Megtörtént eseményeken alapuló film Philippe Petit kötéltáncosról, aki 1974-ben, egy több, mint 400 méter magasban kifeszített drótkötélen, majdnem egy órán át sétált a World Trade Center ikertornyai között, mindenféle biztosítóheveder, vagy -háló nélkül.

Robert Zemeckis jó rendező, Joseph Gordon-Levitt remek színész, ez pedig egy kifejezetten inspiráló történet az álmok hajszolásáról, csak éppen a kivitelezés nem megfelelő. Ebben a formában elmesélve ugyanis nincs ebben a sztoriban két órányi játékidő, különösen nem úgy, hogy ebből igazán csak az utolsó 40 perc értékelhető.

Adam Jones sztárséfnek (Bradley Cooper) mindene megvolt: menő étterem Párizsban, két Michelin-csillag. A csúcsról azonban igen nagyot lehet esni, a drogok és az alkohol mellé nem volt épp a legésszerűbb döntés pont az étterem tulajdonosának lányát (Alicia Vikander) lefektetni. Adam a bukást követően önkéntes "száműzetésbe" vonul, az idő, amit egymillió osztriga megpucolásával tölt, épp elég arra, hogy megszabaduljon függőségeitől. A kényszerpihenő végeztével egyenesen Londonba megy, ahol korábbi kollégáit összeverbuválva, és egy új tehetséggel (Sienna Miller) kiegészülve megpróbálja megszerezni a harmadik csillagot is.

Gasztropornó egy s*ggfej főhőssel: tömören így tudnám összefoglalni a látottakat. Szinte el sem hiszem, hogy ezt a forgatókönyvet ugyanaz jegyzi, mint az egyszerűségében is nagyszerű Locke-ot. Ebben a filmben ugyanis se egyszerűség, se nagyszerűség nincs, minden a tökéletességnek és a kitűzött cél utáni megszállott vágynak van alárendelve. Ettől rossz lenne? Nem, csak, ahogy a főszereplője, úgy maga a film is nehezen kedvelhető.

Eseménydús év volt az idei. Példának okáért elértük a 200. posztot, és túl vagyunk a 8000. lapletöltésen is. Igen, így többesszámban, mert nélkületek a blog sem létezne, nem hogy 200 poszt. És mivel a látogatottsági adatok azt mutatják, hogy a lelkesedésetek töretlen, gondoltam, az évet mindenképp valami rendhagyóval zárnám. Hálás vagyok az eddigiekért, és remélhetőleg az ezutániakért is az lehetek. További szócséplés helyett pedig következzen egy összefoglaló azokból a filmekből, amik ilyen vagy olyan módon hatottak rám idén. És ez persze arra is jó, hogy, ha lemaradtatok volna valamiről (a címek természetesen kattinthatóak), most pótolhatjátok, de ez már tényleg mellékes.

"Chewie, hazaértünk!"

J.J. Abrams-nek ezzel a filmmel sikerült az, ami George Lucas-nak az előzménytrilógiával nem: szinte hibátlanul hozni a hamisítatlan Star Wars-hangulatot, egyúttal pedig egy huszárvágással visszaállítani az eredeti trilógia megtépázott renoméját. Igen, a The Force Awakens minden gond nélkül lehetne a Csillagok háborúja remake-je, de csökkent ez bármit is a szórakoztatási faktoron? A legkevésbé sem.

Zsigerből spoiler-ellenes vagyok. Nagy általánosságban is, de egy Star Wars-epizód kapcsán pláne. Én abban hiszek, hogy hagyjuk meg mindenkinek a lehetőséget, hogy saját magának fedezze fel a filmet, és végképp nem kell lelőni olyan jelentőségteljes fordulatokat, mint amibe például én belefutottam. Erről még később lesz szó, de csak azért említem ezt az egészet, mert a magam részéről összesen két trailert láttam a filmből, a történetből pedig egy szó nem sok, annyit sem tudtam. Képzelhetitek, mennyire volt "jó" úgy végigülni ezt a bő két órát, hogy egyfolytában az járt a fejemben: "Na, vajon most lesz? Nem. Akkor most? Még most se." Nem a világvége, de nem is kellemes, annyit mondhatok. Éppen ezért szándékaim szerint ez a poszt most még annyi spoilert sem fog tartalmazni, mint általában, és nem, a történetet sem mesélem el. Akik már látták a filmet, azoknak minek, akik pedig még nem, a klasszikus sárga feliratokból úgyis megkapják az alapozást, a többit pedig meghagyom felfedezésre. Legelőször látni valamit mindig sokkal jobb, mint sokadjára - bármennyire is kedveljük az adott filmet -, mindenfajta előtudás nélkül pedig a szó legszorosabb értelmében utánozhatatlan élmény.

Gus Lobel (Clint Eastwood) baseballjátékos-toborzó. A csapata megbízásából járja az országot, és az a dolga, hogy az iskolai csapatokban kiszúrja a tehetségeket. A probléma csak az, hogy egyre inkább romlik a látása, márpedig az a munkájához elengedhetetlen. A lánya, Mickey (Amy Adams) egy ügyvédi irodánál dolgozik, nem sok választja el attól, hogy bevegyék üzlettársnak, és bár apjával eléggé elhidegültek egymástól, amikor értesül Gus állapotáról, kivesz pár nap szabadságot, és utánautazik, hogy segítsen neki.

Robert Lorenz egy olyan filmet tett le az asztalra, ami simán megállná a helyét Clint Eastwood késői rendezései között is. Eredetiség nem sok van benne (persze ez a sportfilmek velejárója is egyben), de biztos kézzel vezeti a sztorit, és szép képekkel mesél egy klasszikus apa-lánya viszonyról, és a baseball szeretetéről.

"Megint egy film, amivel nem lesz egyszerű dolgom." - gondoltam, miközben az utolsó jelenetsor pergett le a képernyőn. Hogy miért? Egyrészt azért, mert az előzetes tökéletesen - és azt gyanítom, szándékosan is - félrevezető, másrészt pedig, mert leginkább az válik a Crimson Peak hasznára, ha csak minimális tudással ülünk le elé. Ami hibát ugyanis fel tudnék róni neki, az az, hogy nagyjából a felétől, kevésbé rutinos nézők is kitalálhatják az összes fordulatot. Minden másban viszont elképesztő élményt tud nyújtani azoknak, akik szeretik az olyan históriákat, amikben kísértet van.

A felsoroltak miatt viszont kivételesen eltekintenék a tartalom ismertetésétől, nézzétek meg az előzetest; kissé hátborzongató ugyan, de egyéb tudásra nem lesz szükségetek.

Életrajzi- és sportfilm az 1972-es sakkvilágbajnokságról, a szovjet Boris Szpasszkij és az amerikai Bobby Fischer összecsapásáról, leginkább az utóbbi szemszögén keresztül. Tanúi lehetünk annak, hogy a kissé arrogáns brooklyni csodagyerek hogyan jut el a címmérkőzésekig, fiatal kora ellenére hogyan győz le sakknagymestereket, és, hogy már a világbajnokság előtt hogyan uralkodik rajta el egyre inkább a paranoia.

Hogyan lehet izgalmas filmet forgatni a sakkról? Nem arról beszélek, hogy azoknak, akik kedvelik a sakkot, ne adj isten játsszák is, hanem nekünk, laikusoknak. Mitől lesz az izgalmas, hogy két ember ül egy asztal mellett, és bábukat tologatnak egy táblán? A sportfilmeknek amúgy is megvan az a velejárója, hogy ha egyet láttunk, mindet láttuk, mert ugyanazokat az elemeket variálják: a kezdetek, ahogy a főhős eljut a nagyobb versenyekig, majd először találkozik a nemezisével, amikor is általában elbukik, de visszakapaszkodva végül legyőzi őt. Ezek az elemek itt is mind megvannak, azzal a kivétellel, hogy ezúttal megtörtént eseményeket dolgoz fel a film, és, mint mondtam, a sakkról van szó. Két ember egy tábla mellett ülve.

"Kate: - Van bármi amit tudnom kell?
Alejandro: - Maga most azt kérdezi, hogy működik az óra. Egyelőre, azt figyelje, hogy járnak a mutatók."

Kate Macer, FBI ügynöknőt (Emily Blunt) egy balul sikerült akció után a főnökei, a rejtélyes Matt Graver (Josh Brolin) megbízásából áthelyezik egy olyan egységhez, amelynek az egyetlen feladata, hogy megtalálják a mexikói Sonora drogkartell fejét. Csatlakozik hozzájuk a még rejtélyesebb Alejandro (Benicio Del Toro) is, aki titokzatos múltjának köszönhetően tökéletesen eligazodik a határ túlsó oldalán, és behatóan ismeri a kartellek működését.

Nem egyszerű film a Sicario, és nem csak azért, mert a főhősét ugyanúgy bizonytalanságban tartja, mint a nézőt, hanem azért is, mert módszereit tekintve igen megosztóra sikerült. Kell hozzá egy bizonyos fokú türelem, időnként kifejezetten erős gyomor, a benne elhangzó tanulság semmivel sem több, mint amit eddig is tudtunk, mégsem vagyok képes azt mondani rá, hogy rossz film, mert a paranoid légkör igen könnyen magába szippantja az embert.

A Star Wars nekem egyet jelent a scifivel. Szigorúan az eredeti trilógiáról beszélek persze, az ún. előzmény-trilógia számomra nem létezik, ezt gyakran hangoztatom. És, hogy miért teszek egyenlőségjelet a három film és a műfaj közé? Mert a Csillagok háborúja, a Birodalom visszavág és a Jedi visszatér szerettette meg velem magát a zsánert. És pontosan ezért nem szeretem az előzményfilmeket, mert, ha Star Warst akarok nézni, akkor nem vagyok kíváncsi a Kereskedelmi Szövetség blokádjára, sem politikai machinációkra, sem a Jedi Tanács impotenciájára, sem komikusnak szánt, de igazából csak iszonyúan irritáló mellékalakokra, megerőszakolt kontinuitásra meg pláne nem.

Sokadszorra döbbenek rá (tényleg ideje lenne már tudatosítani végre valahára), hogy a multiplex-faktor sokban befolyásolhatja az egyszeri filmrajongót (azaz jómagamat) az adott ajánló megírásában. Nagyobb a vászon, teltebb a hang, komplexebb az élmény, és ez hajlamos bennem elnyomni a racionalitást.

Már a The Hunger Games utolsó részének első feléhez írt blogposztban is kifogásoltam, hogy ezzel a kettészedéssel (amellett, hogy újra legombolnak rólunk egy mozijegynyi összeget) az alkotók kvázi elvárják, hogy mindenki emlékezzen a cselekményre egy év távlatából, vagy, ha ez nem megy, nézze meg mindenki újra az előző részt. Nálam az ilyesmi néha bekapcsol egy hardcore-üzemmódot, mert hát miért is kellene megállnunk egyetlen résznél? Nézzük meg mindjárt az összeset! Végül is csak 3*2 óráról van szó, nem olyan sok az (a precizitás végett, sorrendben: 142, 146, és 123 perc).

Segített ez valamelyest most taglalt filmünk befogadásában? Nos a történet ok-okozati összefüggéseinek megértése szempontjából mindenképp. De jobb lett ettől a film? Hát nem. Mert, ha egyetlen jelzővel kellene illetnem az utolsó etapot, azt mondanám: feleslegesen túlnyújtott. Egyszerűen nincs annyi esemény a két részben együttvéve, hogy indokolná az újabb bő két órát.

A Mockingjay - Part 2 tartalma ugyanis egy mondatban összefoglalható: Katniss (Jennifer Lawrence), a 13. körzet néhány tagjával megpróbálja megölni Snow elnököt (Donald Sutherland).

Mivel nem szeretem ismételni önmagamat, ezért tartalom leírás helyett, egy korábbi könyvajánlóhoz hasonlóan csak kattinthatóvá teszem a filmhez tartozó posztot. Olcsó húzás, tisztában vagyok vele, de nézzétek el nekem.

Ha könyvadaptációról van szó, általában különbség szokott lenni a nyomtatott és a mozgóképes verzió között, és most sincs ez másképp, de ez a különbség általában azt is jelenti, hogy az egyik szinte szükségszerűen rosszabb a másiknál. Jelen esetben viszont ezt, hála istennek nem tudom elmondani, mert egyszerűen csak más élmény a kettő.

Neil, a kissé ügyefogyott fickó (Simon Pegg) egy gimnáziumban tanít, és bár közben arról álmodik, hogy sikeres író lesz, mégis képtelen befejezni a könyvét. Egy társasházi lakásban él a kutyájával, Dennis-szel, és odáig van az alsó szomszédjáért, Catherine-ért (Kate Beckinsale), annak ellenére, hogy abszolút nincsenek egy súlycsoportban. Azonban Neil élete egycsapásra megváltozik, amikor egy fejlett földönkívüli civilizáció néhány tagja megajándékozza őt a Felsőbbrendű Lények Galaktikus Erejével. Attól a pillanattól fogva Neil bármit képes lesz véghez vinni, csak ki kell mondania, és intenie kell hozzá a jobb kezével. Az idegenek nem a saját szórakoztatásukra teszik ezt, hanem céllal: ez egy olyan teszt, melyben kiderül, vajon egy véletlenszerűen kiválasztott földi ember tud-e különbséget tenni jó és rossz között. Ha egy ekkora hatalommal a kezében jó dolgokat cselekszik, akkor a Föld népe méltónak találtatik, hogy csatlakozzon a fejlett civilizációk intergalaktikus közösségéhez, ha rosszra használja a képességét, a bolygónknak el kell pusztulnia.

Mit tennél, ha bármire képes lennél? A film egyik tanulsága, hogy mindenekelőtt precízen fogalmaznád meg a kéréseidet, mert ekkora hatalommal nem lehet csak úgy belekívánni a vakvilágba minden ostobaságot. Őrületbe tudja kergetni ugyanis az embert, ha tényleg minden megtörténik. Mármint, ha nem őrül bele előbb magába az abszolút hatalom lehetőségébe.

Amy (Amy Schumer) egy harmincas egyedülálló nő, akinek jó állása van egy divatmagazinnál, de a magánéletével már cseppet sem ilyen rózsás a helyzet: ugyanis egy kicsivel sokkal többet iszik a kelleténél, és egyik pasit fogyasztja a másik után. Kicsapongó apja még gyerekkorában belesulykolta, hogy a monogámia nem működőképes, így Amy is eszerint éli az életét. Egészen addig, amíg egy véletlen folytán nem találkozik a jó nevű sebésszel, Dr. Aaron Conners-szel (Bill Hader).

Mindig problémám van az olyan moziplakátokkal, amiken ahelyett, hogy feltüntetnék az alkotók, vagy a színészek nevét, inkább olyan hangzatosnak szánt szövegek szerepelnek, mint esetünkben: "a fickótól, aki elhozta nekünk a Koszorúslányokat". Értem én, hogy a film stílusára próbálnak ezzel utalni, de elég olcsó húzás, mert mi van akkor, ha teszem azt, valaki nem látta az említett filmet? Én ugyanis nem láttam, de azt tudom, hogy annak idején úgy emlegették, mint a Másnaposok női megfelelőjét, és mivel azt a filmet a világ egyik legtúlértékeltebb (úgynevezett) vígjátékának tartom, ez egyben azt is jelentené, hogy most taglalt történetünk jelentős hátrányból indulna nálam. Mekkora mázli, hogy "ismerem" Amy Schumert, aki számomra egy jó adag öniróniával rendelkező, igazi belevaló csajnak tűnik, és ez rendkívül kedvelhetővé teszi. Mert ezt a filmet csak, és kizárólag az ő személye miatt néztem meg, még, ha az emlegetett Koszorúslányok producere kissé rá is nyomta a bélyegét azzal, hogy elvállalta a rendezést.

"A jeges víz, amiben Adaline elmerült, a testéből anoxiás reflexet váltott ki, ennek következtében azonnal leállt a légzése, és lelassult a szívverése. Két percen belül Adaline Bowman testhőmérséklete 30 fokra süllyedt. A szíve megszűnt dobogni. 8 óra 55 perckor egy villám csapott bele az autóba, ami fél milliárd voltnyi feszültséget sütött ki, és 60 ezer ampernyi áramot termelt. Ennek háromféle hatása lett. Először is a töltés defibrillálta Adaline Bowman szívét. Másodszor kizökkentette a lányt az anoxiás állapotából, minek következtében két perc múltán először vett lélegzetet. Harmadszor a DNS elektronkompressziós elve alapján - amit Von Lehman 2035-ben fedez majd fel -, Adaline Bowman ettől fogva védetté vált az idő pusztításával szemben. Soha többé nem öregedett egyetlen napot sem."

Már 60 éve, hogy Adaline Bowman (Blake Lively) egy autóbaleset, és a körülmények csodával határos összejátszása folytán nem öregszik. Jelenleg Jenny Larson álnéven éli hétköznapjait San Francisco-ban, de úgy érzi, épp itt az ideje, hogy lecserélje identitását, és elköltözzön Oregonba. Sosem marad ugyanis túl sokáig egy helyen, nem akarja, hogy bárkinek is feltűnjön az állapota. Épp ezért nem is enged senkit túl közel magához, és ez így is maradna ki tudja, meddig, ha egy szilveszteri partin nem futna össze a jóképű és megnyerő Ellis-szel (Michiel Huisman).

Az olyan romantikus filmeket szeretem, amikben van valami plusz. Azokat, amik nem a jól bevált - vagy inkább unásig ismételt - vonalon haladnak: csinos nő, jóképű pasi, szerelem első látásra, az első csók, a szakítás, a kibékülés, végül pedig elhajtanak a naplementébe. Most taglalt filmünk távolabb nem is állhatna az említett unalmas típustól, pedig megvan benne minden a felsorolt elemek közül, de a tálalás az, ami eredetivé és szerethetővé, szívmelengetővé teszi.

Kétféle Sherlock Holmes létezik: az egyik, akit a regényekből, és a számtalan filmfeldolgozásból ismerünk, és az igazi detektív (Ian McKellen), aki házsártos öregúrként éli mindennapjait Anglia egy távoli csücskében. A nyomozást föladta a méhészkedésért, visszavonulásának oka pedig épp az utolsó ügye, amelyet most megpróbál papírra vetni, mielőtt a szenilitás végképp felemésztené az emlékezetét.

Ez a Sherlock Holmes nagyon messze van attól, akit eddig láthattunk. A film úgy kezeli, mintha létező személy lenne, ezért már eleve szembetűnő a különbség, amely a nyomozó és legendája közt fennáll. De nem csak ezért más, hanem azért is, mert az a bizonyos ügy csak az idős detektív homályos emlékeiből rajzolódik ki, és a film sztorijának csak egyik idősíkját képezi.

Gondolkodtam, hogyan is foglalhatnám össze tartalmilag a filmet, de akárhogy próbáltam kibővíteni, nem jutottam többre annál, hogy Thomas (Dylan O'Brien) és barátai menekülnek. Nyilván történnek még egyéb dolgok is a különböző helyszíneken, de a The Scorch Trials így összegezhető a legegyszerűbben: másfél millió lépés a posztapokaliptikus sivatagban.

És ez az egyik legnagyobb hibája is egyben. Mert az aztán akad benne bőven. Eleve viszonylag sok a mellékkarakter, de róluk most se tudunk meg semmivel se többet, mint eddig, és ez ugyanúgy igaz a főhősre is. De, ha ez nem lenne elég, behoznak még néhány új arcot, akikről vajon mennyit fogunk megtudni? Eltaláltátok. Semennyit.

"Miért van az, hogy minden döntésünk túl kicsinek tűnik ahhoz, hogy az legyen életünk legnagyobb döntése? Néha csak élni kell a lehetőséggel és ugrani."

Nick (Chris Evans) és Brooke (Alice Eve) egy véletlennek köszönhetően találkoznak New Yorkban, a Grand Central állomáson. A lánynak ellopták a táskáját, benne minden pénzével, és személyes iratával, egyedül a hazaútra szóló vonatjegye és a mobilja maradt meg, de ez utóbbi eltörött. Nick egy barátja esküvőjére lenne hivatalos, de semmi kedve elmenni, mert ott lesz az ex-barátnője is az új pasijával. Felajánlja hát a segítségét Brooke-nak, és bár kapcsolatuk kissé döcögősen indul, végül lehet, hogy mindkettőjüknek erre a véletlen találkozásra volt szüksége ahhoz, hogy túl tudjanak jutni saját, személyes problémáikon.

Chris Evans rendezői debütálásában nincs semmi rendkívüli vagy eredeti. Átlagosnak mondható abból a szempontból, hogy már sok olyan filmet láthattunk ezelőtt is, amiben egy srác találkozik egy lánnyal, és átbeszélgetik az éjszakát. Szükségük van a másikra, mert mindketten kapcsolati válságban vannak a maguk módján. Amiben a Before We Go mégis más, az az, ahogy elkerüli, vagy épp ellenkezőleg, felhasználja a romantikus filmek kliséit. Életszagú dialógusaiban önmagunkra ismerhetünk, és ez az, ami nagyon szerethetővé teszi.

Az Ügynök-program szellemi szülőatyja, dr. Litvenko (Ciarán Hinds) már évek óta bujkál, de mivel a Szindikátusnak szüksége van rá, hogy újraindítsák a projektet, mindent megtesznek, hogy előkerítsék. Még a lányát, Katiát (Hannah Ware) is felhasználnák erre a célra, mert talán ő az egyetlen, akinek tudomása van az apja hollétéről.

A Hitman katasztrofálisan rossz. Gondoltam, ezt előre leírom, hátha valaki nem olvasná tovább ezt a képekkel illusztrált pocskondiázást. De nem csak, mint játékadaptáció, hanem, mint film is. Kusza, összeszedetlen, ritmustalan, borzasztóan néznek ki benne az akciók, a sztoriban másra fókuszálnak, mint kellene, és minősíthetetlen a CGI.

Mike Howell (Jesse Eisenberg), a kissé lassú felfogású és fóbiákkal küszködő fiatal srác egy isten háta mögötti álmos kisvárosban lakik a barátnőjével, Phoebe-vel (Kristen Stewart). Melózik, képregényt rajzol, és egyik jointot szívja a másik után. Még soha életében nem hagyta el a várost - bár egyre gyakrabban próbálja meg -, mert legfeljebb a reptérig jutott anélkül, hogy ne törjön rá heves pánikroham. Így csúszott félre az a romantikusnak szánt kiruccanás is, amit azért szervezett a barátnőjének, hogy az út során megkérje a kezét. A repülőtérről visszatérve Mike elmegy dolgozni, mintha mi sem történt volna, ám még az este folyamán két fegyveres megtámadja. A srác mindkettőt megöli, de olyan hatékonysággal, hogy még maga is meglepődik rajta. Mike ugyanis olyan alvó ügynök, akit ha aktiválnak egy bizonyos szövegrészlettel, megállíthatatlan lesz, ha közelharcra kerül a sor. Arra viszont a fiú még álmában sem gondolt volna, hogy hamarosan egy kisebb hadsereggel kell szembeszállnia, akiket a CIA küld a nyakára, hogy kiiktassák, mint kockázati tényezőt.

Füves akció-vígjáték, amiben az egyszálbelű Jesse Eisenberg gyilkológépet játszik? Ebből az elszállt felütésből csak valami zseniális ökörködés, vagy egy bődületes baromság sülhet ki - gondoltam, amikor a megtekintésére adtam a fejemet, remélve, hogy inkább az előbbi lesz a végeredmény.

Több szempontból sincs könnyű dolgom. Egyrészt számomra Daniel Craig nem volt, és sosem lesz James Bond. Nincs bajom a színésszel, de azon kívül, hogy megy, lő és bunyózik, nincs meg benne az, ami a karakterhez kell: hiányzik a sárm. Tömören összefoglalva, a Craig-féle 007-es sztorik az én szememben nem többek olyan akciófilmeknél, amik csak nyomokban tartalmaznak Bond-összetevőket. Másrészt pedig azért is van nehéz dolgom, mert filmünk története annyira kusza és szövevényes, és annyi a visszautalás benne három korábbi Bond-részre, hogy majdhogynem képtelenség összefoglalni, miről is szól.

James a Spectre után nyomoz? Blofeld, a szervezet vezetője és Bond múltja összefonódik? Az MI6-et fel akarják számolni, ezzel megszüntetve a duplanullás részleget? Igen, ezek mind megtörténnek, de ezen kívül még nagyon sok minden más is. Egészen pontosan túl sok minden más is.

Napoleon Solo (Henry Cavill) a CIA egyik legjobb ügynöke, még ha nem is dolgozik mindig az előírásoknak megfelelően. Legújabb feladata, hogy kimentse Gaby Schmidt-et (Alicia Vikander) Kelet-Berlinből, a dolgot viszont megnehezíti, hogy a nő olyan információk birtokában van, ami az oroszokat is érdekli, így magától értetődően a KGB is a legjobb emberét, Illya Kuryakint (Armie Hammer) küldi a helyszínre. Azonban azt egyikük sem sejti, hogy ez az akció egy hatalmas kirakós apró darabkája, és a tét a világ megmentése. Ennek érdekében pedig a két ügynöknek és a nőnek együtt kell működnie.

Guy Ritchie megtalálta az egyensúlyt a hidegháborús kémfilmek, és a 90-es évek buddy cop mozijai között, ráadásul úgy, hogy a végeredmény szinte egy pillanatra sem veszi komolyan magát.

"Ahová megyünk, ott nincs szükség utakra."

A Vissza a jövőbe egy ZSENIÁLIS film, és egy TÖKÉLETES élmény, ezt jobb, ha előre tisztázzuk.

Már nem emlékszem, milyen körülmények között néztem meg először, mert nagyon nem tegnap volt, de nagy összegben mernék fogadni rá, hogy ez volt az első film, amit az időutazás témájával kapcsolatban láttam. Persze ez akkoriban nem sokat nyomott a latban, csak egy plusz adalék volt az amúgy is izgalmas, és kalandokkal teli sztoriban. Mert bármennyire is scifi, attól ez még egy hihetetlenül jó kalandfilm is - a harmadik rész a western-környezettel meg pláne.

És most, 30 évvel a film megjelenése után, ott ülhettem a moziteremben a többi rajongóval - teltház, ahogy az kijár -, és nagyvásznon csodálhattam ugyanazt a történetet, amit már milliomodszor, a régi, megszokott, és gyakorlatilag betéve ismert szinkronnal. Mert ez azon kevés film egyike, amit sosem láttam eredetiben, és nem is vagyok hajlandó, csak és kizárólag a régi szinkronnal megnézni.

"Remember, remember!
The fifth of November,
The Gunpowder treason and plot;
I know of no reason
Why the Gunpowder treason
Should ever be forgot!"

Angliában fasiszta diktatúra uralkodik, élén a Főkancellárral (John Hurt). Ebben a totalitárius társadalomban mindenki üldözött, aki nem fehér, és keresztény; a másság egyenlő a kirekesztettséggel. Éjszakánként kijárási tilalom van, akit pedig bármilyen törvényszegésen kapnak, arra minimum börtönbüntetés vár, rosszabb esetben kínvallatás és halál. Az emberek gyűlölik a kormányt, de, mivel félnek, nem tesznek semmit, egészen addig, míg fel nem bukkan a rejtélyes álarcos V (Hugo Weaving), aki magát a szabadságot jelképezi számukra.

Kőkemény társadalomkritika, ami nem, hogy kortalan, hanem bizonyos részei sajnos egyre aktuálisabbak.

Max (Taissa Farmiga) három évvel ezelőtt veszítette el színésznő édesanyját (Malin Akerman), akinek a legnagyobb sikere egy slasher-horrorban, a Camp Bloodbath-ban volt, ami azóta egy szűk rajongótábor kultklasszikusává vált. A rajongók kérésére Max elmegy a film nosztalgiavetítésére, de a moziteremben tűz üt ki, amely elzárja a kijáratokat, így a lány és barátai az egyetlen lehetséges menekülési útvonalat választják: a vetítővásznon lyukat vágva a mögötte található vészkijáraton menekülnének el. Ám de ahelyett, hogy kijutnának a moziból, a film helyszínén találják magukat. Adott tehát a feladat: megúszni azt, hogy a film főgonosza őket is kinyírja a többi szereplővel együtt.

A slasher-horroroknak vannak bizonyos alapvető szabályai. Teszem azt, ha valamelyik szereplő túl kurvás, vagy kanos, tuti, hogy meghal. Ha szexelnek is, akkor garantáltan. És mindig akad egy szűzlány, aki a film végén kicsinálja a főgenyát - erre utal az angol cím is. Leginkább ezek elé állít görbe tükröt most taglalt filmünk, és bár ezt  kissé felületesen teszi, attól még rendkívül szórakoztatóan.

Ray Donovan (Liev Schreiber) afféle megoldóemberként dolgozik Hollywoodban. Halott prosti mellett ébredsz? Talicskányi kokóval kapott el a rendőr? Hirtelen felindulásból megölted a meleg szeretődet, pedig a világ úgy tudja, heteróbb már nem is lehetnél? Emberünket ilyen és ehhez hasonló problémákkal keresik meg a híres és gazdag ügyfelek, ő pedig mindig mindent elsimít. Mellékesen ugyan minden kompromittáló anyagot félretesz későbbi felhasználás céljából, de ugye sosem lehet tudni, kitől, mikor kell szívességet kérni. És bár egy külső szemlélő a magabiztosság mintaképének nézheti Rayt, azért az ő magánélete sem fenékig tejfel: keményen piál, amikor csak lehet, megcsalja a feleségét (Paula Malcomson) - nem, mintha nem szeretné az asszonyt, csak képtelen a cerkáját a gatyájában tartani -, a kamaszgyerekei rendszeresen zűrbe kerülnek a suliban, a bátyja, Terry (Eddie Marsan) Parkinson-kórban szenved a bokszoló múltja miatt, az öccse, Bunchy (Dash Mihok) pedig nem tud egyetlen normális emberi kapcsolatot sem kialakítani, mert egy pedofil pap molesztálta gyerekkorában. És, ha ez nem lenne elég, piti bűnöző apja, Mickey (Jon Voight) épp most szabadul a sittről, pedig az egész család a háta közepére se kívánja.

Alapvetően két okból nézek filmeket és sorozatokat, és mindkét ok a szórakoztatás. Egyfelől remek kikapcsolódás, valami könnyed témával, meg egy rakás popcornnal elütni az időt, mert mire az orális fixáció elmúlik, már majdnem el is felejtettem, mit néztem, de közben végig jól érzem magam. Másrészt pedig vannak az olyan sztorik, mint például ez a sorozat is: ezek komolyak, durvák, de azért nézem őket, mert a minőséget nem lehet elvitatni tőlük. A legtöbb ilyen eléggé karakterközpontú, és öröm nézni, ahogy adott színészek megformálják őket. És ezek akkor igazán jók, ha miközben nézi őket az ember, nem a színészt látja, hanem a karaktert magát; akkor hatásosak, ha az a vékony határ a színész és a szerepe közt elmosódik, ha teljesen eggyé válik vele.

Mint, ahogy a tartalomból kiderül, ez a történet messzebb már nem is lehetne a könnyed témaválasztástól, pedig higgyétek el, amit leírtam, az még csak a jéghegy csúcsa. De azt is ugyanúgy elhihetitek, hogy a minőség nagyon magas színvonalon van.