Mia (Emma Stone) egy kávézóban dolgozik, de híres színésznő szeretne lenni, Sebastian (Ryan Gosling) pedig egy állástalan zongorista, aki arról álmodik, hogy saját jazzklubot nyit. Találkozásuk, románcuk sorsszerű, de az álmaikért tenniük is kell.

Melankolikus, mégis feelgood, modern musical, amely ízig-vérig Hollywood aranykorát idézi.

Jack Reacher (Tom Cruise) egy katonai fegyverbeszállító cég után nyomoz, de a dolgok úgy alakulnak, hogy meg kell mentenie egy őrnagy (Cobie Smulders) és egy, az eseményekbe véletlenül belekeveredő lány (Danika Yarosh) életét, ráadásul még a saját nevét sem ártana tisztáznia.

Bevallom őszintén, semmire sem emlékszem a korábbi Jack Reacher-kalandból. Valami közepesen élvezhető akció-thriller rémlik, de semmi egyéb. Talán Tom Cruise megint megmentette benne a világot? Általában azt csinálja, szóval sanszos, hogy most is így volt. Nos a folytatás egy szemernyivel sem fog mélyebb nyomot hagyni, sőt, ami a "közepesen élvezhető" jelzőt illeti, az most inkább közepes, mint élvezhető.

Amikor 12 titokzatos idegen űrhajó tűnik fel a világ különböző pontjain, az amerikai kormány felkéri Louise Banks, nyelvészprofesszort (Amy Adams) és Ian Donelly, fizikust (Jeremy Renner), hogy találjanak megoldást a hatékony kommunikációra.

Így foglalható össze tömören az Arrival története, de természetesen itt is többről van szó. És, ha jó szokásotokhoz híven ide jártok olvasni, el fogtok tekinteni attól, hogy ennél többet mondjak, mert, mint oly sokszor, ebben az esetben is megéri magunknak felfedezni az élményt.

2010 áprilisában, a Deepwater Horizon olajfúrótorony katasztrófájának következtében 11 ember vesztette életét, és több, mint 700 millió liter olaj ömlött a tengerbe Louisiana állam partjaitól mintegy 60 kilométernyire.

Megtörtént események inspirálta dráma, akciófilmes elemekkel, avagy az egyik leghitelesebb katasztrófafilm.

"Ha úgy élsz, hogy csak azt hiszed el, amit látsz, akkor kihagyod az életed legnagyobb részét."

Pete (Oakes Fegley) autóbaleset miatt árván marad egy isten háta mögötti erdőben, mérföldekre a legközelebbi várostól, de barátra lel egy ott élő zöld, szőrös sárkányban, akit Elliottnak nevez el. Pete évekkel később találkozik csak emberekkel, ekkor viszont el kell döntenie, beilleszkedik-e a világukba, vagy inkább Elliottal marad.

Christian Wolff (Ben Affleck) magasan funkcionáló autista, de épp ez teszi alkalmassá arra, hogy briliáns könyvelő legyen, aki ott is meglátja az összefüggéseket, ahol más nem. Christian veszélyes emberekkel, maffiózókkal, fegyverkereskedőkkel, drogbárókkal üzletel, de meg tudja védeni magát. Amikor azonban egy robotikai cég feje (John Lithgow) könyvvizsgálatra kéri fel, Christian körül hullani kezdenek az emberek.

Lehet, hogy Ben Affleck megosztó személyiség, ami a színészi kvalitásait illeti, de a rendezői munkásságát kedvelem, mert egy bizonyos szintnél nem adja alább. A The Accountant pedig tökéletesen illeszkedne a sorba, csak hát nem Affleck rendezte.

Ha jól emlékszem, még valamikor a 90-es években tervben volt, hogy újrázzák a The Magnificent Seven-t, aztán, gondolom a stúdió rájött, hogy mekkora ostobaság egy remake-et remake-elni (az eredeti Akira Kurosawa A hét szamuráj című filmje), így inkább letettek róla. Mindezt persze csak a hollywoodi fejesekkel szembeni jóindulatom mondatja velem, hiszen végül mégis csak elkészült ez a film, a direktori teendőket pedig az az Antoine Fuqua kapta meg, aki eddig többnyire az akció műfaj berkein belül jeleskedett (vagy pont nem). Azt hiszem, érthető volt az aggodalmam, és sajnos beigazolódott, amitől tartottam, csak éppenséggel nem pont úgy, ahogy számítottam rá.

Tim Burton valaha egy igazán eredeti, sőt egyedi látásmódú direktornak számított, de mi maradt mára ebből? Az én véleményem egy ideje már az, hogy nem kellene a stílusjegyeit a történet elé helyeznie, legalábbis, ami a fontossági sorrendet illeti. A Miss Peregrine's Home for Peculiar Children nem az ő saját ötlete, hanem egy könyvadaptáció, mégis ettől a betegségtől szenved: a vizualitás elnyomja a sztorit, pedig a Burtonre jellemző gótikus tobzódás még egészen visszafogott benne, a végeredmény mégis üres, elnagyolt és kidolgozatlan.

"I'm one with the Force, and the Force is with me."

Őszintén szólva nem tudtam, mit várhatok a Rogue One-tól. Különálló sztori a Star Wars-univerzumon belül, mégis szerves része annak: a Halálcsillag tervének ellopása. De kell-e ez nekünk? Miért pont ezt akarták vászonra álmodni? Szükségünk van-e egyáltalán évente egy Star Wars-filmre? Na meg aztán mit lehet ebből kihozni? Mert maga az esemény, azaz ahogy ellopják a tervrajzokat, nos ez történetnek még édeskevés; ezt bizony föl kell rendesen építeni ahhoz, hogy működőképes legyen, egyúttal azonban illeszkednie is kell a már a korábban látottakhoz.

Sikerült? Kattintanotok kell, hogy ez kiderüljön, de ígérem, a minimálisnál is kevesebbre próbáltam redukálni a spoilermennyiséget.

Lee Weathers (Kate Mara) azért érkezik a SynSect egy isten háta mögötti laborjába, hogy egy tragikus incidenst követően kockázatelemzőként kiértékelje, a cégnek nyereséges-e tovább finanszíroznia egy Morgan nevű hibrid egyeddel (Anya Taylor-Joy) kapcsolatos kutatást. Az alany pszichológiai vizsgálata során azonban az események nem várt fordulatot vesznek.

Luke Scott rendezői debütálása kissé felemásra sikerült, ez pedig két ok miatt sajnálatos: egyrészt a potenciál megvolt benne, ezért kár, hogy a film utolsó egyharmada ennyire félresiklott, másrészt az említett úriember Ridley Scott fia.

Tanner (Ben Foster) és Toby Howard (Chris Pine) sorra fosztják ki a texasi Midlands Bank fiókjait, de csak és kizárólag azokat. Épp ezzel a tervszerűséggel hívják föl magukra a figyelmet, pontosan ezért ered a nyomukba Marcus Hamilton, rendőrbíró (Jeff Bridges).

Lassú tempójú, western elemekből is építkező thriller, amiben azonban nem kevés feszültség is akad, miközben nem enged az érzés, hogy hősei így vagy úgy, de az elkerülhetetlen vég felé haladnak.

Arthur Bishop (Jason Statham) hiába rendezte meg a saját halálát, hogy végre visszavonulhasson veszélyes hivatásától, egy férfi a múltjából (Sam Hazeldine) arra kényszeríti, hogy újra azzá a bérgyilkossá váljon, akit maga mögött akart hagyni, különben megölik a nőt, akit szeret (Jessica Alba).

A szokásos Statham-film, mondhatnánk, és nem is járnánk messze a valóságtól. Azonban a Mechanic: Resurrection egy olyan folytatás, aminek a főhősön kívül vajmi kevés köze van az első részhez, ráadásul borzasztóan b-filmesnek néz ki, holott pontosan ugyanannyiból hozták össze, mint az elődjét.

A bájos Giselle (Amy Adams), egy dalokkal és szerelemmel teli mesevilágban éppen hozzámenne álmai férfiához, a jóképű Edward herceghez (James Marsden), ám a trónját féltő királynő (Susan Sarandon), a frigyet megakadályozandó belöki a lányt egy elvarázsolt kútba, melynek következtében Giselle napjaink New Yorkjának valóságában találja magát. De hogyan boldogul egy mese szereplője az emberek világában? És megtalálja-e a szerelméhez vezető utat?

Őszintén szólva nem igazán tetszik az elgondolás, miszerint a Disney sorra gyártja az élőszereplős filmeket az egyszer már bemutatott animációs meséikből. A Demóna még elment egynek, de a Hófehérke már kevésbé, a folytatása meg egyenesen nézhetetlen. De, ha már itt tartunk, szerintem a Dzsungel könyve is túl darkosra lett véve. Olyan érzésem van, mintha a Disney kifogyott volna az ötletekből, ezért is volt időszerű egy olyan filmet látnom tőlük, ami egyszerre ismerős és mégis új, animációs, de egyben élőszereplős.

Kubo, a furcsa, de kedves fiúcska elszigelten él anyjával, de rendszeresen lejár a közeli faluba, hogy samiszenjével, és történeteivel szórakoztassa az ott lakókat. Napnyugtára mindig visszatér anyjához, egyszer azonban a falu melletti erdőben éri az este, ezzel pedig megkezdődik Kubo veszélyekkel teli kalandja.

Szívemnek kedves műfaj az animáció, de a stop motion technikával bármikor meg lehet venni. Lenyűgözőnek tartom, hogy a mai rohanó világban még vannak emberek, akik rászánják az időt, és elpepecselnek a részletgazdag beállításokkal. A Laika animációs stúdió egész estés filmjei (lásd: a Coraline, a ParaNorman vagy a Boxtrolls) pedig egész egyszerűen szemkápráztatóak. De persze nem csak ettől különlegesek, hanem amiatt is, hogy bár a törtéteik tanulsága egyszerű és közérthető, a kivitelezés abszolút szembe megy a modern trendekkel; mintha felnőtteknek készítenének gyerekmeséket. A Kubo and the Two Strings is pontosan ilyen: egy gyönyörű és szívszorító mese a bátorságról és a család erejének fontosságáról, de ugyanígy szerves részét képezi az ősi Japán kultúra és a lélekvándorlás, időnként azonban meglepően zord és félelmetes.

Dr. Stephen Strange, a briliáns sebész (Benedict Cumberbatch) egy autóbaleset következtében olyan mértékű idegi károsodást szenved, hogy csak egyetlen ember lenne képes meggyógyítani: ő maga. A teljes vagyonát a gyógymód kutatására áldozza, de miután nem talál megoldást, végső elkeseredésében a magmaradt pénzéből Nepálba utazik. Azt az információt kapta ugyanis, hogy él ott valaki (Tilda Swinton), aki talán képes meggyógyítani őt. Ehelyett azonban egy olyan világ nyílik meg előtte, ahol a tudomány és a varázslat közti határ teljesen elmosódik. A doktor új képességek birtokosa lesz, ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy egy ellenféllel (Mads Mikkelsen) is szembe kell nézlie.

Kevés olyan Marvel-film van, ami a megjelenésekor nem érdekelt különösebben, de a Doctor Strange ilyen volt. A karakterrel képregényben egyetlen Pókember-kaland során találkoztam, szóval mondhatjuk, hogy semmit sem tudtam róla, a trailer látványos volt, de mivel eléggé az Inception vizualitását idézte, nem ütött igazán (arról most ne nyissunk vitát, hogy melyik volt előbb, azaz ki nyúlt kitől). Meg aztán hiába a nagy neveket felvonultató szereplőgárda, ha ez is csak egy eredetsztori, amiből már bőven eleget láttunk. Ugyanakkor a mérleg másik serpenyőjében meg ott van a tény, hogy ezzel a filmmel a Marvel egy eddig ismeretlen, és sok szempontból újító terepre lépett, a kérdés csak az volt: sikerül-e közérthetően tálalniuk az alapanyagot?

Matt Damon korábban azt nyilatkozta, hogy csak akkor bújik bele újra Jason Bourne bőrébe, ha a stúdió eleget tejel neki Paul Greengrass forgatókönyvíró-rendező is visszatér. Amikor viszont ez megtörtént, a direktor azt nyilatkozta, hogy nem hozzák tető alá a projektet, csak a megfelelő szkripttel, azaz, ha lesz még a karakterről mondanivalójuk.

Na most ez mind szép és jó, csupán egyetlen dolog hibádzik: mondanivalójuk, az nem volt. Bourne még mindig a múltja miatt őrlődik, sokkal most sem jut előrébb a memóriazavarával kapcsolatban, hiába a kezdőképsor alatt elhangzó hangzatos "emlékszem mindenre"-monológ. Próbálták ugyan tágítani az univerzumot, bele is erőltették a sztoriba egy hatalmas leleplezés lehetőségét, meg a személyi szabadságjogok határainak megkérdőjelezhetőségét, de igazából egyikből sem lesz semmi.

De akkor mi marad? Kattintás után, némi spoiler képében kiderül.

Rocky (Jane Levy), Alex (Dylan Minnette) és Money (Daniel Zovatto) a könnyű préda reményében tör be egy vak ember (Stephen Lang) házába, azonban, amikor a férfi rajtakapja őket, az események nem várt, és brutális fordulatot vesznek.

Horrornak van eladva, de én inkább pszichothrillernek mondanám. Abból viszont az a fajta, ami egy pillanatra sem engedni, hogy lankadjon a figyelmünk, és még az időnként látványos logikai bukfencek ellenére is a székhez szögez, hogy (az eredeti címre reflektálva) levegőt venni sem lesz merszünk.

"Az embereknek szüksége volt valakire, akinek nem kell engedély, vagy pajzs hogy rendbe tegye a dolgokat. Hívd igazságosztónak, vagy szuperhősnek, hívd, ahogy akarod, de tetszik, vagy sem, végül elfogadtam, hogy annak a valakinek nekem kellett lennem."

Áthatolhatatlan bőr, emberfeletti erő. De mit kezd egy átlagember ilyen képességekkel Harlemben? Rossz útra is térhetett volna, de Luke Cage (Mike Colter) inkább segít a bajbajutottakon, még akkor is, ha a múltja miatt ezzel nagy kockázatot vállal.

Kedveltem a karaktert a Jessica Jonesban, és örültem, hogy saját sorozatot kap, mert Mike Colter elég szimpatikus fickó, de nem voltam róla meggyőződve, hogy tényleg lehet a figura köré egy különálló sztorit építeni. Persze logikus lépés volt a Netflixtől, mivel tágítaniuk kell a Marvel sorozatos univerzumát, Cage pedig tagja a The Defenders nevű csapatnak, így jó, ha megismerjük az előéletét. Milyen lett a végeredmény? Jó. Bővebben? Nem jó.

Szinte még bele se kezdtem a sorozatba, már borítékolható volt, hogy erről irtó nehéz lesz spoilerek nélkül beszélni. A sztori ugyanis leginkább a nemtudásra épít, és mi is úgy járunk a legjobban, ha előzetes ismeretek nélkül ülünk le elé. Én magam egyetlen trailert sem néztem meg, a kritikákat is messze elkerültem, annyit tudtam csupán, hogy egységes a sorozat megítélése: mindenki dicséri. A cselekményt sem ismertem behatóan, amennyit viszont tudtam róla, annyi elég is volt, hogy megvegyen kilóra:

Egy energiaügyi épületnek álcázott titkos kormánylaborból elszabadul valami, ezzel párhuzamosan pedig megszaporodnak a titokzatos eltűnések a közeli kisvárosban. Többek között a tizenegynehány éves Will Byersnek is nyoma vész, amúgy is labilis anyja emiatt az összeomlás szélére kerül, különösen azért, mert senki sem hisz neki, bármit is állít. A helyi rendőrség keresőcsapatokat toboroz, de Will három barátja is nyomozásba kezd a saját szakállára, ebben pedig segítségükre van egy különleges képességekkel bíró kislány, aki pont ugyanekkor tűnik fel a környéken.

20 éve még váratlanul ért bennünket az idegenek támadása, de az azóta eltelt időt pont arra használtuk fel, hogy a technológiájukat alapul véve visszavághassunk, ha esetleg újra meglátogatnak minket. Arra azonban senki sem számított, hogy az eltelt időt ők is fejlesztéssel töltötték, és sokkal erősebben térnek vissza.

Komolyan sajnálom, hogy korábban már ellőttem a szófordulatot: "ez egy katasztrófafilm, ez a film egy katasztrófa", mert ha létezik történet, amire ez a szó legszorosabb értelmében ráillik, hát az Independence Day: Resurgence az. Tökfeleslegesen készült el, borzasztóan néz ki, minden és mindenki csak direkt bele van erőltetve; egész egyszerűen pocsék úgy, ahogy van.

spoilerek következnek, a szokásos elrettentő célzattal

Amikor Lydia (Erin Moriarty) a pasija miatt gyilkossági ügybe keveredik, és a mexikói drogkartell emberei loholnak a nyomában, egyetlen emberhez fordulhat: rég nem látott, börtönviselt apjához (Mel Gibson).

Akciófilmeken nőttem fel. Nyilván néztem mást is, de elsősorban akciófilmeket, mert kedvelem a zsánert, rendelkezzenek néha még annyira szögegyszerű történettel, mint, amilyennel a Blood Father is. Mel Gibson pedig már gyerekkorom óta kedvenc színészeim egyike. Valahol hallottam, és teljes mértékben egyetértek vele: ő mindig is olyan akciósztár volt, aki remek karakterszínész is egyben, ez pedig ritka kombináció. Épp ezért megkockáztatom, hogy a Blood Father miatta és általa emelkedik ki az átlagból, az ő karizmája, és színészi kvalitásai viszik a hátán a brutális végkifejlet felé.

A The Legend of Tarzan azon filmek tipikus példája, amiben Alexander Skarsgård embertelen hasizmán kívül semmi értékelhető nincs (azon ugyanis legalább látszik a belefeccölt meló). Nem, még Margot Robbie sem, mert annyira kevés szerepe van, hogy gyakorlatilag egy behelyettesíthető biodíszlet szintjére degradálták. Gyönyörű, mint mindig, de ennyi, és nem több.

jön egy rakás spoiler elrettentésül

Nem akarok folyton azzal jönni, hogy régen minden jobb volt, de tény, hogy 10 éve még simán képes volt arra egy trailer, hogy megvegyen kilóra. A mai napig a fülemben cseng például, ahogy fölzendül a férfikórus a zenei aláfestésben, majd átúszik a Nine Inch Nails Just Like You Imagined című számának főtémájába. Na persze ez még semmire sem garancia, mindenki tudja, hogy időnként rossz filmekhez is készülnek jó előzetesek. És persze azon is lehet vitatkozni, hogy a 300 jó film-e, az viszont biztos, hogy számomra azt adta, amit vártam tőle. Sőt egy kicsit többet is.

Katie, és a kutyája, Max tökéletes párost alkotnak, egészen addig a napig, amikor a lány hazaállít egy menhelyről egy másik ebbel. Max és Duke elsőre nem kedvelik egymást, ám miután közösen eltévednek, kénytelenek összefogni, hogy megtalálják a hazafelé vezető utat.

Ami rövid, 2-3 perces szkeccsként vicces, működik-e másfél órás filmre bővítve? Ha az Illumination stúdió korábbi munkájából, a Gruból, és az abból leágaztatott Minyonokból indulunk ki, akkor nem. A kis sárga lények is csak a főszál hátterében voltak működőképesek, az önálló filmjüket kb. 20 perc után kinyomtam, annyira irritált. Ez pedig nem volt túl jó ómen a The Secret Life of Petsre nézve, bármilyen vicces is volt a trailer.

Nancy Adams (Blake Lively) egy elhagyatott partszakaszon szörfözik, amikor egy cápatámadás következtében egy sziklaperemen ragad. A harapás okozta sérülés miatt nehezen mozog, a cápa nem tágít a közeléből, a part túl messze van, hogy kiússzon, és alig néhány órája van a dagályig, akkor pedig a sziklaszirt is víz alá kerül.

PG13-as korhatár-besorolású, ennek eredményeként pedig eléggé felhígított túlélőhorror-dráma, az inkább szép, mint tehetséges Blake Lively főszereplésével? Ki lehet ebből hozni bármit egy cápaugráson kívül?