjaival egy időben a Landsat műholdja egy eddig ismeretlen szigetről készít felvételeket. Bill Randa (John Goodman), a Monarch nevű cég vezetője, egy maroknyi tudóssal, és némi katonai kísérettel a helyszínre megy, de amit ott felfedeznek, az minden képzeletüket felülmúlja.

Nem vártam többet egy szörnyes kalandfilmnél, de túl sok ez a két óra, a sztori viszont nagyon darabos. Egymáshoz csak lazán kapcsolódó részekre osztható, nem koherens egész, ráadásul a ritmusa se túl jó. És már megint úgy érzetem, hogy elpocsékoltak benne ennél többre érdemes tehetségeket.

Wonder Woman (Gal Gadot) eredetsztorija, egyúttal első feltűnése az emberek között az I. Világháború legsötétebb napjaiban. Nincs ezen mit ragozni, nem túl mély a történet, és még ha ennek ellenére kicsit hosszabb is a kelleténél, legalább kerek egész; van eleje, közepe, vége, mégis remekül ágyaz meg egy nagyobb univerzum építésének.

A nemzetközi űrállomás tudósai a Mars-szonda által hozott minták vizsgálata során az élet nyomaira bukkannak, de a felfedezés messze túlszárnyalja minden várakozásukat.

Mit keres egy B-kategóriás scifi-horror a mozikban? De még inkább mit keresnek egy B-kategóriás scifi-horrorban olyan színészek, mint Jake Gyllenhaal, Ryan Reynolds, Rebecca Ferguson vagy Hiroyuki Sanada? Sem erre, sem sok másra nem ad választ a Life, de ha egy kicsit megbocsájtóak vagyunk, a helyén kezelve ettől még biztosítja a bő másfél órányi kikapcsolódást.

Miután tudósok egy csoportja felfedez egy távoli Föld-szerű bolygót, amelyen nagy valószínűséggel kialakulhatott élet, a NASA jelet küld a mélyűrbe, hátha kommunikálni is tudunk velük. Az idegenek válaszként ellátogatnak a Földre, a szándékaik azonban korántsem békések. Mázli, hogy épp egy tengeri hadgyakorlat közepébe csöppennek.

Idegeninváziós scifi-akció, a szegény ember Transformers-e, banális sztorival, néhány kúl beállítással, és csúcsra járatott patriotizmussal. Mindez az itthon Torpedó néven ismert Hasbro-játék alapján. Guilty pleasure látványpékség, de még így is elég feelgood.

Amikor a terrorfenyegetés már eléri azt a szintet, hogy műholdak potyognak az égből rakéta gyanánt, a világ csak egyetlen emberre számíthat: az extrémsportokban járatos, ám máig halottnak hitt Xander Cage-re (Vin Diesel).

Amikor 15 évvel ezelőtt kijött az első xXx-film, egy ismerősöm megnézte, majd nemes egyszerűséggel valami olyasmit mondott róla, hogy ha ezt paródiának szánták volna, akkor rendben is lehetne, de sajnos az alkotók ezt vérkomolyan gondolták. 15 év hosszú idő, én pedig nem emlékszem, hogy sikerült-e végignéznem az említett filmet, de az biztos, hogy az idézett tétel mára ugyanúgy aktuális.

Batman egyszemélyes igazságosztóként őrzi Gotham város biztonságát, és ehhez sosem volt szüksége senkire. Azonban amikor Joker szabadon engedi a világ összes gonosztevőjét a Fantomzónából, a Sötét Lovag is kénytelen belátni, hogy egyedül nem képes megfékezni a káoszt.

Ha valami emlékezetes maradt a The Lego Movie kapcsán (azt leszámítva, hogy "mindenszupiszupeeer"), az biztos, hogy Batman karaktere. Valószínűleg ezt látták meg az alkotók is, és ezért építettek rá egy önálló animációs filmet, mert megvan benne a potenciál. És hogy milyen a végeredmény? Elképesztően kreatív ötletek és popkultúrális kikacsintások garmadája.

John Wick (Keanu Reeves) egyszer és mindenkorra visszavonulna a bérgyilkosok világából, de egy régi adósság miatt még utoljára munkába kell állnia.

Már az előző rész sem az eredetiségével fogott meg, egy szimpla bosszúfilm volt, egy söröskupak egyszerűségével bíró sztorival, és remekül kivitelezett akciójelenetekkel. Ha lehet, ezt mostanra még inkább leegyszerűsítették: Johnt nem hagyják visszavonulni, de ha megteszi, amit meg kell tennie, egy egész hadsereg fog a nyomában loholni, és nem nyugszanak, amíg barátunk alulról nem szagolja az ibolyát. Rendben is van ez így, hiszen egy ilyen filmtől nem vár túl sokat az ember, de épp ezért kétféle lehet a megítélése is.

Ha nem is pont itt a blogon, de időnként hangoztatom, hogy bizonyos produktumoknak időt kell adni. Be kell, hogy érjenek, vagy a nézőnek kell ráhangolódnia, de időnként szükség van erre a fázisra, mert valami jó is kisülhet a dologból. Még kedvenc sorozatom (EVÖR), a Sons of Anarchy kapcsán is mindig azzal kezdem, ha ajánlom valakinek, hogy adjon neki legalább 3-4 epizódnyi időt. Lehet, hogy utána sem rántja be, de ha mégis, akkor nagyon. És igen, ennek ellenkezője is benne van a pakliban, sőt, leginkább az van benne, hogy csak várunk, várunk, hátha csoda történik, aztán még mindig várunk egy kicsit, és végül jól pofára esünk, és visszasírjuk az így már elvesztegetettnek ítélt időt és energiát.

Nos, ha van sorozat, amire a fenti kezdő tétel abszolút áll, akkor az Agents of S.H.I.E.L.D. ilyen. Már az első hírekkel egyidőben belém költözött a várakozási faktor, mert érdekelt, mit hoznak ki ebből, hogyan lesz (vagy lehet-e egyáltalán) működőképes ez a kiterjesztett Marvel-univerzum. Nem húzom tovább, simán csak kimondom, az Agents of S.H.I.E.L.D. esetében egy teljes évad a minimum, de inkább másfél, ameddig várni kell. De csak egy kattintás, és kiderül az is, hogy miért nincs tartalomleírás.

Mióta legutóbb láttuk a galaxis őrzőit, nevükhöz hűen előléptették magukat egyfajta világmegmentő brigáddá, azaz, ha bárhol olyan galiba támad az univerzumban, amit a helyiek nem tudnak legyűrni, csak szólni kell az őrzőknek, és ők némi ellenszolgáltatás fejében teszik, ami a dolguk. Ezúttal azonban olyasvalakivel akadnak össze, akihez nemigen van fogható: Ego, az élő bolygó.

Feelgood funky-disco űrkalandfilm, ami ugyan egy kicsit hosszabb a kelleténél, és a sztori is csak vázlatpontok szintjén létezik benne, mégsem hagy sok hiányérzetet maga után.

Evie (Tori Anderson) és Xavier (Joshua Sasse) vásárlás közben találkoznak először, de szinte azonnal megvan köztük a szikra. A srác intelligens, jóképű, sármos, és arra buzdítja a lányt, hogy merjen új dolgokat kipróbálni, hogy éljen a mának, Evie-nek pedig pont egy ilyen pozitív személyiségre van szüksége ahhoz, hogy kilábaljon az előző kapcsolatából, és ne fásuljon bele a hétköznapokba. Az optimista szemlélet mögött azonban van egy apró bökkenő, mert Xavier meg van róla győződve, hogy egy aszteroida tart a Föld felé, az elkerülhetetlen becsapódás miatt pedig az emberiségnek nagyjából 8 hónapja van hátra.

Carpe Diem. Azaz ragadd meg a napot. Ez a No Tomorrow 13 epizódjának üzenete, és ez az, ami az elejétől a végéig működőképes, függetlenül attól, hány vargabetűt tesz meg út közben.

Mit várhatunk egy eredetileg az illegális autóversenyek világában játszódó sorozattól, ami már a nyolcadik résznél tart? Egy világuralmi terveket szövögető tophackert (Charlize Theron). A családja ellen forduló Dominic Toretto-t (Vin Diesel). Egy kemény csajt (Michelle Rodriguez), aki nem hisz ebben a pálfordulásban. A pandúrból rablóvá avanzsált Hobbs ügynököt (Dwayne Johnson). Két komikus mellékalakot (Chris "Ludacris" Briges és Tyrese Gibson) és a hozzájuk tartozó jó csajt (Nathalie Emmanuelle). Valamint egy korábbi ellenfelet (Jason Statham), akivel a csapat kénytelen összefogni. Ja, és nyomokban illegális autóversenyzést.

De most komolyan, a The Fate of the Furious már tényleg olyan, mint egy Jackie Chan-film: a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb akciójelenetek között csak helykitöltőként gördül előre az amúgy senkit sem érdeklő történet. Ha ezt a tényt nem negatívumként éljük meg, jól fogunk szórakozni.

A The Founder nem a McDonald's alapításáról szól, akkor ugyanis Mac és Dick McDonald életének egy szakaszát követné nyomon. Nem, ennek az igaz történeten alapuló filmnek Ray Kroc a főszereplője, az utazóügynök, aki meglátta McDonald's étteremben rejlő lehetőséget, és országos franchise-t csinált belőle.

Függetlenül attól, hogy sorozatról, vagy filmről van szó, a vígjátékok egy olyan trend felé mozdultak el, ami már messze nem az én ízlésemnek való. Kis mennyiségben ugyanis el tudom viselni az alpári poénkodást, mert akárki akármit mond, lehet azt is intelligensen csinálni, de a zsáner utóbbi időben készült darabjai inkább csak vulgárisak. Én az olyan klasszikusokon nőttem fel, mint az Airplane, a Top Secret, a Csupasz pisztoly (és annak elődje a Nagyon különleges ügyosztály, hogy sorozatos vonal is legyen), vagy a Nagy durranás. Nem azt akarom mondani persze, hogy csak ilyenek készüljenek, de ez a fajta vígjáték az, amit hiányolok, és amit nagyon nehéz jól csinálni.

Néhányszor már szembe jött velem az Angie Tribeca, de mindig csak halogattam, hogy belenézzek, pedig inkább időm nem volt, semmint kedvem, mígnem aztán belefutottam egy olyan ajánlóba, amelynek a kezdő sorai épp a fent említett műfaj-klasszikusokhoz hasonlította, ez pedig nekem is elég volt, hogy megadja a végső lökést.

A Nagy Fal, ahogy a világ ismeri, a nomád törzsek távol tartása miatt épült. Ám ez csak egy a külső fenyegetések közül, ugyanis minden 60. évben a kínai sereg szörnyek ezreivel néz farkasszemet, azoknak a támadásait kell visszaverniük. Most azonban egy nem várt helyről érkezik a segítség, William, a tehetséges íjász (Matt Damon) személyében.

Az utóbbi években az ázsiai piac olyan mértékű fejlődést mutat, hogy gyakorlatilag teret hódítottak maguknak Hollywoodban is. Ezért látunk mostanában kínai stúdiólogókat nagy amerikai blockbusterek kezdő képsoraiban, akkora nézettséget generálnak, amivel már számolni kell. Nekem kicsit az volt az érzésem a film kapcsán, mintha Kína azt mondaná: "pénzeltük a filmjeiteket, ideje, hogy viszonozzátok". Mert, ha nem lenne itt Matt Damon, a The Great Wall csak egy átlagos kínai film lenne. Mármint a jelző ázsiai léptékű értelmében.

Lakásának átrendezése közben, Carrie Fisher, mindannyiunk Leia hercegnője megtalálta a 19 éves korában, a Star Wars forgatása alatt íródott naplóját. Ezeket tartalmazza ez a sajátos életrajzi könyv, ezeket, és még néhány melankolikus visszaemlékezést a színésznő mostani énjétől.

"Mindannyiunk Leia hercegnője" - Carrie Fisher valószínűleg utálná ezt a jelzőt, de az igazat megvallva egyfajta szándékos irónia ez a részemről, ugyanis Leia személye nekem sosem jelentette azt, amit sokaknak. Szeretem a Star Warst, de nem vagyok fanatikus rajongó, az ő karakterét pedig nem kedveltem különösebben. Lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy bár gyerekként láttam először, jó néhány évvel a premier után történt mindez, már mind a három rész elérhető volt akkoriban, és már övezte egy bizonyos kultusz. Azért először, ténylegesen először látni teljesen más élmény lett volna. És mivel ízlések és pofonok különböznek, Leia hercegnő sosem volt a nőideálom. Csinos volt, de ennyi, nem fogott meg igazán.

Carrie Fisherről, mint színészről, vagy mint emberről nem sokat tudtam. Ritkán fordult elő, hogy láthattam bármiben is, a tehetségét pedig addigra már jócskán beárnyékolta a Star Warst és az abban játszott karakterét övező hype. Aztán néhány éve volt szerencsém látni a Wishful Drinking című önéletrajzi könyvéből készült kvázi-standup műsorát, és az addig csak szőrmentén kialakult véleményem fenekestül felfordult. Egy intelligens, metsző humorú, őszinte nőt láttam, aki nyíltan beszélt a tönkre ment házasságairól, a szüleiről, a lányáról, a gyógyszer- és drogfüggőségéről, vagy éppenséggel arról, hogy bipoláris személyiségzavarral kezelték.

Egy olyan jövőben járunk, ahol a technológiai fejlettség szintje lehetővé teszi, hogy az emberek mechanikus implantátumokkal egészítsék ki, vagy helyettesítsék a testrészeiket és szerveiket. Ennek a mesterséges evolúciónak a következő lépcsőfoka az Őrnagy (Scarlett Johansson), egy emberi aggyal ellátott humanoid robottest. Őt, és munkatársait a 9-es részlegen különleges esetek kapcsán vetik be, de legutóbbi ügyük (egy cyberhacker elfogása), sokkal több lesz annál, mint aminek indul, és még az Őrnagy titokzatos múltjához is szervesen kapcsolódik.

Nem vagyok egy keményvonalas animerajongó, bár láttam néhányat, és a film alapjául szolgáló manga-adaptáció igazi mérföldkő a szememben. Egy pazar látványvilágú cyberpunk, mély mondanivalóval és remek akciójeletekkel. Nos, ha belegondolunk, végül is háromból kettő nem rossz arány.

2029-et írunk. A világon már évek óta nem születtek mutánsok, a meglévőket pedig szinte teljesen kiirtották. Logan (Hugh Jackman) és segítője, Caliban (Stephen Merchant) utolsókként tengetik életüket a Mexikói határ közelében, és próbálnak gondoskodni Xavier professzorról (Patrick Stewart), aki már nem képes kontrollálni a telepatikus képességét, így veszélyt jelent az egész emberi fajra. Az a Logan azonban, akit valaha ismertünk, már nem létezik többé. Egy kiégett, megkeseredett, cinikus vén piás lett belőle, akinek egyre kevésbé gyógyulnak a sérülései. De ekkor feltűnik egy új mutáns (Dafne Keen), aki nagyon sokban hasonlít az egykori Wolverine-re, de hiába erős, attól még gyerek, aki segítségre szorul, mert egy egész kivégzőosztag lohol a nyomában.

Wolverine mocskos szájú és vérgőzös mészárlásokkal tarkított hattyúdala, ami nem is annyira szuperhősfilm, mint inkább ballada az elmúlásról és a reményről.

A Templomos Lovagrend már évszázadok óta keresi az Éden Almája nevű ősi ereklyét, melynek segítségével szabályozható lenne az emberiség szabad akarata, ezáltal megszűnne az erőszakosság a világban. Céljuk elérésének útjában egyedül az Assassin Testvériség, és egyetlen leszármazottjuk, Cal Lynch (Michael Fassbender) áll.

Hollywoodban vagy sürgősen el kellene felejteni a videojátékok adaptálását, vagy keríteni néhány hozzáértő forgatókönyvírót. Hacsak nem céljuk a továbbiakban is az ennél többre érdemes brandek és színészek lejáratása.

1961. Amerika le van maradva az űrversenyben az oroszokkal szemben, a számítógépek térhódítása még bőven várat magára, a NASA-nál a kalkulációkat matematikusok végzik, akik között sok a nő. És bár Virginia állam továbbra is kitart a szegregáció mellett, bátor fekete nők egy csoportja mégsem hagyja, hogy bárki az álmaik megvalósításának útjába álljon. A többségében fehér férfiak uralta környezetben kivívják maguknak az egyenjogúságot.

Az igaz történeten alapuló filmekkel mindig vigyázni kell, mert nem tudni, az alkotók mennyit csavartak az eredeti eseményeken pusztán a drámaiság kedvéért. Azonban a Hidden Figures kétórás játékideje, minden hatásvadászat ellenére olyan pozitív üzenetet hordoz, és ezt olyan meleg szívvel teszi, amelyet faji témájú filmben igen ritkán láthatunk.

Moana mindig is más volt, mint a többiek, elvágyódott Motunui szigetéről, túl a zátonyon, a nyílt víz felé. De tudja, hogy meg kell hajolnia a hagyományok előtt, mivel ő a törzsfőnök lánya, egyszer át kell vennie apjától a stafétát. Azonban egy helyi legenda miatt a sziget pusztulóban van, ezért az óceán Moanát választja, hogy helyrehozza a dolgokat, de előbb még meg kell találnia minden baj okozóját, Mauit, a félistent.

Animációs kalandfilmbe oltott road movie, betekintés a polinéz kultúrába, elképesztően szép látványvilággal, és remek dalokkal. Igen, ez egy Disney-mese, és igen, időnként indokolatlan élethelyzetekben is énekelnek benne, és igen, leírtam, hogy ez így jó, ahogy van.

Az Avalon űrhajó úton van egy új világ, egy benépesítésre váró gyarmatbolygó felé, fedélzetén 5000 utassal és a legénységgel, akik a 120 évig tartó utazást hibernált állapotban töltik. De mi van akkor, ha két utas felébred 90 évvel az érkezés előtt, és nem képesek újraindítani a hibernációt?

Elég-e az, ha csak szórakoztató egy scifi, és nem mélyíti el a drámai szálakat? Baj-e, ha láthatóan nem is akar több lenni, mint ami: két magányos ember egymásra találása, amihez az űr csak a hátteret adja? Feltétlenül meg kell-e válaszolni a filmben feltett morális kérdéseket, vagy elég, ha két tehetséges színészt látunk, akik ráadásul még rendkívül szép emberpéldányok is?

Hogyan is foglalható össze tömören a Fantastic Beasts sztorija? Mert az szinte az első pillanattól nyilvánvaló, hogy nem arról fog szólni, amit a cím sugall. Mert ugyan látunk legendás állatokat, és meg is figyelhetjük őket, ez végig a háttérben marad, más a történet íve. A film ugyanis a varázsvilág egy sötétebb korszakába kalauzolja a nézőt, tele előítéletekkel, elfojtásokkal, veszéllyel, de közben mégis szórakoztató és izgalmas. Amúgy Harry Potteresen.

Dublin, a 80-as években. A munkanélküliség az egekben, az életszínvonal a béka segge alatt. Conort (Ferdia Walsh-Peelo) is ezért íratják át egy olcsóbb iskolába a szülei, mert kénytelenek meghúzni a nadrágszíjat. De épp ennek köszönhetően találkozik a fiú Raphinával (Lucy Boynton), a lánnyal, akit mindenki megközelíthetetlennek tart. De Conor úgy érzi, nincs veszíteni valója, így a lúd legyen kövér alapon még azt is bekamuzza a lánynak, hogy van egy zenekara (mert hát köztudottan arra buknak a lányok). Emiatt persze kénytelen zenekart alapítani, így összeverbuválja a suli különceit, a banda pedig a Sing Street nevet kapja.

Keserédes romantika egy fiú és egy lány kapcsolatán át, kitörni vágyás a kilátástalanságból, dalszövegírás és egy kezdő zenekar első szárnypróbálgatásai. Ez mind benne van John Carney harmadik filmjében, de ennél több is, mert úgy tűnik, a Once, és a Begin Again után még mindig van mondanivalója a fiú-lány-zene metszéspontjában.

Technikai fejlődésünk, és annak kockázatai. Na persze nem öntudatra ébredő androidokról van szó, és a Skynet sem pusztítja ki az emberiséget. Nem. Charlie Brooker történetei inkább a közeli, esetleg megvalósuló jövőbe kalauzolják a nézőt, rávilágítva többek között arra, hogy a technikai vívmányok a rossz kezekben visszaélésekre adhatnak lehetőséget.

Több, mint két éve írtam a Black Mirrorról először, a sorozat azóta a Netflixre költözött (egyúttal hat részesre bővült), és én kíváncsisággal vegyes félelemmel ültem neki, mert nem szerettem volna, ha a nyilvánvalóan több pénz és az "amerikanizálódás" a minőség rovására megy. Nos elöljáróban legyen elég annyi, hogy erről szó sincs, sőt.