Ethan (Joseph Gordon-Levitt), Isaac (Seth Rogen) és Chris (Anthony Mackie) már évtizedek óta megtart egy közös hagyományt: minden évben végigbulizzák a Karácsonyt megelőző estét. Az utóbbi időben azonban kezdenek eltávolodni egymástól, ami nem is csoda, hiszen Chris sikeres sportoló, Isaac az ügyvédi karrierjét egyengeti, miközben első gyermekének születését várja, csak Ethan az, aki mintha a múltban ragadt volna, ő a trió egyetlen tagja, aki nem kezdett semmit az életével. Még a barátnője (Lizzy Caplan) is kitette a szűrét, mert a srác bepánikolt, amikor kezdtek komolyra fordulni a dolgok kettejük között. De ez a Karácsony más lesz, mint a többi, legalábbis Ethan ezt gondolja, amikor véletlenül a keze ügyébe kerül három belépőjegy egy olyan buliba, ahová sosem jutottak el az évek során, pedig mindig is akartak. Igen, ez a Karácsony este más lesz, de nem úgy, ahogy a fiúk gondolják. Másnap reggelre ugyanis mindhárman megtanulják, hogy mi az, ami igazán fontos az életükben.

Mint ahogy ez már sokszor előfordult, nulla elvárással ültem le a film elé, és lehet, hogy alacsony volt az ingerküszöböm, de egészen jól szórakoztam ahhoz képest, hogy nem vagyok oda a sztóner vígjátékokért.

Olyan még sosem fordult elő Zootropolis városának történetében, hogy egy nyúlból rendőr legyen, Judy Hopps mégis erről álmodik már gyerekkora óta. Kitartása meg is hozza a gyümölcsét, osztályelsőként végez az akadémián, és bár a főnöke csak parkolási büntetések kiosztását bízza rá, egy nap a véletlen úgy hozza, hogy az ölébe hullik egy jelentős ügy, 14 rejtélyes körülmények között eltűnt állat esete, amihez szüksége lesz Nick Wilde, a szélhámos róka segítségére.

A gyerekek számára humorosan tálalt tanulság, a felnőtteknek feelgood hangulat, és egy klassz nyomozós szál, ennyi ez, és nem több.

Amikor a brit miniszterelnök meghal, a világ országainak vezetői mind tiszteletüket teszik a temetésén. Így tesz Asher elnök (Aaron Eckhart) is, még, ha biztonsági szempontból egy rémálom megszervezni az utat. És bár Mike Banning (Gerard Butler), a Titkosszolgálat vezetője épp a felmondást fontolgatja, mégis az elnökkel tart az úton, azonban azt még ő sem gondolta, hogy ekkora veszélybe kerülnek.

Milyen lehet egy általam rossznak ítélt film második része, ha szinte csak a helyszín változott meg az elsőhöz képest? Még rosszabb? Álszentség, vagy sem, mégis azt mondom: nem, hogy nem rosszabb, de inkább még jobb is. Na persze nem ilyen egyszerű a dolog, úgyhogy árnyaljuk a képet egy kicsit.

A mutánscsapat ezúttal egy minden eddiginél nagyobb hatalommal bíró gonosz erővel csap össze, a tét pedig nem kisebb, mint megakadályozni a világvégét.

Igazán nem akarok önismétlőnek tűnni, de az X-Men: Apocalypse is felemás érzéseket váltott ki belőlem. Bár nem olvastam egyet sem, amennyire tudom, szinte egyöntetűen negatív kritikák születtek róla, és, ha valóban így van, erre kénytelen vagyok rácáfolni, ugyanis a film egyáltalán nem rossz. Csak a kevesebb ebben az esetben is több lett volna.

Előrebocsátanám, hogy sosem gondoltam volna magamról, hogy valaha is sorozatos szinten, azaz akár heti rendszerességgel talkshowkat fogok nézni. Hazai viszonylatban enyhén szólva sem erős a felhozatal, ami meg van, az se több amerikai verziók silány koppintásánál. Bár az is igaz, hogy maga a formátum is szűk keretek között mozog: kötelező monológ, valami vicces-trükkös szegmens, a meghívott vendégek, és zenei betét. Mindez pedig pusztán azért, hogy egy vagy több adott híresség megpromózhassa az épp aktuális filmjét/sorozatát/könyvét/cd-jét/egyebét. A showmanek sem nagyon tudnak kilépni a megadott keretek közül, viszont egyedi megmozdulásai szinte mindegyiknek vannak. Jimmy Fallon showjában ilyenek a vicces és/vagy zenés játékok, mint például a Box of Lies, a Lip Sync Battle (ez utóbbi olyan sikeres volt, hogy különálló műsorszerkezetet építettek rá), vagy a Wheel of Impressions. Jimmy Kimmelnél ott van például a zseniális Mean Tweets, amelyben meghívott celebek olvassák fel a róluk szóló szemét kommenteket, és általában reagálnak is rájuk. Conan O'Briantől az egyik legjobb a Clueless Gamer, amiben ismert emberek játszanak konzoljátékokkal, természetesen a műsorvezetővel együtt. De ugyanígy említésre méltó James Cordentől a Carpool Karaoke.

Ha viszont csak a beszélgetős szegmensre koncentrálunk, két kedvencem van, róluk lesz most szó. Mindketten egy kicsit formabontóak a műfajban, de mindketten máshogy.

Celeste (Rashida Jones) és Jesse (Andy Samberg) az egyetem óta legjobb barátok, a házasságuk mégsem tartott túl sokáig. Jelenleg éppen válófélben vannak, de a barátságuk ezt is túlélte, továbbra sem szűntek meg szeretni egymást, egyfolytában együtt lógnak, sőt gyakorlatilag együtt is laknak, még, ha nem is egy fedél alatt. Ők jól elvannak így, de a barátaik már kevésbé tolerálják ezt a látszólagos idillt, mert kimondatlanul is tudják, hogy Celeste és Jesse csak azért töltenek ennyi időt még együtt, mert mindketten félnek továbblépni. Hiába tapossák még csak a harmincas éveiket, félnek attól, hogy nem találnak még egyszer olyasvalakit maguk mellé, aki elfogadja őket olyannak, amilyennek.

Ha olyannak akarjuk látni egy kapcsolat állomásait, amilyen a való életben soha nem lesz, azaz nyálasnak, sziruposnak, és rózsaszínnek, akkor minden további nélkül váltsunk jegyet egy épp aktuális hollywoodi romantikus film vetítésére. Ha viszont tisztában vagyunk vele, hogy az életnek, és így az emberi kapcsolatoknak árnyoldalai is vannak, akkor a Celeste & Jesse Forever nekünk való történet. A független filmek ugyanis valósághűbbek, emberközelibbek, és sokkal de sokkal tanulságosabbak is.

"- Mi az, ami ekkora csalódást okozott a társadalomban?
- Nem tudom. Talán az, hogy mind azt gondoljuk, Steve Jobs király csávó volt, miközben tudjuk, hogy a milliárdjait gyerekmunkával kereste? Vagy talán az, hogy úgy tűnik, minden hősünk hamis? Az egész világ csak egy nagy hoax. Egymást fárasztjuk a baromságainkkal, bensőségesnek álcázva. A közösségi hálók intimitást mímelnek. Vagy erre szavaztunk? Nem a hamis választásainkon, de a dolgainkkal, a vagyonunkkal, a pénzünkkel. Nem látok semmi újat. Mind tudjuk, miért tesszük ezt. Nem azért, mert az Éhezők viadala könyvek boldogítanak, hanem azért, mert el akarunk kábulni. Mert fájdalmas lenne nem tettetni, mert gyávák vagyunk."

Elliot Aldersont (Rami Malek), a kibertámadások elhárítására szakosodott cég technikusát egy napon megkeresi a rejtélyes 'fsociety' nevű hackercsoport még rejtélyesebb vezetője, Mr. Robot (Christian Slater). A titokzatos férfi arra akarja rávenni Elliotot, hogy segédkezzen a csoportnak egy globális gazdasági összeomlás véghezvitelében. Az akció viszont nem annyira a gazdagok ellen irányulna, mint inkább a szegények megsegítésére, a hackerek célja ugyanis az, hogy a keményen dolgozó kisemberek összes adósságát eltörölje világszinten. Ahogy Elliot egyre jobban elmerül az akció részleteiben, úgy veszíti el egyre inkább a kapcsolatát a külvilággal, elhatalmasodik rajta a paranoia, drogfüggősége pedig csak ront a helyzeten. De kicsoda valójában Mr. Robot? Mi az igazi célja? És hogyan képes rávenni Elliotot, hogy olyasmit tegyen, amire eddig gondolni sem mert?

Készültek már filmek hackerekről korábban is, de inkább kevesebb, mint több sikerrel, mert hát hogyan is lehetne izgalmasan ábrázolni azt, hogy valaki egy monitor előtt ülve kódokat ír? A Mr. Robotnak viszont sikerült meglelnie a középutat, mert bár a sorozat általam itt most nem taglalt egyéb történései nyilván érdekesebbek, és nem kevés társadalomkritika is van benne, közben mégis érthetővé teszi, és közel hozza a nézőhöz a monitor előtt ülő, kódokat író embert. Mindezt úgy, hogy egyúttal azt is megmutatja, mi mindenre képes egy hacker egyetlen számítógéppel, és ennek milyen veszélyei vannak a mostani, technológia uralta világban.

Lehet-e a plakáton feltüntetett szereplőgárdával rossz filmet csinálni? Nyilván lehet, de én nem sok esélyt láttam rá. Amiért azonban a Triple 9 nem emelkedik ki jelentősen az átlagból, azért szinte csak a zsáner, és annak sokszor látott paneljei okolhatók. Korrupt zsaruk, balul sikerült akció, közeli hozzátartozóval zsaroló orosz maffia, rendőrgyilkosság. Némelyiket, de lehet, hogy mindegyiket láttuk már ilyen-olyan formában akár egyetlen filmen belül is. Amiben azonban a Triple 9 többet nyújthat a thriller-akcióthriller műfajon belül, az a már említett erős színészgárda, és a realista-naturalista akciójelenetek.

Tényleg nehezemre esik ezt leírni, de a Marvel mostani etapja ugyanattól a betegségtől szenved (miközben nyomokban ugyanarról is szól), mint a rivális DC szuperhősfilmje: túl sok szereplő (plusz az újak), túl sok helyszín, túl sok cselekményszál, kissé kidolgozatlanul, és rossz ritmusban.

Nem szokásom osztályozni, most mégis megteszem, egyrészt, ha valaki nem olvasná tovább a pozitívum-negatívum mérlegét, azért annak is legyen itt valami, másrészt még a film megtekintése előtt belefutottam egy kritikába valahol, miszerint "ez egy tökéletes Marvel-film, 10/10-es élmény". Én eleve nem dobálózom könnyedén ezzel a 10/10-zel, a kedvenc Marvel-filmem, a The Avengers is maximum 9/10 nálam. Ha Amerika Kapitány különálló kalandjaiból merítünk példát, akkor a remekül sikerült The Winter Soldier mondjuk 8/10, ehhez képest az én szememben a Civil War legfeljebb 7/10-es élmény volt. És ez úgy 7/10, hogy kapott egy pluszpontot a film közepe táján elhelyezett repülőtéri akciójelenet szórakoztatási faktora miatt, pedig, ha a film témáját vesszük alapul (mikortól számít a szuperhősök tevékenysége önbíráskodásnak? felügyelje-e őket valaki?), az a könnyedség teljesen kilógott az amúgy komoly környezetből, hiába van ott nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy oldja a feszültséget. Mondhatjátok persze, hogy szigorú vagyok, pedig nem voltak elvárásaim, de szerintem ez lehetett volna jobb is.

Chilében évtizedeken át működött egy német bevándorlók által létrehozott zárt közösség, a Colonia Dignidad (A Méltóság Kolóniája), de a Pinochet-rezsim (Augusto Punichet, Chile 30. elnöke, hivatali idő: 1974. december 17. - 1990. március 11.) alatt ide szállították a rendszer ellenségeinek bélyegzett embereket is. A szekta szadista vezetője, Paul Schäfer (Michael Nyqvist), a vallásra hivatkozva tartott itt lelki és fizikai terrorban több száz férfit, nőt és gyereket egymástól elszeparálva. Ide szállítják Danielt (Daniel Brühl) is, aki forradalmi plakátokat készített az ország megbuktatott vezetője, Salvador Allende hivatalának idején, és ide követi szerelmét Lena (Emma Watson), azzal a céllal, hogy megszöktesse a férfit.

Megtörtént eseményeken alapuló, és ugyan kissé túl hollywoodias végkifejletbe futó, de erős, már-már thrillerre emlékeztető atmoszférával rendelkező, keményvonalas dráma, remek karakterszínészekkel.

Maura (Amy Poehler) és Kate (Tina Fey) még utoljára rendeznek egy hatalmas bulit, mielőtt a szüleik eladják a házat, amelyben a lányok a felnőttek.

Igen, a film sztorija egyetlen mondatban összefoglalható, ez a hullámcsat egyszerűségű keret mégis garantálja az önfeledt nevetést szinte a kétórás játékidő teljes egészében.

Előzmény? Remake? Folytatás? Vagy az előd szellemiségében forgatott új történet? Csak egy dolog biztos: J. J. Abrams megint a legnagyobb titokban hozott össze egy olyan filmet, aminek épp ez a legnagyobb előnye. Emiatt pedig a történetről semmit sem vagyok hajlandó elárulni, legyen elég annyi, hogy egy jóféle, korrekt thriller, érdekes és meglepő végkifejlettel.

Nem egyszerű a Cloverfieldről írni. Legalábbis azt feltételezve, hogy valaki még nem látta, mert bármi, de tényleg, szinte bármi, amit elmondana róla az ember, az aláássa a meglepetés erejét. Pedig ez az, ami a filmet kis túlzással egyedülálló élménnyé teszi: ha a minimális előtudással ülünk le megnézni.

Ugyanis akkor járunk jól, akkor ragad magával szinte az első pillanattól a Cloverfield szűk másfél órájának sodró lendülete, ha mindent a szereplőkkel együtt fedezünk fel. Mert valami történik, valamitől leszakadt a Szabadság-szobor feje, valami miatt épületek dőlnek romba, és hidak szakadnak le, valami miatt menekülni kell. És erre a found footage formátum nagyban ráerősít, még akkor is, ha a stílus gyenge pontja itt is elő-előkerül, azaz feltesszük a nyilvánvaló kérdést: bizonyos helyzetekben miért is filmeznek még mindig?

Joy Mangano, az elvált, kétgyermekes családanya élete kész csőd. A szülei elváltak, az anyja mást sem csinál egész nap, csak kedvenc szappanoperáit nézi, szinte az ágyból sem kel fel, a volt férje még mindig a nő házának alagsorában lakik, az apja is beállít hozzájuk, mert a barátnője kitette a szűrét, és ha ez nem lenne elég, a féltestvére is megpróbál rendszeresen keresztbe tenni neki, mert ki nem állhatják egymást. A nagyanyja az egyetlen ember, aki igazán támogatja, ő már gyerekkorától azt sulykolja belé, hogy valami többre hivatott. Évekkel ezelőtt Joy feltalált egy fényvisszaverő kutyanyakörvet, azonban nem szabadalmaztatta, így az ötlet a hamvába halt. De egy véletlen folytán megszületik a fejében a Miracle Mop, azaz egy olyan felmosó képe, amit anélkül is ki lehet csavarni, hogy az ember összevizezné magát. És bár rengeteg a hátráltató tényező, és tetemes adósság is felhalmozódik közben, Joy mégis véghez viszi, amit elhatározott, és sikeres üzletasszony lesz belőle.

Egy megtörtént eseten alapuló, és igazán inspiráló film bátorságról, kitartásról, arról, hogy soha ne adjuk fel, bármilyen akadályba is ütközünk. Az üzenet átjön, abban nincs hiba, csak a kivitelezésért kár.

Callie (Danielle Panabaker), Finn (Matt O'Leary) és Jasper (George Finn) lakótársak egy apartmanházban. Miután az egyik bérlő panaszkodik a fiatalokkal szemben lakó idős tudósra, átmennek megnézni, de a férfi helyett egy hatalmas fényképezőgépet találnak, ami időzített képeket készít az ő nappalijukról minden este 8-kor, azonban a fotókon mindig a másnap esti események láthatók. Később a tudós holttestét is megtalálják az apartmanházhoz tartozó raktárhelyiségek egyikében, és a naplóbejegyzéseiből arra következtetnek, hogy valami módon az végzett vele, hogy változtatni akart a jövőn. Ettől való félelmükben nem merik elpusztítani a gépet, hanem mindent pontosan úgy csinálnak, ahogy az a fotókon szerepel, de közben megpróbálnak hasznot is húzni az ölükbe hullott lehetőségből.

Az időutazás témáját feszegető karakterdráma láthatóan nagyon kevés pénzből, de többé-kevésbé korrekten tálalva.

Po-nak ezúttal egy minden eddiginél veszélyesebb ellenféllel kell megküzdenie. Kai tábornok valaha Oogway mester oldalán harcolt, de rossz útra tért, ezért Oogway száműzte a szellemvilágba. Ott várt türelemmel 500 évig, hogy bosszúja beteljesülhessen. Legyőzte a szellemvilágba átkerült kung fu mestereket, magába olvasztva a csijüket, ahhoz viszont, hogy a halandó világba visszatérhessen, száműzőjét is le kell győznie, de akkor már senki nem állhat az útjába. Talán csak a Sárkányharcos.

A DreamWorksnél valamit nagyon tudhatnak, ha harmadjára is képesek voltak szórakoztatóan eladni ugyanazt.

Wray Nerely (Alan Tudyk), a Spectrum című, egy fél évad után elkaszált, de rajongók körében kultikussá vált scifisorozatban játszott, de mostanában már nem kap jó szerepeket. A mindennapjait manapság leginkább a közönségtalálkozók töltik ki, ahol az elvakult fantábor folyamatosan arról faggatja, mikor készítik el a Spectrum-mozifilmet. Wray régen szerette ezeket az eseményeket, de mostanra belefásult, elege van a rajongókból, elege van abból, hogy már elmúlt 40, de a nagy áttörés még mindig várat magára, de leginkább a Spectrumból van elege.

Alan Tudyk websorozata, önmaga megcsömörlött alteregójáról (a főhős keresztneve a színész középső neve), amihez szinte a teljes baráti társasága asszisztál. 13*10 percnyi keserédes dramedy a fanboyságról, a rajongás tárgyának szemszögéből, némi hollywoodi insiderséggel.

Josh-ra (Jay Baruchel) rájár a rúd: a barátnője szakít vele, le van égve, az állása is rosszul fizet. Úgy érzi, összecsapnak a feje felett a hullámok, a környezetében mindenki sikeresebb nála, a munkát és a párkapcsolatot tekintve egyaránt. Hogy legalább a szakításon túllépjen, beleveti magát a társkeresésbe, amiben haverja, Mike (Eric André) és nővére, Liz (Britt Lower) segít neki inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.

Tudom, hogy ez a tartalomleírás mennyire sablonos, pedig a végeredmény ettől nem is állhatna távolabb. Megkockáztatom ugyanis, hogy a Man Seeking Woman az egyik legkreatívabb és legzseniálisabb sorozat a jelenlegi romkom-palettán, de a kivitelezést tekintve legalább ennyire elszállt és abszurd is. Épp ezért, ha valakinél betalál a humora, akkor nagyon be fog, de ha nem, akkor nagyon nem; szerintem középút nincs.

Ha egy szóval kellene jellemeznem a filmet, azt mondanám: sok. És nem csak a két és fél órás játékidő, hanem a tartalom is, amivel azt kitöltötték. Ha megnézzük, kik kaptak a filmhez írói kreditet, már ott is túl sok név szerepel, de még, ha az eredeti karakterek alkotóit ki is vesszük onnan, akkor is ritkán jelent jót, ha egy forgatókönyvet többen jegyeznek. Az egész sztori olyan, mintha minden író hozzátette volna a maga ötleteit, de nem volt egy valaki, aki összefogta volna a projektet koherens egésszé. A történet így nehezen és nyögvenyelősen halad csak előre, majdhogynem helykitöltőként szolgál az akciójelenetek között.

ápdét a poszt végén

Idegeninváziós ifjúsági scifi, amiből csak két dolog hiányzik: az idegenek és az invázió. Meg a logika, de ezek után ezt már nem hiszem, hogy bárki számon kérné.

Persze felmerülhet bennetek a kérdés, hogy mi okom volt megnézni a filmet azon túl, hogy esetleg nektek ne kelljen? Őszintén szólva nem állnak biztos lábakon az indokaim. Láttam egy halvány esélyt, hogy nem lesz nézhetetlenül borzalmas, olyasmit szerettem volna, ami csak minimálisan köti le a szürkeállományomat, és ha innen nézzük, ezt teljesítette. Bár az is igaz, hogy végig az járt a fejemben, hogy vajon az ehhez hasonló filmek alkotógárdája nézi hülyének a mai fiatal korosztályt, vagy a tinik érik be ennyire kevéssel? Egyik válasz sem lenne túl megnyugtató.

A nantucketi Essex bálnavadászhajó tragédiájának története, az utolsó túlélő, Tom Nickerson elbeszélésében, mely arra ihlette Herman Melville-t, hogy megírja a Moby Dicket.

...avagy hogyan rendezett közepes filmet Ron Howard? Ugyanis az In the Heart of the Sea két, az összképet jelentősen befolyásoló problémával küzd: 1.) az időnként borzalmasan műterminek tűnő trükkök és 2.) a fim teljes második fele. Pedig erre a sztorira senki nem mondhatja, hogy nem volt meg benne a kellő potenciál.

Derek (Ben Stiller) és Hansel (Owen Wilson) egy-egy személyes tragédia miatt fordítottak hátat a divatszakmának, de kénytelenek visszatérni, hogy egy Interpol-ügynökkel (Penélope Cruz) vállvetve megállítsák az őrültet, aki popsztárokat gyilkol, miközben az ifjúság forrását keresi.

Ha azt mondom, hogy a 2001-es Zoolander megosztóra sikerült, szerintem még enyhén fejezem ki magam. Ha valamit, hát azt a filmet tényleg vagy szereti valaki, vagy utálja, kizártnak tartom, hogy lenne középút. És azt hiszem, ugyanilyen finoman fogalmazok, amikor azt mondom: a folytatásra egyszerűen nem lehet felkészülni. Még az olyanoknak sem, akik szerették az első részt.

A 2008-as pénzügyi világválság, és annak előzményei néhány olyan bankár szemén át bemutatva, akik különböző úton-módon ugyan, de előre sejtették a következményeket, és ezen végül nagyot kaszáltak.

A nagyszerű színészgárdán túl a The Big Short nagy erénye, hogy nem dokumentarista, hanem nagyjátékfilmes stílussal operál, így bármilyen visszás is ezt mondanom, az egyik legszórakoztatóbb filmmé válik, bármennyire is a globális gazdasági összeomlásról szól.

a szokásostól eltérően, ezúttal spoileres az írás

Madison egy álmos kisváros az isten háta mögött. Ide költözik New Yorkból nem túl nagy örömmel a tinédzser Zach (Dylan Minnette) és anyja, mert a nő itt kapott tanári állást. A srác lelkesedése viszont jelentősen megnő, amint megismerkedik a szomszédjukban lakó Hannah-val (Odeya Rush), annak ellenére, hogy a lány apja (Jack Black) enyhén szólva is furcsán viselkedik. Egy este Zach sikoltást hall a szomszédból, kihívja a rendőröket is, de mivel azok nincsenek a helyzet magaslatán, és nem is találnak semmi gyanúsat, a fiú úgy dönt, magánnyomozásba kezd, és megkeresi a lányt, amíg annak apja nincs otthon. Kutakodás közben Zach kinyit egy könyvet, amiből (a srác legnagyobb meglepetésére) azon nyomban elszabadul annak címszereplője, a Jeti. Hannah furcsán viselkedő apja ugyanis a híres rémtörténet-író, R. L. Stine, köteteinek szörnyei pedig képesek megelevenedni.

A Goosebumps eleve több sebből vérzik, de a legnagyobb probléma vele talán az, hogy úgy tűnik, mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, ki legyen a célközönség. A felnőtteknek csak minimálisan vicces, és még annál is kevésbé ijesztő, a gyerekeknek viszont túl félelmetes (legalábbis szeretném ez utóbbit gondolni, bár voltak szülők, akik a Deadpoolra is elvitték a gyereküket, ezúton is gratulálnék nekik). Ettől persze még lehet, hogy jól fogunk rajta szórakozni, de szerintem ebben ennél sokkal több potenciál volt.

A Boston Globe oknyomozó újságírókból álló négyfős csapata, a Spotlight, a kétezres évek elején, egyetlen esetből kiindulva leplezte le, hogy a helyi katolikus egyházközösség hogyan tussolja el a gyerekmolesztáló papok ügyeit. A eset kivizsgálása során ugyanis rájöttek, hogy nem elszigetelt példáról van szó, hanem nagyjából 200 papot érint.

A Spotlight az én szememben az egyik legjobb példa arra, hogyan kell jó, megtörtént eseményeken alapuló drámát csinálni. Egyszerre szól a katolikus egyházon belüli romlottságról, és az oknyomozó újságírás fontosságáról, de úgy, hogy egyik sem megy a másik rovására; kényes témája ellenére rendkívül szókimondó, jól átgondolt, részletgazdag, és pont annyira pergő, hogy abszolút nem tűnik fel az amúgy nagyon is indokolt kétórás játékidő.