Három év alatt, egy rendezőcserével a Now You See Me eljutott egy komolyan egyáltalán nem vehető, de pergő ritmusú és szórakoztató heist mozitól egy tökfelesleges folytatásig, amiben minden borzasztóan túl van tolva, azonban semmi nincs megmagyarázva.

Calvin Joynerről (Kevin Hart), a középiskola legmenőbb diákjáról mindenki azt gondolta, hogy majd sokra viszi, épp ezért éli meg csalódásként a beszürkült, könyvelői állását. Egy véletlen folytán összefut egy régi osztálytársával, Bob Stone-nal (Dwayne Johnson), aki régen mindenki céltáblája volt a kövérsége miatt, mostanra azonban hegyomlásnyi méretűre gyúrta magát, ráadásul a CIA is a nyomában van.

Habár nem váltja meg a világot, kellemes akcióvígjáték a Central Intelligence, mert talán tökösségben nem jeleskedik igazán, a szíve a helyén van.

"Egyik este a konditeremben voltam munka után. A szobabiciklin. Ugyanazon a biciklin minden nap. És észrevettem egy mélyedést a szőnyegen, pont a biciklim előtt. És rájöttem, hogy korábban ott állt a bicikli. Több ezer kilométert tekertem le rajta, és hátrafelé haladtam. A szó szoros értelmében. Egyszerűen képtelen voltam tovább nézni azt a kurva szőnyeget."

Kim Baker (Tina Fey), a negyvenes, New York-i újságírónő befásult élete egycsapásra megváltozik, amikor Afganisztánba küldik háborús tudósítónak. Kim naivan vág bele a 3 hónapos kiküldetésbe, de 3 év múlva, amikor visszatér, teljesen más színben látja már a világot.

Szatirikus hangvételű történet egy évekig tartó, értelmetlen háborúról? Megtörtént eseményeken alapuló életrajzi film? Egy olyan dramedy, amelyben Tina Fey nem hazudtolja meg a komikusi vénáját, ugyanakkor a drámai oldala is hiteles marad? Vagy mindez együtt? Semmi eredeti, semmi extra, de egy kicsit mégis.

Az orkok azért érkeztek egy a varázslójuk által nyitott portálon át a világunkba, hogy elfoglalják azt, azonban úgy tűnik, kénytelenek lesznek összefogni az emberekkel, máskülönben mindkét fajt felemészti egy ősi, gonosz erő, a Fel.

Duncan Jones, rendező nem egyszerű feladatra vállalkozott: úgy filmre adaptálni egy Blizzard-játékot, hogy elnyerje a masszív rajongóbázis tetszését, de az átlagnéző számára is befogadható, és érthető legyen. Egy s*ggel két lovat, ahogy a mondás tartja.

Ha a világ egy emberi léptékeken túlmutató ellenféllel néz szembe, egy titkos kormányügynökség válogatott elitcsapatát vetik be. És bár szinte mindegyikük bír valamilyen különleges képességgel, a csapat tagjai korántsem hősök: elítélt bűnözők és őrültek, akik nem önszántukból vállalták az életveszélyes küldetést, hanem kényszerítették őket.

ápdételve a bővített változat miatt

Noiros vonalon mozgó fekete komédia, avagy hogyan függ össze egy halott pornószínésznő, egy lány, akit meg akarnak ölni, egy iszákos magánnyomozó (Ryan Gosling) és egy verőember (Russell Crowe)?

Shane Black filmje abszolút nem mentes a hibáktól, így a zseniálistól is messze esik, de az a feelgood hangulat, ami a nagyon hasonló Kiss Kiss Bang Bangből áradt, itt is hibátlanul megvan.

Egy fiatal punkzenekar egy isten háta mögötti skinhead klubban lép fel, de amikor az egyik klubtag meghal, az egyszerűnek induló koncert véres rémálommá válik.

A másfél órás játékidőhöz képest kicsit lassú ütemben építkező, de végig nagyon feszült atmoszférával operáló, és szó szerint húsba vágó végkifejletbe torkolló, keményvonalas thriller.

Az Enterprise legénysége egy feltérképezetlen bolygóra téved, ahol egy olyan ellenséggel néznek szembe, aki a Föderáció vesztét akarja.

Szórakoztató űrkaland. Ilyen volt az első két rész, és ilyen ez is, csak magasabb fordulatszámon. Vannak filmek, amelyekre nyugodtan rámondható, hogy, ha tetszett az első két rész, tetszeni fog a harmadik is, és a Star Trek Beyond pontosan ilyen.

Bill Pope, CIA-ügynök (Ryan Reynolds) egy akció során életét veszti, azonban még a halála előtt a nemzetbiztonságot fenyegető információk birtokába jutott. Ezekre van szüksége az Ügynökségnek, és itt jön a képbe Dr. Franks (Tommy Lee Jones), és az ő tudat-átültető kísérlete: ha sikerülne Pope emlékeit átvinni egy arra alkalmas donor agyába, a CIA megakadályozhatna egy világméretű katasztrófát. A gond csak az, hogy a többszörös gyilkos, Jericho Stewart (Kevin Costner) az egyetlen szóba jöhető jelölt a transzplantációra.

Ha leszámítjuk a logikai bukfenceket, és az utolsó 5 percet, szombat esti szórakozásnak teljesen megfelel a Criminal. Lehetett volna több is ennél, de ettől még nem mondanám rossz filmnek.

A brit titkosszolgálat emberei már évek óta Richard Roper, a gátlástalan fegyverkereskedő (Hugh Laurie) nyomában vannak, de folyton kicsúszik a markukból. Az áttörés lehetősége azonban nem várt helyről érkezik: beszervezik Jonathan Pine-t (Tom Hiddlestone), egy luxusszálloda éjszakai portását, akinek személyes érdeke fűződik Roper elfogásához.

John Le Carré elsőosztályú regényadaptációja, igazi brit minőségű kémthriller, egy hatórás antológiában.

A háborúknak ára van, és így, vagy úgy, de mindig az ártatlanok szenvednek. A járulékos veszteségek miatt pedig mindenkinek magában kell számot vetnie a lelkiismeretével.

Nagyjából így foglalható össze a történet tanulsága, de ez nincs direkt módon az arcunkba tolva. A közelmúltból ez a második film, ami drónpilóták és feletteseik körében játszódik, de egy lapon sem említhető a kettő, mert minden, amit hiányoltam a Good Killből, az megvan az Eye in the Skye-ban.

A szerelem időnként kemény műfaj tud lenni. Különösen úgy, ha kapcsolatfüggő vagy, némi alkoholizmussal és drogproblémával. De leginkább úgy, ha ezt az egészet csak akkor vallod be magadnak (is), amikor már tönkretetted az éppen-hogy-csak-bimbózó viszonyodat egy rendes sráccal, aki nem ezt érdemli, aki maga is fájdalmas szakításon van túl; egy rendes sráccal, akire mindig is vártál. Ez történik Mickey (Gillian Jackobs) és Gus (Paul Rust) esetében is. Mert bár a fiú egy kicsit unalmas, és fura, de vevő a lány őrültségeire, és Mickey-nek pont rá van szüksége az évek megannyi rossz tapasztalata után. Na persze egy kapcsolat elcseszéséhez két ember kell, és a rendes srácok is viselkedhetnek s*ggfej módjára. Hiába, na, a szerelem időnként kemény műfaj tud lenni.

Judd Apatow visszatért a gyökereihez, és ismét sorozatozik. Íróként és producerként vesz részt a projektben, és a Love első szezonjának hangulata egy az egyben az ő munkásságát tükrözi: fanyar, keserédes dramedyben beszél hétköznapi igazságokról. Kemény témákat is feszeget, de még, ha meg is botlik olykor, végig őszinte próbál lenni. Miért is nem lepődöm meg, hogy ezt is a Netflix adja?

Martha (Anna Kendrick) világ életében egy kicsit kattant csaj volt, épp ezért nem hezitál sokat, amikor nem sokkal a szakítása után véletlenül összefut a láthatóan hasonlóképp dilis Francis-szel (Sam Rockwell). Bár a férfi elsőre még a nevét sem mondja meg, Martha vele tölti a napot, mert szinte az első pillanattól egymásra hangolódnak. Francis viszont sokkal zűrösebb, semmint a lány gondolná: a nyomában lohol a maffia és egy FBI-ügynök (Tim Roth) is, a férfi ugyanis bérgyilkos, de az a fajta, aki a megbízóit öli meg.

Szerettem volna valami olyasmit írni, hogy "klassz kis romantikus fekete komédia, a mindig remek Sam Rockwell és Anna Kendrick kettősével", de sajnos ebből csak az utóbbi szófordulat lenne igaz, és erről egyedül Max Landis forgatókönyve tehet. Pedig volt a filmben potenciál.

Egy high-tech laborban ébredsz, ahol egy nő (Haley Bennett) Henrynek szólít, és a feleségednek mondja magát, holott te nem tudod, ki ő, és egyáltalán hogy kerültél oda, ahol vagy; semmire sem emlékszel, és beszélni sem tudsz. Estelle, a nő, robotikus végtagokat rögzít a hiányzó karod és lábad helyére, de ezen sincs időd gondolkodni, mert a labort megtámadja a titokzatos Akan (Danila Kozlovsky) az embereivel, ezért menekülnötök kell. Ám a mentőkabinotok meghibásodik és lezuhan, Estelle-t elrabolják, a te dolgod, hogy kiszabadítsd, amiben egy talán még Akan-nál is rejtélyesebb Jimmy nevű fickó (Sharlto Copley) lesz a segítségedre.

A Hardcore Henry egy 100%-ban belső kameranézetes akciófilm, másfél órányi eszement, elképesztően kreatív és változatos látványmészárszék, de mint történet, gyakorlatilag értékelhetetlen.

Odd Thomas (Anton Yelchin) a nevéhez hűen meglehetősen furcsa srác, egy az anyjától örökölt különleges képességnek köszönhetően kommunikál a halottakkal. Azok persze nem beszélnek hozzá, ellenben megmutatják neki, hogy ki a felelős a halálukért, hogy aztán a fiú megbüntethesse a tettest, a halott lelkek pedig békében távozhassanak a túlvilágra. Az utóbbi időben azonban megszaporodtak a baljóslatú jelek a környéken, Odd Thomasnak pedig az a szörnyű érzése támad, hogy a végítélet készül lecsapni Pico Mundo álmos kisvárosára.

Számomra kicsit érthetetlen, hogy ez a Dean R. Koontz-adaptáció miért nem kapott nagyobb hírverést, mert ugyan nem váltja meg a világot, de ettől még egy kifejezetten szórakoztató természetfeletti thriller, remek szereplőkkel.

Igaz történeten alapuló sportdráma a címbeli számot a mezén viselő Jackie Robinsonról, a Brooklyn Dodgers baseballcsapat első színesbőrű játékosáról.

A sportfilmekről azt szoktam mondani, hogy ha valaki már látott egyet, az mindet látta, dramaturgiai felépítésükben annyira egyformák. Mégis időről időre akadnak olyanok, amelyek kiemelkednek a mezőnyből, és a 42 pontosan ilyen, de nem csak azért, mert egyszerre szól a játék szeretetéről, a kitartásról és a szegregáció elleni küzdelemről.

Azt kell mondjam, a The Huntsman egy annyira felesleges folytatás (és előzményfilm egyben), hogy a kétórás játékidő alatt rá sem jöttem, miről is akar szólni igazából. Ezt, amink itt van ugyanis én a legnagyobb jóindulattal sem nevezném történetnek, ez is csak random események sorozata, amik nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz.

elrettentő célzattal spoilerek következnek

Hogyan függ össze egy baráti társaság vacsorapartija, egy a Föld közelében elhaladó üstökös, Schrödinger macskája és a kvantumfizika? Ezeken kívül is felvet még jónéhány kérdést a Coherence, de sajnos csak tessék-lássék válaszolja meg őket, mintha James Ward Byrkit író-rendező lett volna az a bizonyos sokat akaró szarka, akinek nem bírta a farka.

Kyle Wincott (Robbie Amell) és a kutyája, Max az afganisztáni fronton egy olyan egység tagjai, amely az ellenséges fegyverraktárakat hivatott felkutatni és lefoglalni. Egy rutinbevetésnek induló akció során azonban az egységet bombatámadás éri, Kyle életét veszti, Max pedig képtelen feldolgozni a tragikus élmény okozta sokkot: agresszívvé válik, az olyan nagyobb hanghatásoktól pedig, mint például a lövések zaja, félni kezd. A hadsereg, a kötelező kiértékelés után kénytelen lenne elaltatni az állatot, mivel így már nem veszik hasznát és akár veszélyessé is válhat a viselkedése, Kyle öccse, Justin (Josh Wiggins) és a szülei (Lauren Graham, Thomas Haden Church) azonban vállalják a kockázatot, és magukhoz veszik Maxet.

Bár a Max, a stáblista előtti szöveg tanúsága szerint a harctéren szolgálatot teljesítő kutyáknak kíván emléket állítani, egy átlagos családi kalandfilm keretei közül nemigen képes kilépni. Így mementóként nem igazán működőképes, de a helyén kezelve, azaz családi filmként akár kellemes perceket is szerezhet.

Al Simmons (Michael Jai White), egy titkos kormányügynökség elitkommandósa, a felesége (Theresa Randle) miatt ott akarja hagyni a melót, ám a főnökének, Jason Wynn-nek (Martin Sheen) más tervei vannak. Megöleti Simmomst, aki így a Pokolra kerül, ahol a Sátán üzletet ajánl a férfinek: különleges képességekkel felruházva visszatérhet a Földre, és viszontláthatja a feleségét, ha cserébe a Pokol seregeinek élére áll.

Imádtam Spawn-t, mint karaktert, rajongtam érte. Az első képregény-adaptációk egyike volt, amit láttam, és még a soundtrackje is megvolt kazettán. Sőt nem átallottam másokat is magammal rántani a fertőbe, átragadt rájuk a lelkesedésem, és velem együtt ők is megnézték, esetleg még tetszett is nekik, ha közel sem annyira, mint nekem. De, mint oly gyakran, az idő könyörtelen vasfoga ezt az élményt is kikezdte, épp ezért érlelődött már bennem egy ideje, hogy újrázom a filmet, meg akartam tudni, velem együtt vajon mennyit öregedett. Nem fogok arról panaszkodni, hogy mennyire elbánt velem az élet, többek közt azért, mert a Spawn sokkal rosszabbul járt.

Újra bebizonyosodott, hogy hiába az R-es korhatár-besorolás, meg a majd' kétórás játékidő, a random jelenetek egymásutánisága még nem eredményez koherens történetet, hiába "támogatják" meg coelhoi "magasságokat" megszégyenítő narrációval. Mert ebből a filmből aztán senki sem fogja megkapni a címben feltett kérdésre adandó választ, mint ahogy arra sem derül fény, hogy többre érdemes, remek komikusi vénával megáldott színésznők miért csak ilyen szerepeket kapnak.

Roy (Michael Shannon) és Lucas (Joel Edgerton) egy bizonyos céllal vezetik autójukat az éjszaka közepén: el kell jutniuk egy adott pontra, aminek a koordinátáit Roy kisfia, Alton (Jaeden Lieberher) adta meg. A fiú ugyanis olyan képességekkel rendelkezik, amik nem, hogy túlmutatnak a természet törvényein, de még csak nem is evilágiak. A hírek gyerekrablással vannak tele, a kormány egy fegyver lehetőségét látja a fiúban, egy vallási csoport pedig magát a Messiást.

Örülök, hogy léteznek még olyan scifik, amelyek a látványorgia helyett inkább feszült atmoszférával operálnak, mert nagy szükség van rájuk az egy kaptafára készülő nyári blockbusterek dömpingjében. Hogy aztán a végeredmény a kvantumfizika mezejére tereli-e a tudásra éhes nézőt, vagy csak vaktölténnyel durrogtat, azt mindenki döntse el maga. Én inkább az előbbi mellett teszem le a voksomat.

2012. szeptember 11-én helyi szélsőségesek támadást intéztek az amerikai nagykövetség ellen Líbiában, melynek során a nagykövet és egyik munkatársa életét vesztette. A milicisták ezután a közeli CIA-bázist próbálták meg bevenni, a 13 Hours a két ostromot, valamint az előzményeit és az utóhatásokat meséli el, emléket állítva a harcban elesett amerikaiaknak.

Két problémám van a filmmel: az egyik, hogy majdnem két és fél óra (erről még lesz szó), a másik pedig a rendező, Michael Bay látásmódja.

"Az igazi olimpikont nem az istenadta tehetség teszi. Hanem hogy sosem adja fel, történjék bármi. Hogy tudja: ki kell hoznia magából a legtöbbet, még ha az csak a kudarchoz elég is."

Michael "Eddie, a sas" Edwards már gyerekkorában is arról álmodott, hogy elindul a téli olimpián, de mivel alpesi sízésben egy bizonyos szint fölé nem tudott eljutni, átnyergelt a síugrásra, és gyakorlatilag önerőből, egyetlen résztvevőként jutott ki 1988-ban Calgaryba. Nem akart nyerni, csak ott akart lenni, mert úgy érezte, az lesz az ő nagy pillanata.

Nem áll szándékomban olyan jelzőkkel dobálózni, mint "az év feelgood filmje", vagy hasonlók, az viszont biztos, hogy ilyen pozitív üzenetű, egyszerűségében optimista sportfilmet ritkán látok.

Hogyan hullott darabokra a világ máig egyik legegyértelműbb bírósági tárgyalása? A bizonyítékok megcáfolhatatlannak tűntek, az ügyészség azt gondolta, könnyű menet lesz. Arra azonban senki sem számított, hogy a védelem médiacirkuszt kreál az ügyből, ami végül minden szempontból az ő malmukra hajtotta a vizet.

Többek között ezeket a témákat feszegeti az American Crime Story első antológia-szezonja, de egy alapvető kérdés mindenképp felvetődik a néző szempontjából: hogyan lehet 10 részen át izgalmasan bemutatni egy olyan tárgyalást, amelynek a végkimenetele a világ jelentős része előtt ismert? Hát így!