Azt hiszem, továbbra sem leszek Baz Luhrmann-rajongó. Nem győzött meg az Ausztráliával, sem a Moulin Rouge-zsal (kb 20 percet bírtam belőle), a Rómeó és Júliával meg pláne nem. Nem is értettem, ez utóbbiért miért voltak annyira oda a népek, de hát volt már ez velem így párszor.

Szórakoztató rablós-bűvészes film, ahol bár jók a bűvésztrükkök, és tényleg rabolnak is, a hangsúly inkább a szórakoztatáson van, a drámának itt nem igazán van mélysége.

Ha valaki minőségi angol krimisorozatra vágyik, ami leginkább a karakterekre épít, de emellett az egyes sztorik részenként is, és az évadon átívelve is megállják a helyüket, akkor ezt bátran merem ajánlani. London sötét, és borongós oldalát mutatja, ahogy az egyes esetek is elég kemények, de érdemes nézni.

Ha levesszük a felhajtást körülötte, és nem hasonlítjuk össze a könyvvel (amihez a címen kívül állítólag a világon semmi köze), ez teljesen korrekt zombi-akció, annak minden előnyével és hátrányával.

Egy sorozat, aminek nem Hannibal Lecter az igazi főszereplője, legalábbis ebben az évadban még nem.

Will Graham-nek (Hugh Dancy) van egy különleges képessége: könnyen tud azonosulni a gyilkosokkal, a tett helyszínét látva meg tudja állapítani, milyen módszerrel gyilkolnak, ezért az FBI felkéri, segítsen nekik felderíteni egy (majd idővel több) esetet. A probléma ott van, hogy ez a képesség áldás és átok egyben, mivel mentálisan annyira megviseli emberünket, hogy az esetek gyakorlatilag befészkelik magukat a mindennapjaiba, rémálmok, hallucinációk, időkiesések és alvajárás formájában. Ezért is ajánlják be dr. Lecterhez (Mads Mikkelsen), hátha tud neki segíteni.

Brutális görbetükör az "Amerikai Álom"-nak, és kérem szépen, Michael Bay majdnem megcsinálta. Mondhatnám, hogy a The Island óta nem csinált jó filmet, de miután azóta csak három Transformers-mozit tolt bele az arcunkba, így ezt a lécet azért nem volt olyan nehéz megugrani. És tényleg majdnem sikerült is neki.

A 90-es évek végén három testépítő elrabol és megkínoz egy gazdag üzletembert, hogy megszerezzék a pénzét. Aztán, ahogy az lenni szokott, ami könnyen jött, könnyen megy, és amikor elfogy a dohány, már-már rutinosan nyúlnak az "egyszer már bevált"-formulához: nevezetesen egy újabb gazdag fószert akarnak lenyúlni, és annak rendje és módja szerint ez az akció totálisan gajra is megy.

Esküszöm, ha csak ilyeneket tud kiizzadni magából, akkor ez volt az utolsó eset, hogy bármit is megnézzek M. Night Shyamalantól. Mondvacsinált történet, béna fényképezés, rettenetes CGI, és két borzasztó színészi teljesítmény Will és Jaden Smith tolmácsolásában.

szándékosan spoileres, elrettentő célzattal

Kérem szépen, Alfonso Cuarón megcsinálta.

Kaptunk itt egy minimalista történetet, de olyan elképesztő látvánnyal, hogy így hirtelen még megfelelő jelzőm sincsen rá. Ilyen filmekre találták ki a 3D-t, és az IMAX-et, én pedig az ilyen filmélmények miatt szeretek még mindig moziba járni.

A sztori nagy vonalakban annyi, hogy a Hubble űrteleszkóp javítására kiküldött technikuscsapat bajba kerül, amikor az oroszok véletlenül szétlövik az egyik műholdjukat, és egy láncreakció következtében a robbanásban keletkező űrtörmelék pont a mi űrhajósaink felé száll. Az űrállomás megrongálódik, ketten pedig elsodródnak tőle.

Hát ez naaaaagyon hosszú volt (ellenben ez a nemajánló legalább rövid lesz). Ennyit tudtam mondani magamban, mikor végre valahára vége lett ennek a két és fél órának.

A baj az, hogy mint western-kalandfilm nem is lenne rossz, de sajnos több sebből vérzik.

Lehet-e barátság férfi és nő közt, és ha igen, miért nem? Mondta állítólag Karinthy. Nos azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy ami engem illet, évtizedek óta az igen mellett teszem le a voksomat.

De persze ez a film nem rólam szól (hálistennek), hanem Luke-ról (Jake Johnson) és Jillről (Anna Kendrick), valamint Kate-ről (Olivia Wilde) és Chrisről (Ron Livingston). Előbbi kettő, és utóbbi kettő egy-egy párt alkotnak, de Luke és Kate együtt dolgozik egy sörgyárban, és igazi jó cimborák, hogy azt ne mondjam, lelki társak. Igazából persze mindkettejüknek több van ennek a barátságnak a hátterében, de mivel mindketten kapcsolatban élnek, egyikük sem lép. Egészen addig, míg el nem töltenek egy hétvégét négyesben Chris tengerparti házában, és egy kirándulás alkalmával Jill és Chris, akik eddig nem is túl sokat beszéltek egymással, kicsit túlságosan is összemelegszenek.

Életrajzi film arról, hogy hogyan és miért lett az eléggé prűd és vallásos családból származó lányból huszonévesen a "Mély torok" című film ünnepelt sztárja, és hogyan és miért jutott el odáig, hogy könyvet jelentessen meg a pornográfia és a családon belüli erőszak elleni tiltakozásul.

Elöljáróban annyit, hogy a filmet még Paul Walker halála előtt egy hónappal láttam, de az akkor írt kritikát változtatás nélkül raknám ide, mert nem szeretnék sajnálkozni egy elvesztegetett tehetségen, azt úgyis jó néhányan megtették már előttem. Én inkább erre a fickóra szeretnék emlékezni, illetve az ilyen pillanataira.

Nolan Hayes (Paul Walker) a Katrina hurrikán idején, egy New Orleans-i kórházban ragad a koraszülött kislányával (a felesége meghalt szülés közben), mivel a kislány inkubátorban fekszik, és még legalább 48 órán át nem tud önállóan lélegezni (nem tudom, ennek mennyi valóságalapja van, de így hangzik el a filmben, fogadjuk el). A kórházat evakuálják, viszont az inkubátor helyhez kötött, és mivel áram nincs, egy kézi, tekerős áramfejlesztővel tölti az apa az akkumulátorokat, ez viszont csak szűk 3 percnyi energiát biztosít.

Bizonyos szempontból tipikus második rész, azaz minden nagyobb, szebb, több, látványosabb, viszont itt legalább ez zömmel az alakításokra is igaz.

Klassz kis felnövéstörténet három tizenéves srácról, akik az idegesítő szüleik elől "menekülve" elhatározzák, hogy építenek egy faházat az erdőben. Aztán persze megjelenik "A Lány", és vele a problémák, ahogy az már ilyenkor lenni szokott a tizenéves srácoknál.

Volt már úgy veletek, hogy valakivel szinte minden klappol, de a sors mégis közbeszól? Hát ez egy ilyen film.

Anna (Felicity Jones) és Jacob (Anton Yelchin) egy Los Angeles-i főiskolán ismerkednek meg, és szeretnek egymásba. Amikor a lánynak lejár a vízuma, közösen úgy döntenek, hogy a nyarat ennek ellenére még együtt töltik. Majd Anna visszautazik Londonba, de mikor újra eljönne Los Angelesbe, már nem engedik be az országba, a tanulóvízum határidejének megsértése miatt. Ugyan egy ideig még próbálgatják a távkapcsolatot, de mivel nem igazán sikerül, útjaik kénytelen-kelletlen külön válnak. Közben Jacob megismerkedik Sam-mel (a mindig remek Jennifer Lawrence), Anna pedig Simon-nal (Charlie Bewley, aki úgy néz ki, mint a Nyálgép Divatház random kifutófiúja). Viszont az érzés, amit egymás iránt éreztek korábban, nem múlt el, így megpróbálják még egyszer. Majd még egyszer. És még egyszer. És végül kapunk egy cseppet sem szokványosan hollywoodi lezárást.

Mi teszi az embert emberré? Érezhet-e egy gép? És ha igen, hogyan befolyásolja az előre betáplált programozását? Bele lehet-e szeretni egy testetlen, de személyiséggel rendelkező hangba? Meddig tud egy tanulásra is képes mesterséges intelligencia együtt haladni az emberrel, mikor hagyja el, és ez milyen veszélyekkel járhat?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések jutottak eszembe, mikor először hallottam Spike Jonze filmjéről, és tudtam, hogy meg kell néznem.

Theodore (Joaquin Phoenix) a nem túl távoli jövőben éli visszahúzódó, magányos életét, és nem igazán képes valódi emberi kapcsolatok kialakítására. Levélíróként dolgozik, azaz mások helyett ír személyes hangvételű leveleket évfordulókra, születésnapokra, hasonlókra. A felesége már több, mint egy éve elköltözött tőle, de ő még mindig nem képes aláírni a válási papírokat, és még a barátai által összehozott randival (Olivia Wilde) sem tud igazából mit kezdeni, pedig azzal a nővel láthatóan könnyű dolga lenne. Aztán egy nap letölti egy cég legújabb operációs rendszerét, amit személyre szabott, egyéniséggel rendelkező mesterséges intelligenciaként hirdetnek. A magát Samanthának nevező OS (Scarlett Johansson elképesztően szexis hangja) igazi eszményi társ: kedves, érdeklődő, fejlődőképes, nyílt és vidám, akár a tökéletes barátnő is lehetne, csak éppen teste nincs. Theodore mégis azon veszi észre magát, hogy szépen, lassan beleszeret ebbe a hangba.