A 14 éves Mattie Ross (Hailee Steinfeld) apját megölik, és mivel a gyilkos (Josh Brolin) indián területre menekül, ahol a sheriff hivatalának nincs jogköre intézkedni, a lány felbéreli Reuben 'Rooster' Cockburn, szövetségi marshallt (Jeff Bridges), hogy a tettes nyomára akadjanak.

Nézőpont kérdése, hogy ez hasznára válik-e, avagy sem, de szerintem a True Grit még azok számára is élvezhető lehet, akik esetleg nem szeretik a Coen testvérek filmjeit. Egyedi stílusuk ugyanis nem igazán érhető benne tetten, pedig a lehetőség adott volt, remake-ről lévén szó. A True Grit azonban (az író-rendező páros egyéni látásmódjától függetlenül) "csak" egy jó western, remek dialógusokkal és fantasztikus alakításokkal még a mellékszerepekben is.

Ha olyan könyvről írok, amiből film is készült, és amit esetleg láttam is, szerencsém van, mert elég linkelnem a korábbi posztot egy újabb tartalomismertetés helyett. Ez ugye egyfelől bevallottan lustaság, másrészt viszont elkerülöm vele az önismétlést.

A Wild viszont pontosan az a típusú film volt, ami észrevétlenül ugyan, de annyira nyomot hagyott bennem, hogy akárhányszor megláttam egy-egy üzlet könyvrészlegén, késztetést éreztem, hogy megvegyem, függetlenül attól, hogy az írónő arcképe helyett - nyilvánvalóan financiális okokból - Reese Witherspoon fotóját nyomtatták a borítóra. És bár azt szokták mondani, hogy egy könyv a 100. oldaltól kezdődik, jelen esetben már az előszó olvasása közben éreztem: ezen a csaknem 400 oldalon hamar túl fogok jutni.

Azt hiszem, ilyen vagy olyan formában, de mindenki találkozott már Dr. Frankenstein történetével - a tartalom ismertetésétől éppen ezért el is tekintenék -, de így, mint itt, a segédje, Igor szemszögéből elmesélve talán még nem. A kérdés inkább az: kell-e nekünk mindez? Sajnos azt kell, hogy mondjam, hiába a remek karakterszínészek, és a viktoriánus Anglia miliője, erre az adaptációra, ebben a formában semmi szükségünk nem volt.

Ice Cube, Dr. Dre, Easy-E, MC Ren, DJ Yella. Életrajzi film róluk, az N.W.A nevű gengszter rap banda megalakulásáról, majd feloszlásáról. Ebben a tematikában láthattunk már hasonlót, és, ha csak az alapfelütést vesszük, a Straight Outta Compton semmi újat nem nyújt, csak a már ismert panelekből építkezik. Amiben viszont mégis más, az az, hogy a sztori egy olyan rap bandáról szól, akik úttörőnek számítanak a stílus széles körben ismertté és népszerűvé válásában, ezt pedig két dolognak köszönhetik: a tehetségüknek és a hitelességüknek.

"Az emberek nem tudják mit akarnak, amíg meg nem mutatod nekik."

1984: Apple Macintosh. 1988: NeXT Computer. 1998: iMac. Három jelentős esemény, három fordulópont, amelyben kirajzolódik egy ellentmondásos zseni képe.

Ahogy a filmhez készült őszinte és épp ezért vicces rajongói plakát hirdeti: ez a JÓ Steve Jobs-mozi (nem az Ashton Kutcher-féle). Ennél egyszerűbben tényleg nem lehetne összefoglalni. Bár a biográfiai hűséget minden gond nélkül számom lehet rajta kérni, ebben a két órában Jobs személyiségének egy olyan esszenciáját kaptam meg, hogy a stáblista végén azzal az érzéssel álltam fel a székből: semmi sem hiányzott. Pedig ha valakire, rám aztán senki nem mondhatja, hogy márkahívő vagyok.

Eilis (Saoirse Ronan), ahogy az ír bevándorlók többsége, egy jobb élet reményében érkezik Amerikába. Egy helyi lelkész (Jim Broadbent) segít neki albérletet és munkát találni, de a lány mindennapjait igencsak megkeseríti a kínzó honvágy. Fájdalmán csak az enyhít némiképp, hogy egy este megismerkedik az olasz származású Tonyval (Emory Cohen), ám egy váratlan tragédia miatt kénytelen visszautazni Írországba, ami egyúttal döntés elé is kényszeríti: maradjon hazájában, vagy válassza inkább új otthonát?

Szép film a Brooklyn, de nem ad semmi pluszt. Egy olyan romantikus dráma, amelynek gyönyörűen fényképezett és rendkívül korhű képi világában könnyen elmerülhetünk, tartogat néhány torokszorító érzelmi csúcspontot is, de lehetett volna sokkal több is ennél.

Wade Wilson (Ryan Reynolds), az egykori elit kommandós - jelenleg zsoldos - szervezetében végső stádiumú, többszörös áttétes rákot diagnosztizálnak. Habár menyasszonya, Vanessa (Morena Baccarin) mindent megtesz, hogy segítsen neki, Wade tudja, hogy nincs sok ideje hátra. De ekkor felbukkan egy rejtélyes szervezet toborzóembere, és tálcán kínálja a megoldást: nem csak, hogy meggyógyítanák hősünket, hanem ráadásképpen szuperképességekkel is felruháznák. De, mint sok esetben, most sem minden arany, ami fénylik. Wade ugyan tényleg meggyógyul, hála újonnan kapott regeneráló képességének, de cserébe egész teste eltorzul, mintha megégett volna. Mivel nem hiszi, hogy ilyen külsővel lenne közös jövőjük Vanessával, ezért elhatározza, hogy saját módszereivel keresi meg azt az embert (Ed Skrein), aki ilyenné tette, de aki talán ugyanígy rendbe is hozhatja.

Ez a film egy bő másfél órás fanservice. A rajongók miatt készülhetett el, és épp ezért nekik is szánták, de megvolt rá az esély, hogy laikusoknak is tetszik majd (a bevételi adatok is ezt bizonyítják). Azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, hogy Deadpool a Marvel-univerzum egyik legszórakoztatóbb és legeredetibb karaktere. Egy nagydumás, mindennek és mindenkinek beszólogató, saját képregény-karakteri mivoltával tisztában levő, épp ezért az olvasóhoz is folyamatosan kibeszélő, nem mellékesen tudathasadásos antihős, aki zsoldosként tevékenykedik, de a módszerek között sosem válogat. Kalandjai emiatt erősen korhatárosak, azaz véresek, mocskosak és eszement humor jellemzi őket. Na de hogy lehet ebből filmet csinálni?

Ben Whittaker (Robert De Niro), csaknem negyven évig dolgozott ugyanannál a cégnél, de most, hogy nyugdíjba ment, nem igazán van mit csinálnia. A felesége néhány éve hunyt el, Ben azóta próbálja elfoglalni magát, ezért is jön kapóra neki, hogy egy online ruhabolt nyugdíjas gyakornoki állást hirdet. Jules Ostin (Anne Hathaway), a cég vezetője alá osztják be, és bár kapcsolatuk nem indul túl simán, végül mindkettejük számára gyümölcsöző lesz.

A The Intern egy kedves film. Nem az a hangosan nevettetős fajta, inkább csak szinte az elejétől a végéig jól érezzük magunkat tőle. Megvannak a maga hibái, nem kevés klisét is felfedezhetünk benne, nem is fogja megváltani a világot, de egy borongós szombat este, két órányi kikapcsolódást minden gond nélkül biztosít.

Adonis Johnson (Michael B. Jordan), Apollo Creed törvénytelen fia, a gyerekkorát nevelőotthonokban és javítóintézetekben töltötte, ahol önerőből kellett megtanulnia megvédenie magát, ám egy nap eljött érte Apollo özvegye (Phylicia Rashad), hogy magához vegye, és fiaként nevelje. Felcseperedve az ifjú Adonis elhatározza, hogy otthagyja ígéretes karrierrel kecsegtető állását, és profi bokszoló lesz, ehhez pedig a legkézenfekvőbb módszert választja: elutazik Philadelphiába, hogy megkeresse Rocky Balboát (Sylvester Stallone), hogy megkérje, legyen az edzője.

Ha egyfajta párhuzamot akarnék vonni a film témájával, azt mondanám: ahogy Adonis az apja örökségéhez próbál felnőni, úgy a Creed Sylvester Stallone öröksége. Hetedik alkalommal bújik az ikonikus karakter bőrébe, amit megtehetett volna akár rutinból is, de ehelyett képes volt új színt, új mélységet megmutatni Rocky figurájából. Teljes joggal kapta meg a szerepért idén a Golden Globe-ot, és rendkívül meghatóan beszélt a díjátadón az ő képzeletbeli legjobb barátjáról. Ez a fajta már-már családias légkör az egész filmet belengi.

Joyt (Brie Larson), és ötéves kisfiát, Jacket (Jacob Tremblay) egy férfi tartja fogva egy fészerből kialakított, gyakorlatilag ablaktalan szobában. Az a néhány négyzetméter, amiben a kisfiú az édesanyjával élni kénytelen, a világot jelenti számukra. A férfi ugyan ellátja őket a mindennapi életben maradáshoz elegendő élelemmel, időnként még néhány egyéb használati tárgyat is kérhetnek tőle, cserébe viszont rendszeresen megerőszakolja a nőt. Az egyetlen, ami Joyt életben tartja, és megakadályozza abban, hogy ép elméjét elveszítse, az Jack, miatta kell erősnek maradnia, bármennyire is kilátástalan a helyzetük. De hogyan őrzöd meg a kisfiad gyermeki ártatlanságát ilyen körülmények között? Hogyan magyarázod el neki, hogy a világ sokkal több, mint amit a négy fal között lát? És, ha egyszer sikerül megszöknötök, hogyan lesztek képesek visszailleszkedni a társadalomba, miután ilyen szörnyű megrázkódtatásokon mentetek keresztül?

Súlyos kérdések ezek, és a rájuk adandó válaszok semmivel sem egyszerűbbek. Éppen ezért nem egy könnyen emészthető film a Room, egy olyan thriller, ami egyúttal drámának is beillik: mély, megrendítő és a túlzásokat szépen elkerülő alkotás egy kisfiú szemén át.

Galavant (Joshua Sasse) a hét királyság legbátrabb lovagja, tetteiről ódákat zengenek, a nők elalélnak, ha meglátják. De az ő szíve Madalenáért (Mallory Jansen) dobog. Egy napon a falujukba érkezik a zsarnok Richard király (Timothy Omundson), és megakad a szeme a lányon, ezért elrabolja, és házasságra kényszeríti. Galavant azonnal szíve hölgye segítségére siet, ám kiderül, hogy Madalena jobban preferálja a pénz-hatalom kombinációját, így hát derék lovagunk mértéktelen evésbe és töménytelen mennyiségű italba fojtja szerelmi bánatát. Egészen addig a napig, amikor egy új kaland kopogtat az ajtaján Isabella hercegnő (Karen David) személyében, akinek hazáját - mit ad isten - éppen a gonosz Richard király, és becses neje szállta meg.

Tündérmese. Abszurd komédia. Musical. Ez utóbbi az az elem, amitől az olvasók 80%-a azon nyomban máshová kattint, pedig nagyon rosszul teszi. Én köztudottan nem vagyok ugyanis musicalrajongó, mégis azt mondom: a Galavant a zsenialitás határát súrolja.

Mi történt volna, ha a dinoszauruszokat kipusztító meteor elkerüli a Földet? A dinók megtanulnak beszélni, földet művelnek, és állatokat háziasítanak, az emberek pedig megmaradnak a fejletlenebb faj szintjén? A Pixar korhatáros meséje szerint igen.

Arlo, a kicsit esetlen és rendkívül félős dinoszaurusz a szüleivel és két testvérével éli mindennapjait; szántás, vetés, betakarítás évről-évre, míg nem egyszer apja azt veszi észre, hogy valaki, vagy valami rendszeresen dézsmálja az elraktározott kukoricakészletüket. Mivel a többiek már mind kivették a részüket a gazdálkodásból, Arlo feladata lesz, hogy félelmeit legyőzve elkapja a kukoricatolvajt. De a dolog balul sül el, és miközben a kis dinó a tolvajt  - egy elvadult embergyereket - üldözi, mindketten a folyóba zuhannak, és messzire elsodródnak. Távol az otthontól tehát egymásra vannak utalva, és kénytelenek elásni a csatabárdot a hazajutás érdekében.

Laurel Hester több, mint 20 évig szolgált a New Jersey rendőrség kötelékében, de szexuális identitását, és bejegyzett élettársi kapcsolatát Stacie Andree-vel titkolnia kellett. Amikor azonban végső stádiumú tüdőrákot diagnosztizáltak nála, megpróbálta elérni, hogy halála után a nyugdíjjárulékát élettársa örökölhesse, aki enélkül elveszítené közös házukat is.

Fontos film a Freeheld, még, ha eszközeit tekintve kicsit túl is lő a célon, de az üzenet, amit közvetít, világos, érthető, és legalább ennyire szívbemarkoló is.

Simon (Jason Bateman) és Robyn (Rebecca Hall) éppen új házba költöznek, mert a férfi előléptetése miatt már megengedhetik maguknak. Egy lakberendezési bevásárlókörút során összefutnak Simon egyik régi iskolatársával, Gordoval (Joel Edgerton), és ugyan telefonszámot cserélnek, de valószínűleg letudnák egy vacsorameghívással, és némi múltidéző csevegéssel. Ám Gordo újra és újra feltűnik náluk, kisebb-nagyobb ajándékokat is hoz, míg az elején csak kissé kínos találkozások, egyre kellemetlenebbekké kezdenek válni.

Joel Edgerton írói-rendezői debütálásra egy sajátos bosszú-thrillert választott, és még, ha a sztori szenved is néhány elsőfilmes gyerekbetegségtől, én akkor is azt mondom: soha rosszabbat ennél.

Nagy valószínűséggel nincs élő ember, aki ne ismerné Lance Armstrong nevét, és ugyanilyen nagy eséllyel hallott már a doppingbotrányáról is. Én ugyan laikus vagyok a témában, éppen ezért nem is értettem a botrány kipattanásakor, hogy lehet, hogy nem bukott le már jóval hamarabb? Nos nem ez lett volna a sporttörténelem egyik legprofesszionálisabban kivitelezett doppingprogramja, ha előbb lebukott volna. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy felszívott egy fecskendőbe valamit és beadta magának. Legalább öt különböző teljesítményfokozóról és vértranszfúzióról beszélünk, más-más időintervallumban és rendszerességgel, mindezt úgy, hogy egyszer sem produkált pozitív eredményt a tesztek során.

John Gray-t (David Dencik) azzal vádolják, hogy molesztálta és sátánista rituálékra kényszerítette a lányát, Angelát (Emma Watson). A férfi annak ellenére beismeri tettét, hogy állítása szerint nem emlékszik semmire, a rendőrség pedig hisz neki, miután John gyógyulófélben lévő alkoholista. Bruce Kenner nyomozó (Ethan Hawke) felkéri Kenneth Raines pszichológiaprofesszort (David Thewlis), hogy regressziós hipnózis segítségével próbálják meg helyreállítani a férfi memóriáját. Az ügy súlyossága miatt a nyomozó önkéntelenül is megfeledkezik a távolságtartásról, már-már személyesként kezeli az esetet; rémálmok kezdik gyötörni, mindenki gyanússá válik a szemében, de közben névtelen telefonálók zaklatják, míg nem összemosódik számára a képzelet és a valóság.

Alejandro Amenábar rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyzi ezt a valós események ihlette filmet, és tulajdonképpen minden esélye megvolt rá, hogy egy erős, fordulatos és feszültséggel teli sztorit rakjon le az asztalra. Mégis azt gyanítom, a tény, hogy a végkifejlet nagyjából 20-30 perc után kitalálható, nem az én rutinomból fakad.

Már egy éve, hogy Wallace (Daniel Radcliffe) otthagyta az orvosi egyetemet, mert szintén orvostanhallgató barátnője megcsalta; azóta maró cinizmussal tekint a szerelemre. Egy házibulin a srác legjobb barátja, Allan (Adam Driver) bemutatja neki az unokahúgát, Chantry-t (Zoe Kazan), akivel rögtön egy hullámhosszon vannak, de, mivel a lánynak van pasija, csak barátilag tartják a kapcsolatot. Igen, ez megint egy Karinthy-féle "lehet-e barátság férfi és nő között, és, ha igen, miért nem?"-típusú történet.

Érdekes, hogy bizonyos zsánerről hány bőrt le lehet húzni. A romantikus filmek kliséit már milliószor feldolgozták, mégis mindig akad egy újabb, ami beszippantja az embert szinte az első pillanatban, és nem ereszti a stáblista végéig. Ebben a történetben sincs túl sok eredetiség, de úgy keveri a lapjait, hogy hiába dolgozik közhelyekből, mégis jól érezzük magunkat, miközben nézzük, végig nagyon szerethető marad.

Ronnie és Reggie Kray alvilági rémuralma megkerülhetetlen pont London történelmében. Míg Ronnie paranoid-skizofrén, Reggie szimplán "csak" szociopata, nevükhöz rablás, zsarolás, védelmi pénzek beszedése és gyilkosság fűződik. A Legend az ő felemelkedésükről és bukásukról szól, de a végeredmény nagyon felemás.

Samba Cissé (Omar Sy), a szenegáli bevándorló már 10 éve él Franciaországban alkalmi munkákból. Jelenleg épp konyhai mosogatóként keresi a kenyerét, de közben szakácsnak tanul, és megbízhatósága miatt elő is léptetnék. Ám egy bürokratikus félreértés miatt letartóztatják, és a kitoloncolás vár rá. A férfi ügyét Alice, a kissé labilis idegrendszerű szociális munkás (Charlotte Gainsbourg) kapja meg, és bár kapcsolatuk nem kevés hátráltató körülménybe ütközik, találkozásuk végül mindkettejük életére hatással lesz.

Olivier Nakache és Eric Toledano filmje elég kemény képet fest a francia bevándorlóhelyzetről: a bürokrácia útvesztőin csak nagyon nehezen verekszik át magukat, papírokhoz legálisan még nehezebben jutnak, egyik munkahelyről mennek a másikra, és közben megpróbálják annyira meghúzni magukat, amennyire csak tőlük telik, mert még ha egy tömegközlekedési bliccelésen is kapják őket, annak is kitoloncolás lehet a vége. A Samba témája épp ezért elég komoly, de a rendezőpáros - előző filmjükhöz, az Életrevalók-hoz hasonlóan - a humor eszközeit is felhasználva próbálja bemutatni a helyzetet.

Thomas Egan őrnagy (Ethan Hawke), pilótaként teljesít szolgálatot egy Las Vegashoz közeli légibázison. De nem, hogy vadászrepülőbe nem ül, még csak a légkondicionált kabinját sem hagyja el; a gép, amit irányít, és egyben a célpontjai is több ezer mérföldre vannak tőle. Egan ugyanis a hadsereg drónprogramjának keretein belül mér megelőző csapásokat afgán terroristákra. De milyen háború az, amiben délelőtt megölöd az ellenséget, aztán kikapcsolod a monitorodat, és hazamész egy kis kerti sütögetésre? Az őrnagyban is felvetődnek bizonyos morális kérdések, de otthon nem számol be a munkájáról, eltemeti magában a problémákat. Aztán egy napon a programjuk irányítása a CIA felügyelete alá kerül, és ezzel minden megváltozik: már nem tényleges terroristákra mérnek csapást, hanem bizonyos viselkedési mintákra. Azaz, ha a CIA parancsba adja, bárkit meg lehet ölni, ha éppenséggel AK47-es van az illetőnél, mindezt pedig a haza szolgálatában.

A magam részéről óvatosan állok az olyan történetekhez, amikre ráaggatják az unásig ismert Based on a True Story szlogent (ami jelen esetben inkább Based on Actual Events, de mindegy hogy hívjuk). Az amerikai filmkészítés ugyanis van annyira művi, hogy nem kell feltétlenül elhinnünk, amit látunk csak azért, mert megcímkézték. A Good Kill pedig jó példa erre. Komoly kérdéseket vet fel, de a válaszadásban már nem jeleskedik annyira.

A halhatatlan Kaulder (Vin Diesel) már több, mint 800 éve szolgálja a Balta és Kereszt Rendjét, azóta, hogy megölte a Boszorkánykirálynőt. A Rend egyezséget kötött a boszorkányokkal: az emberek között élhetnek, de nem használhatják ellenük a varázslataikat. Aki ezt a szabályt megszegi, azt Kaulder kíméletlenül levadássza. De egy napon a segítőjét, Dolan atyát, aki a sorban már a 36. (Michael Caine), megátkozzák, így Kaulder kénytelen összefogni az idős tanácsadó utódjával (Elijah Wood), és egy Chloe nevű boszorkánnyal (Rose Leslie), mert minden jel arra mutat, hogy a Boszorkánykirálynő sötét erői újra feltámadnak.

Ez a film a szinte tökéletes példája annak, amikor azt kapod, amit vársz: egy b-kategóriás fantasyt, ami csak a minimális agytevékenységet követeli meg. Ha kedveled a zsánert, ne adj isten, Vin Dieselt is, akkor leülsz elé egy halom popcornnal, és máris biztosítva van a bő másfél órányi kikapcsolódás.

Dr. Bennet Omalu, patológus, 2002-ben, Mike Webster, visszavonult NFL-center öngyilkosságát követő boncolásakor összefüggést talált az amerikai futballisták fejét érő igen gyakori ütközések, és az agyi elváltozásokból eredő korai halálesetek - nem ritkán öngyilkosságok - között. A Dr. Omalu által boncolt sportolók korábban szédülésre, kettős látásra, depresszióra és skizofrén hallucinációkra panaszkodtak, de a CT-vizsgálatok nem mutattak ki rendellenességet, az NFL orvosai pedig tagadták, hogy bármilyen összefüggés lenne a tünetek, és a sport természete között.

A filmmel egy nagy probléma van, mégpedig, hogy nem több egy mozgóképre átültetett, 2 órás wikipedia-szócikknél. Ha rendelkeztek egy minimális angoltudással, átfuthatjátok a linkelt tartalmat, a film szinte pontról pontra azt követi, csak éppen sokkal teátrálisabban, és hatásvadász eszközökkel.

1822-ben, Hugh Glass prémvadászt egy beszerzőkörút során megtámadja, és rettenetesen szétmarcangolja egy grizzly. Társai ugyan rátalálnak, és ellátják a sebeit, de mindannyian tudják, hogy vajmi kevés esélye van a túlélésre. Egy korábbi indiántámadás folytatásától félve a csapat visszaindul az állomáshelyükre, csak két embert hagynak hátra, hogy gondoskodjanak Glass-ról, amíg szükséges, majd biztosítsanak neki tisztességes temetést, Fitzgerald és Bridger azonban jobban aggódik a saját életéért, így sorsára hagyják a férfit. Glass azonban csodával határos módon mégis felépül sérüléseiből, és több, mint 200 mérföldes utat tesz meg, hogy bosszút állhasson cserbenhagyóin.

Ahogy a plakáton is áll, Inspired by True Events, ami jelen esetben a következőt jelenti: Hugh Glass egy létező személy volt, akivel valóban megtörténtek a fent leírtak (angolul tudóknak wikipedia-link a medvetámadásról), ez ihlette Michael Punke regényét, amit Alejandro González Iñaritu adaptált nagyvászonra. Azaz ennél nem is lehetne pontosabb a meghatározás: igaz történet alapján. Nem kell tehát mindent elhinnünk, amit látunk, ez azonban nem vesz el semmit a film értékéből, ez egyszerűen csak alkotói szabadság. A direktor ugyanis szerintem nem akart mást, mint bemutatni az emberi akarat legvégső határait, és azt, hogy egy férfi, aki már szembenézett a halállal, és akinek nincs vesztenivalója, meddig képes elmenni a bosszú érdekében.

Drogkereskedelem, vesztegetés, uzsora, emberrablás és legalább 11 rendbeli gyilkosság: többek között ilyen bűnök elkövetése köthető James "Whitey" Bulger, a bostoni ír maffia vezéralakjának nevéhez. Róla, a felemelkedéséről és az FBI-jal való informátori kapcsolatáról szól a film.

Ha egy történetre ráaggatjuk a maffiafilm, vagy gengszterfilm címkéjét, tudjuk, mit várhatunk tőle. Többnyire legalább két órányi, lassú tempójú játékidőt, erős alakításokat, vulgáris szövegkörnyezetet és nyers brutalitást. Mindez itt is megvan, sőt egy kicsit több, de ugyanúgy egy kicsit kevesebb is.

B-filmes megvalósításához képest kifejezetten jó atmoszférával rendelkező kvázi-idegeninváziós scifi, láthatóan kevés pénzből, de annál több kreativitással.

Moses (John Boyega) és társai épp egy munkából hazatérő lányt rabolnak ki London egyik lepukkant negyedében, amikor valami lezuhan az égből, és egy közeli autóban landol, totálkárosra törve azt. A srácok nemigen foglalkoznak azzal, mi zuhant le, inkább arra gondolnak, hogy a kocsit már föl se kell törni, ezért Moses bemászik az oldalablakon zsákmányt keresve, de ahelyett egy agresszív űrlényt talál. Utcagyerekekről lévén szó, rövid úton agyonverik a "marslakót", arra viszont ők se számítanak, hogy hamarosan még több lény érkezik majd, ezek azonban sokkal nagyobbak, és sokkal agresszívebbek.

Ismeritek azt az érzést, amikor egy színészt látva biztosak vagytok benne, hogy láttátok már korábban is, csak épp azt nem tudjátok, miben? Engem nagyon meg tud dolgozni az ilyesmi, és most így voltam John Boyega esetében is, mióta láttam az új Star Wars-ban. Mert az addig rendben van, hogy kiköpött olyan, mint Denzel Washington fiatalon, de végig ott motoszkált a fejemben: én ezt a pasast már láttam valahol. Aztán egy képmegosztó oldalon szembe jött velem néhány gif, és ledöbbentem. Ez tényleg az a srác? Igen, ő az. 19 évesen, az első nagyjátékfilmjében.