Van egy mondás, miszerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz. És azt hiszem, épp ez a három dolog mozgatta az alkotókat is, amikor úgy döntöttek, hogy ezt a történetet két filmben mesélik el. Na de lássuk, miről is van szó.

Katniss (Jennifer Lawrence) a 13. körzetben lábadozik a legutóbbi viadal után, miközben Peetát (Josh Hutcherson) fogva tartják a Kapitóliumban. A körzet elnöke, Alma Coin (Julianne Moore) Plutarch Heavensbee-vel (Philip Seymour Hoffman) karöltve felkéri Katnisst, legyen a forradalom "arca", egy jelkép, ami meggyőzi a többi körzetben élő embereket, hogy összefogva megdönthetik a Kapitólium zsarnoki uralmát.

Azt szokták mondani, a technológia a válasz mindenre, hogy annak segítségével minden megoldható. De ismerjük-e a veszélyeit? Felkészültünk-e egyáltalán egy ilyen ütemű technikai fejlődésre, mint ami napjainkban zajlik? És meg tudjuk-e akadályozni, hogy valaki visszaélhessen vele?

Többek között ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket feszeget ez a hat részes antológia, egyben kőkemény, szatirikus, néha már-már brutális görbe tükröt tartva a világ technikafüggőségével szemben.

Földünk pusztulóban van. Ami termést nem visz el a penész, azt szép lassan megölik a folyamatos porviharok. És termés nélkül, élelem nélkül, lassú halálra van ítélve az emberiség is. De a NASA időközben fölfedez egy féregjáratot a Szaturnusz mellett, amin át egy új galaxisba léphetünk, új, lakható bolygó(ka)t felfedezve. Ezért is kérik Cooper, a tapasztalt ex-pilóta (Matthew McConaughey) segítségét, hogy családját hátrahagyva, egy csapatnyi tudóssal vállvetve mentse meg magát az emberi fajt.

Issa Karpov, félig csecsen, félig orosz származású menekült (Grigoriy Dobrygin) partra úszik a hamburgi kikötőben, amiről mind a német, mind az amerikai titkosszolgálat igen hamar értesül, mivel úgy tudják, iszlám szélsőséges. A német csapat vezetője, Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman) viszont meg van győződve Karpov ártatlanságáról, hiába kötődnek a nevéhez olyan dokumentumok, amik ennek ellenkezőjét hivatottak bizonyítani. Nem emberbaráti szeretet vezérli, hanem az, hogy Karpovot felhasználva elkaphassa a nagyobb halat. A gond csak az, hogy senki nem bízik senkiben, ahogy ez már a titkos ügynökségeknél lenni szokott.

Közepes, kvázi talált kamerás katasztrófafilm tornádókról. Nincs vele komoly baj, eltekintve néhány erőltetett cselekményszáltól.

Mert ugyan egy viharvadász csapatot követünk nyomon a film nagy részében, de másfél órában az is unalomba fulladhat, így kapunk mellé még családi drámát, meg két vadbarom rednecket, akik a helyi jackass-brancs képviseletében akarnak youtube-sztárok lenni. Na ez az utóbbi nagyon nem kéne a filmbe, de a családi szál sem a legerősebb.

Életrajzi film Frankie Valli-ről és a The Four Seasons-ről, akiket Clint Eastwood láthatóan nagyon kedvel. Legalábbis róla nem nagyon tudom elképzelni, hogy olyan rendező lenne, aki egyszerűen felüti a "Melyik zenekarról nem készült még életrajzi film?" című enciklopédiát, és csukott szemmel rábök egy bejegyzésre.

Másfél órás WTF. De a legrosszabb fajtából.

Létezik egy elmélet, miszerint az agyunknak csak a 10%-át használjuk. Lucy (Scarlett Johansson) hasába egy új, kísérleti drogot varrnak, hogy futárként átvigye a határon, de miután egy verést követően a csomag kiszakad, az anyag bejut a vérkeringésébe, ezzel láncreakciót indítva el. A végeredmény egyrészről az, hogy fokozatosan eléri a teljes agykapacitását, egészen a 100%-ig, másrészről pedig az, hogy lassan Luc Besson rendező urat is odaültetem az őt megillető helyre, közvetlenül M. Night Shyamalan mellé.

Richard Linklater rendező 12 évvel ezelőtt úgy gondolta, rendez egy felnövés történetet, de egyúttal csavar is a témán, és amellett, hogy időközben más filmeket is csinált, időről időre összejött ennek a filmnek a stábjával is leforgatni egy-egy jelenetet. Így a szereplők tényleg a szemünk előtt változtak, mi pedig kaptunk egy kvázi családi homevideó-válogatást közel három órában. Lehet arról vitatkozni, hogy a film minőségén ez a koncepció javít-e, de az biztos, hogy ezt a fajta kreativitást, és művészi alázatot mindenképpen értékelni kell.

Mason (Ellar Coltrane), a kissé visszahúzódó, magának való srác Houstonban él az anyjával, Oliviával (Patricia Arquette), és a nővérével, Samanthával (Lorelei Linklater). Az apja (Ethan Hawke) Alaszkában dolgozik, és csak ritkán látogatja meg őket, de olyankor a gyerekek egymást túllicitálva próbálják apjuk figyelmét lekötni. Olivia nehezen boldogul a gyerekneveléssel és a háztartás vezetésével. Kénytelen visszamenni az egyetemre, hogy lediplomázva jobb állása, és több pénze legyen, de tudja, hogy a gyerekeknek apára is szükségük van, így próbálja a kapcsolatait is eszerint alakítani több-kevesebb sikerrel. Az évek során többször költöznek egyik helyről a másikra, a gyerekeket eléggé megviseli a gyakori iskolaváltás, Oliviának pedig nem csak a saját, mindennapos problémáival kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy például Mason fülbevalót lövetett magának, vagy hagyta, hogy az egyik lány az iskolában kifesse a körmét, Samantha hajfestéséről nem is beszélve.

Így kell egy igazán jó hangulatú első résznek, egy legalább annyira jó hangulatú folytatást csinálni. Igazi érzelmi hullámvasút most is, ami gyerekeknek, és (olykor gyermeklelkű) felnőtteknek egyaránt ideális.

Sok szempontból egyedülálló volt az első rész: néhol meglepően szívfacsaró, többségében viszont igazi feelgood hangulatot árasztott, de mindkettőben szokatlan, vagy ritkán látott megoldásokkal. Folytatásról lévén szó, a szívfacsaró még inkább az, és több is van belőle, de a feelgood most is remekül ellenpontozza.

Hablaty, hű társával, Fogatlannal nem igazán követi a viking módit. Jobban szeret új szigetcsoportokat felfedezni, mint, hogy átvenné apjától Hibbant-sziget vezetését. És amikor új ellenfél bukkan fel a láthatáron, akkor is inkább békésebb megoldásokhoz folyamodna, semmint, hogy rögtön harcba induljon. De szerencsére új szövetségesre is lel.

A történetről elég ennyit tudni, én ugyanis sajnos belebotlottam két meghatározó fordulatba is, de az már legyen az én bajom. Viszont minden másról ódákat lehetne zengeni.

Nagy betűs feelgood hangulat a zene szeretetéről, és az újrakezdésről, valamint arról, hogy ne higgyetek a magyar címnek.

Egy lecsúszott zenei producer (Mark Ruffalo) épp aktuális napi lerészegedése közben egy véletlennek köszönhetően fölfedez egy csiszolatlan gyémántot (Keira Knightley), akinek segít fölvenni egy albumot, és közben egymásnak is segítenek újrakezdeni az életüket.

Ritkán nézek magyar közönségfilmet, és újból rá kellett jönnöm, hogy ennek megvan az oka.

Kinek ne lenne olyan története, amiben arról ábrándozik, hogy az osztály legjobb nőjével (pasijával) kerül közelebbi kapcsolatba? Van, akinek sikerült, van akinek nem. És van Dani (Simon Kornél), aki ugyan mindig is a legjobb barátja volt az osztály legjobb nőjének, a címbeli Tímeának (Osvárt Andrea), de ennél tovább nem jutott. Pedig az éppen aktuális 15 éves osztálytalálkozón láthatóan nyitott kapukat dönget, attól függetlenül, hogy Tímeából közben híres fotómodell lett. Mert hát igazából ők kölcsönösen ugyanazt érezték mindig is, csak egyikük sem lépett. Meg aztán van Bögöcs (Szabó Simon), az osztály tahója, aki a közelebbi kapcsolatot csak és kizárólag testi kontaktussal társítaná, meg egy negatív számjeggyel, ami a férfiasságát illeti. A szerencsétlen véletlennek köszönhetően, amikor Dani és Tímea egymásnak esik a ruhatárban, épp Bögöcs az, aki arra jár, és persze le is videózza az affért, amivel később megzsarolja Danit. De nem pénzt akar ám, hanem egy numerát Tímeával.

Robyn Davidson 1977-ben hűséges kutyájával, Diggityvel, és négy tevével, 9 hónap alatt átkelt az ausztrál sivatagon Alice Springs-től az Indiai-óceánig. Az 1700 mérföldes gyalogutat nem bizonyítási vágyból vállalta, és nem is valamilyen rekordot akart felállítani, és bár a vállalkozást az apja ihlette, mint oly sokszor, a belső, spirituális utazás most is fontosabb volt, mint a ténylegesen megtett út.

Fantasztikus, lassú folyású, igazi hangulatfilm. Észrevétlenül szippant be, és egészen a stáblista végéig ott is tart, de azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy sokkal tovább velünk marad.

Daniel Radcliffe nagyon igyekszik kitörni a Potter-skatulyából. Ezzel próbálkozott a The Woman in Black-ben is több-kevesebb sikerrel (bár nekem tetszett az a régimódi kísértethistória), és ezt teszi most is. És ami azt illeti, ez alatt a két óra alatt egy percig sem jutott eszembe a szemüvege, meg a villám alakú sebhelye.

Kár, hogy az összkép még így is csak közepes lett. Pedig tényleg megvolt benne a potenciál.

Iggy (Radcliffe) és Merrin (Juno Temple) gyerekkoruk óta szerelmesek egymásba. Olyasfajta kapcsolat az övék, amiben a "szeretni foglak életem végéig" nem csak elcsépelt frázis. Az isten is egymásnak teremtette őket. Mégis, amikor a lányt meggyilkolják, mindenki Iggyre gyanakszik, a fiú hiába állítja váltig ennek ellenkezőjét. A rendőrség bizonyíték híján tehetetlen, de a városlakók mind Iggy ellen vannak, ráadásul még a média is mindenhová követi. A fiú idegeit teljesen felőrli a tehetetlenség és a folyamatos zaklatások, kilátástalanságát az italba folytja. Aztán egy este a lány apja, néhány baráttal és ismerőssel megemlékezést tart azon a helyen, ahol a holtestet megtalálták, gyertyákkal, virágokkal és fotókkal, de miután az emberek elmennek, Iggy (aki ugyanitt bújt el) részegen meggyalázza a helyszínt. Másnap reggel pedig arra ébred, hogy szarvai nőttek. Az első meglepetéssel és félelemmel teli reakció után viszont rájön, hogy a szarvak hatására a közelében lévő emberek nem hogy képtelenek hazudni neki, hanem szó szerint őszinteségi rohamot kapnak. Iggy pedig arra használja új képességét, hogy kiderítse az igazságot a gyilkosság körülményeiről, és megbüntesse a tettest.

Egyszerűen minden szempontból jobb folytatás. Nekem ugyan az első résszel sem volt komoly bajom, de kicsit az látszott rajta, hogy a nagy, közös hacacáré előtt a Kapitánynak is le akarták tudni az eredettörténetét. Csak úgy tessék-lássék, hogy az is meglegyen, aztán mehet az össznépi jóság. És persze éppen ezért az is látszott rajta, hogy ezt sokkal jobban is meg lehetne csinálni.

Például így, ahogy most.

Egy közepes, de nézhető, és a maga módján szórakoztató francia akciófilm francia-kanadai újrája a közepesnél rosszabb, csak nagy jóindulattal nézhető, és csak nyomokban szórakoztató.

Luc Besson, aki korábban még tudott filmet rendezni, és forgatókönyvet írni (lásd pl.: Leon, a profi, Nikita, A nagy kékség), 2004-ben elhozta nekünk a B-13: A bűnös negyed-et, ami a szögegyszerű sztori ellenére is működőképes volt. Adott volt egy beépülő zsaru, akinek el kellett kapnia egy rosszfiút, mert az meglovasított egy bombát (ezt egyúttal hatástalanítani is kellett), és adott volt egy másik kemény legény, akinek a húgát történetesen pont ugyanaz a rosszfiú rabolta el. Na most ezek ketten félretették a másik iránti előítéletüket, összefogtak, és látványos akciók keretén belül mindenkit jól helyretettek. Na persze 2004-ben még kvázi divatnak számított a parkour is.

Ez nem éppen az lett, amit vártam, és kicsit keserű a szájíz, mert megvolt benne a potenciál.

Matthew Lane (Ryan Reynolds) és 9 éves kislánya, Cass hazafelé tartanak a kislány korcsolyaedzéséről. Az apa megáll egy étteremnél, hogy süteményt vegyen, és mire visszaér az autóhoz, a kislány eltűnik. A rendőrség nyomozást indít ugyan, de nyomok híján eléggé tehetetlenek, a szülők viszont nem adják fel. És nyolc évvel az eset után, most úgy tűnik, van remény arra, hogy a lány még életben van.

Ebből a történetből bármit ki lehetett volna hozni, de sajnos Atom Egoyan, rendező kissé öncélú művészkedésbe vitte át a megvalósítást.

Alibifilm, a legrosszabb fajtából.

Én személy szerint meg vagyok róla győződve, hogy Adam Sandler azért forgatta le legutóbbi filmjét Drew Barrymore-ral, mert el akart utazni Afrikába, és jó ötletnek tartotta ezt egy forgatás keretén belül megtenni. Gondolom, leírta az adójából, vagy ilyesmi. Na ezt hívom én alibifilmnek.

De, hogy a most tárgyalt műnél maradjunk, itt az alibi egyszerűen annyi, hogy Seth MacFarlane író-rendező-főszereplő úr le akarta smárolni Charlize Theront, és nyilván arra gondolt, ezt legkönnyebben egy filmben teheti meg. Tévedés ne essék, nem az irigység beszél belőlem, megértem az indokot, a problémám inkább azzal van, hogy az író-rendező-főszereplő úrnak senki sem szólt, hogy egy vígjátékba nem ártana úgynevezett poénokat is beletenni.

spoileres, elrettentő célzattal

Ilyen az, amikor a haverok összefutnak, és csinálnak egy klassz kis feelgood filmet. Jon Favreau rendező összetrombitált nekünk egy kellemes szereplőgárdát: ő maga a címszerepben, mellette pedig olyan arcok tűnnek fel hosszabb-rövidebb időre, mint Oliver Platt, John Leguizamo, Dustin Hoffman, Scarlett Johansson, Sofia Vergara, vagy Robert Downey jr. Az egészből pedig egy remek zenékkel fűszerezett (elnézést a szójátékért), és még jobb hangulatú vígjátékba oltott road movie sül ki (ismét csak elnézést).

Carl Casper (Favreau) főszakács egy menő étteremben, és éppen élete nagy estéjére készül. Vendégül látja ugyanis Los Angeles leghíresebb ételbloggerét (Oliver Platt). Az este remekül sikerül, ám a blogger nincs megelégedve az étel minőségével, és ennek hangot is ad előbb a blogján, majd a twitteren is. Szakácsunk felveszi a kesztyűt, az internet nagy nyilvánossága előtt újra elhívja az étterembe, hogy lenyűgözze a teljesen új menüvel. Ez utóbbival csak az a gond, hogy az étterem tulajdonosa (Dustin Hoffman) nem lelkesedik érte, szó szót követ, Carl pedig végül felmond. Állás és pénz nélkül viszont nehéz bármihez jó képet vágni, így Carl barátunk megfogadja exneje (Sofia Vergara) tanácsát, elutazik vele Miamiba, ahol is az exfeleség exférje (Robert Downey jr.) szerez neki egy kajafurgont. Később csatlakozik hozzájuk Carl volt helyettese (John Leguizamo), aki szintén felmondott az étteremben, helyrepofozzák a furgont, és Carl kisfiával (Emjay Anthony) karöltve hazakocsikáznak Los Angelesbe.

Vannak megosztó sorozatok. Nyilván nem tetszhet minden mindenkinek, de vannak olyanok, amiket vagy szeretnek, vagy utálnak. És ez a sorozat szerintem a megosztók egyik (ha nem) legmegosztóbbika. Mert nekem például megvannak az indokaim, hogy miért is szeretem, de az is biztos, hogy vannak olyan elemei, amik ha nem is verik ki a biztosítékot, azért meglennék nélkülük.

De először lássuk, miről is van szó: Ryan (Elijah Wood) éppen öngyilkosságra készül. Elege van a munkájából, elege van az életéből, és hiába van odáig a szomszéd lányért (Fiona Gubelmann), még addig se jutott el, hogy megszólítsa. Így hát csinál magának egy turmixot egy doboznyi altatóval, ír egy búcsúlevelet, és lefekszik abban a tudatban, hogy sosem ébred fel többet. Legnagyobb meglepetésére viszont másnap épp a szomszéd lány kopog be hozzá azzal, hogy megkérje, vigyázzon a kutyájára, amíg neki dolga van. Ryan persze szívesen vállalkozik a feladatra, még a sikertelen öngyilkosságról is elfeledkezik, egyrészt mert hát mégis csak bele van zúgva a lányba, másrészt mert Wilfred, a kutya enyhén szólva is nem hétköznapi. Mégpedig azért, mert Ryan nem egy kutyát lát, mint mindenki más, hanem egy fickót (Jason Gann) kutyajelmezben, aki történetesen ausztrál akcentussal beszél. És ettől a pillanattól fogva, ez a kutya(jelmezes fickó) kínosabbnál kínosabb szituációkba keveri hősünket, bár, ha olvasunk a sorok között, rájövünk, hogy valami magasztos céllal teszi ezt.

Most akár szóról szóra idemásolhatnám az Oblivion ajánlójának kezdő sorait, mert pontosan ugyanaz történt. Megint itt egy film, amit most, hogy már láttam, sajnálom, hogy moziban kimaradt. Megint itt egy Tom Cruise, aki keveset, sőt majdnem semennyit sem tomkrúzkodik, gyakorlatilag csak egy jó színészt látunk, aki történetesen megszólalásig hasonlít Tom Cruise-ra. Megint itt egy idegen-inváziós scifi. Megint itt egy jó szórakozás azoknak, aki szeretik az ilyesmit.

Bill Cage (Cruise) újra és újraéli ugyanazt a napot. Harcba induló katonák közt ébred, velük együtt kénytelen a csatatérre vonulni, hogy megakadályozzon egy idegen inváziót, és ezzel megmentse a világot, de bármennyire is igyekszik helytállni, előbb vagy utóbb meghal. És ekkor újraindul a nap.

Láttunk már hasonlót, de nem ilyen köntösben. És ebben a köntösben gyakorlatilag az első csatajelenettől beránt a film, mit beránt, a szó szoros értelmében letarol.

Több posztban is használtam már a szófordulatot: "emlékszem, hogy...", és ez is ilyen lesz, mert tisztán emlékszem, hogy mennyire nem akartam megnézni az Alient. Nem akartam űrhorrort nézni, nem akartam rémálmokat, nem akartam minden apró zajra fölkapni a fejemet a sötét lakásban. Mert látatlanban ilyen kép élt bennem a film(ek)ről. Aztán jött a negyedik rész, és vele Jean-Pierre Jeunet rendező, akit ugyan az Amélie csodálatos élete kapcsán szokás emlegetni, de én már a korábbi munkáiban megismertem és megkedveltem kissé szürreális látásmódját. És komolyan érdekelni kezdett, vajon mit kezd egy ilyen sztorival? Kivételesen nem néztem meg előtte a másik három részt, hanem egyből bedobtam magam a mély vízbe, lesz, ami lesz alapon. Szokás kritizálni a quadrológia záró darabját, de én minden hibája ellenére azóta is kiállok mellette, mert az a rész kedveltette meg velem a másik hármat.

A sorozat, aminek bármennyire is szomorú az apropója, szó szerint minden részét végignevettem. A szomorú apropó pedig egy név: Robin Williams.

Már akkor látni akartam ezt, mikor olvastam, hogy a főszereplésével sorozat készül, de sajnos csak most tudtam rá sort keríteni, viszont így is megérte minden perce, két nap alatt ledaráltam a 22 részt. Persze 20 perces sitcomról lévén szó, ez azért nem olyan nagy teljesítmény, és persze nem is ez a lényeg.

Habkönnyű zenés-táncos-vígjáték, amiben a horizontálisan hátrányos helyzetű Nick Frost elég jól ropja a salsát. Klassz kis feelgood film, szombat esti szórakozásra tökéletes (ha el tudunk feledkezni a szokás szerint borzasztó címferdítésről).

Bruce Garrett-et (Nick Frost) gyerekként rabul ejti a salsa világa, egymás után nyeri a díjakat, de az országos bajnokság előtt egy kölyökbanda kigúnyolja a fellépő ruháját, és úgy helybenhagyja, hogy egy életre elmegy a kedve a tánctól. 22 évvel később a cégnél, ahol dolgozik, új főnököt kap, az amerikai Julia (Rashida Jones) személyében, aki történetesen él-hal a salsáért, így Bruce elhatározza, hogy újra fölveszi a lakkcipőt.

Azt hiszem, ha egy átlagember itthon beült erre a filmre moziban, nagyot csalódhatott, és ebben szokás szerint a magyar címferdítés a ludas. Mert bármennyire is fedi le a történetet, egyúttal azt is sugallja, amit egy ilyen filmtől elvárhat az átlagnéző: autós üldözéseket, kemény szövegeket kemény arcok szájából, és véres leszámolást. És bár megkapjuk az említett alkotóelemeket, de nem úgy, ahogy számítanánk rá, mert a film tempója, sőt egész látványvilága nem az átlagnézőnek való. És megkockáztatom, hogy a színészi játék sem. De ez nem is annyira a filmmel szemben támasztott negatívum, egyszerűen csak lehet, hogy eleve egy szűkebb rétegnek készült.

Egy férfi (Guy Pearce) megáll egy kietlen vidéken lévő krimó előtt, és bemegy inni. Közben három rosszarcú fickó elköti a kocsiját, de a férfi a nyomukba ered, és üldözés közben véletlenül belebotlik az egyik autótolvaj kissé gyengeelméjű öccsébe (Robert Pattinson). Mivel a srác nyilvánvalóan tudja, hová tart a bátyja, emberünk őt használja fel, hogy a fickók nyomára akadjon.

Így kell egy amúgy jó ötleten alapuló, és úgy három évadon át kifejezettem jó eszközökkel operáló high concept sorozatot igazán elQrni.

Kaptatok már rajta valakit hazugságon? Valami igazán komoly hazugságon? És ahelyett, hogy azt mondaná: "oké, rendben, most megfogtál", csak további szövevényesnél szövevényesebb hazugsággal próbálja leplezni az eredeti hazugságát. Lehet, hogy a mondandójának nem is kevés része igaz, de a nagy egész attól még hazugság marad.

Na ez a sorozat pont ilyen. És most jöhetnek a hardcore Lost-rajongók kövezni.