Reed Richards (Miles Teller) már gyerekkora óta arról álmodik, hogy megépít egy olyan gépet, ami képes embereket teleportálni. A kis zsenipalánta tanárai nem támogatják ebbéli lelkesedését, de egy iskolai tudományos versenyen felkelti Dr. Franklin Storm (Reg E. Cathey) érdeklődését, aki a lányával, Sue-val (Kate Mara) karöltve szintén egy hasonló projekten dolgozik. Ők azonban sokkal nagyobb léptékben gondolkodnak: dimenziók közti utazáson. Maguk mellé veszik Victor Von Doom-ot (Toby Kebbell) is, akitől az eredeti kísérlet alapötlete származik, és Dr. Storm fiát, Johnny-t (Michael B. Jordan), így összefogva pedig hamarosan áttörést érnek el. Dr. Storm cégének igazgatótanácsa azonban ki akarja sajátítani a projektet, így a három fiú - miután a rossz hír hallatán kissé felöntenek a garatra - elhatározza, hogy ők maguk lesznek az első dimenzióutazók. Reed felhívja régi barátját, Ben Grimm-et (Jamie Bell), aki már gyerekkoruk óta mindig segített neki a bajban, így ők négyen lépnek át a dimenziókapun. A visszatéréskor azonban egy váratlan esemény történik, ami örökre megváltoztatja az életüket: különleges képességekre tesznek szert.

Ez az eredettörténet a legjobb példa arra, hogyan nem szabad képregényfilmet (vagy gyakorlatilag bármit) csinálni. Rengeteg dolgot akartak belezsúfolni, a végeredmény pedig egy hatalmas katyvasz lett, töménytelen mennyiségű elvarratlan szállal, és katasztrofális CGI-támogatással.

Margo (Cara Delevingne) és Quentin (Nat Wolff) gyerekkoruk óta barátok. A srác persze már az első pillanattól szerelmes volt a lányba, és bár gimnazista korukra kissé eltávolodtak egymástól, az érzés attól még nem szűnt meg létezni. Quentin biztos benne, hogy ha egyetemre megy, a sok új ismeretség majd elfelejteti vele Margo-t, és ez biztosan így is lenne, ha egy este a lány nem mászna be a fiú szobájának ablakán. Ez az este mindent megváltoztat, olyannyira, hogy a végén egy kalandos, több, mint 26 órás autóútba torkollik, aminek eredményeképpen Quentin rájön, mi az, ami igazán fontos az életben.

Mivel tavaly akkora siker lett a Csillagainkban a hiba, nyilvánvaló volt, hogy az író egy másik könyvét is adaptálják. Nos, bár nem tartottam rossznak az említett filmet (százszor inkább nézzen/olvasson ilyesmiket a fiatalabb generáció, mint depressziós csillámvámpírokat), nekem egy kicsit túl mesterkélt, és direkt volt néhol, hogy úgy mondjam: túlságosan hollywoodias. Bármennyire életszagú és szívbemarkoló volt ugyanis, számomra időnként túlhangsúlyozták a mély mondanivalót. Ugyanezeket a hibákat itt is felróhatnám, a tálalás viszont messze jobb, még, ha sokkal könnyedebb is a téma.

Mike (Channing Tatum) már 3 éve nem táncol, elege lett a chippendale-életvitelből, inkább saját vállalkozásba kezdett. Korábbi "munkatársainak" viszont szükségük van rá, mert visszavonulásuk előtt még egy utolsó fellépést mindenképp meg akarnak ejteni az évente megrendezett "chippendale-fesztiválon", Myrtle Beach-en.

Egyetlen képkockát sem tudnék felidézni az első részből, egyrészt mert már akkor is hangsúlyoztam, hogy nyilvánvalóan nem én vagyok a célközönség, másrészt pedig eléggé egyszernézős volt, még ha a kategórián belül azért kellőképp szórakoztató is. Milyen lehet egy férfisztriptíz-film második része? Még több póz? Még több tánc? Még több izom? Még több párzó mozdulatsor? Igen, ez mind benne van, de közben látványosan nem veszi komolyan magát egy pillanatara sem. És ez válik a leginkább hasznára.

Mert azt azért előre megmondhatom, hogy az egyszernézős kategóriából nem sikerül kilépnie, de valószínűleg nem is ez volt a céljuk vele. A srácok láthatóan iszonyú jól érezték magukat a forgatás alatt, és semmi mást nem akartak elérni, mint, hogy ez a hangulat a nézőre is átragadjon. Ha azt mondom: férfiszemmel is hibátlanul sikerült, az azért elég jó ajánlólevél, nem?

Damian Hill (Ben Kingsley), a multimilliomos üzletember egészségét rohamléptekben emészti fel a rák, ám az utolsó előtti pillanatban, úgy tűnik mégis szembe jön vele a megoldás, Dr. Albright (Matthew Goode) személyében, aki magát a halhatatlanságot kínálja a férfinek. Az orvos ugyanis egy rejtélyes laborban, egy még rejtélyesebb eljárással képes Damian tudatát és emlékeit egy előre kiválasztott, fiatal testbe (Ryan Reynold) átültetni. De mi van akkor, ha ez a test nem a laborban készült, ahogy Dr. Albright állítja, hanem egy élő ember teste, akinek megvannak a saját emlékei?

Mindig is izgatta az emberiséget a halhatatlanság kérdése, mert hát ki ne szeretne örökké élni? De, ha képesek is lennénk elérni, érdemes lenne-e? Ki lenne jogosult eldönteni, hogy ki élhet az idők végezetéig, és ki nem? És mit kezdenénk ezzel a tengernyi idővel, ami ily módon megadatna nekünk?

Aki ezen a ponton azt gondolja, hogy a fent felvetett kérdéseket nem válaszolja meg a film, annak jár a piros pont. Mert Tarsem Singh alkotása bizony a kihagyott lehetőségek tárháza. Tipikus példája annak, hogy nem rossz, de a jó, az nem ilyen.

Ethan Hunt (Tom Cruise) és csapata ezúttal egy olyan szervezettel kerül szembe, amelynek célja a globális terrorizmus, és vezetőjük, Solomon Lane (Sean Harris) nem válogat az eszközökben. A 'Szindikátus' egy kormányügynökség hierarchiájával vetekszik, ők maguk az anti-IMF, és nagyon úgy néz ki, Lane mindig Hunték előtt jár egy lépéssel.

Szinte hihetetlen, hogy ez már az ötödik Mission: Impossible-epizód, de ami még hihetetlenebb, hogy Tom Cruise 53 évesen ott csimpaszkodik egy A400M oldalába kapaszkodva. És ez még csak nem is a film fináléja. Többek közt az ilyesmik miatt érdemes még mindig beülni ezekre a mozikra, ha a fő cél a szórakoztatás. Mert mindig megkapjuk tőlük, ami jár nekünk.

"A düh a legnagyobb hátrányod. Dühösen harcolni; ez sokkal hamarabb kicsinál, mint gondolnád. A másik pasas a ringben az ellenséged, de ha csak annyit teszel, hogy megpróbálod megölni, azzal csak magadnak ártasz."

Billy Hope (Jake Gyllenhaal) az a fajta profi bokszoló, aki minden meccsen véresre vereti magát a győzelemért, igazi harcos alkat, aki soha nem adja fel. Csak hát dühkezelési problémái vannak, épp ezért nincs nehéz dolga egy rivális bokszolónak, amikor épp aktuális győztes meccse után provokálni akarja. Billynek most is hamar eljár a keze, a zűrzavarban eldörren egy fegyver, a férfinek szánt golyó pedig a feleségét (Rachel McAdams) találja el. Az asszony meghal, Billy pedig ott marad támasz nélkül a kislányával, és töménytelen mennyiségű adóssággal. Kilátástalanságát az italba folytja, majd kocsijával egy a kertjükben lévő fának hajt, minek hatására a bíróság 30 napig a gyámügyre bízza a kislányt, ez idő alatt kell Billynek bizonyítania, hogy rendes munkát és lakást tud szerezni, valamint tartózkodnia kell az alkoholtól és a dühkitörésektől.

Sportfilm, így meglepetés nem érhet minket, az viszont nagyon úgy tűnik, hogy Antoine Fuqua nem tud drámát rendezni.

Miről szól egy átlagos Terminátor-mozi? A Connor família valamelyik tagját meg akarják benne ölni és/vagy az említett család azt hiszi, hogy elpusztítja a SkyNet-et, de végül kiderül, hogy mégse. Na, mit tippeltek, most taglalt filmünk vajon miről szól? Igen, pontosan. Bár megbabrálják némi alternatív idősíkkal, régi és új terminátor-modellekkel, de a recept bizony ugyanaz. Na most lehet ezt újszerűen tálalni (arról nem a Terminátor tehet, hogy azóta lerágott csont lett a zsáner), lehet jól (Terminátor 2: Az ítélet napja), rosszul (Terminátor 3. - A gépek lázadása), lehet közepesen, de nézhetően (a Terminátor - Megváltás-ban legalább remek posztapok-hangulat van, meg jó színészek), és hát lehet így, mint most. De erre valami új jelző kéne.

Bővebben egy kicsit később, ezúttal spoileresen, úgyhogy, aki némi lezárásra kíváncsi, ugorjon az utolsó bekezdésre, ellenkező esetben a tovább-gombot csak saját felelősségre javaslom.

Mert most én is megvariálom egy kicsit az idővonalat, és előrehozom a lényeget, azaz a film egyetlen pozitívumát: Arnold Schwarzenegger személyét. Ő ugyanis bitang jó minden egyes pillanatban, amit a vásznon tölt. Poénkodik a korával, széjjel trollkodja a saját korábbi terminátor-alakításait olyasmikkel, amiket a karaktere korábban hírből sem ismert, és természetesen bedobja a szokásos „I’ll be back”-et is, de egy olyan helyzetben, amiben vajmi kevés esély van arra, hogy valóban visszatérjen. Mindezt pedig olyan látható élvezettel teszi, mint egy gyerek. Megkapta az ikonikus szerepet, és nem hogy nem játszik unottan, hanem ennyire laza szerintem utoljára a Last Action Hero-ban volt. Az ő jeleneteinek minden percét érdemes megnézni, csak hát az a baj, hogy a filmben nem csak ő szerepel.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már írtam pár sort a könyvről, így utólagos engedelmetekkel tartalomismertetés helyett egyszerűen csak kattinthatóvá teszem a korábbi posztot. Az a fránya lustaság ugyebár.

Viszont ez a szerencsés helyzet ugyanennyire szerencsétlen is, mert a könyv ismeretében (már amennyire még emlékszem belőle) képtelenség elvonatkoztatni, az ember ösztönösen az előzetes tudáshoz méri a filmet. Nem túl nagy probléma ez amúgy, sőt, adott esetben arra is felhasználhatjuk, hogy külső szemlélőként megpróbáljuk megítélni, vajon ha valaki anélkül ül be a filmre, hogy előtte olvasta volna a könyvet, az hozzátesz a szórakoztatási faktorhoz, vagy elvesz belőle?

ápdét a poszt végén

"Az élet utat tör magának."

Több, mint 20 év távlatából másként tekintünk egykori kedvenceinkre. Ami gyerekként tetszett, egyáltalán nem biztos, hogy felnőtt fejjel, számtalan megtekintett filmmel a hátunk mögött is tetszeni fog. És nem csak azért, mert esetleg kivitelezési szempontból megöregedett az adott film, hanem azért is, mert a mi szemünk is kritikusabb, és olyasmit is észre veszünk, ami annak idején kevésbé vagy egyáltalán nem tűnt fel.

Persze nem minden film Jurassic Park. Egy ilyen régi mozgókép esetében a tartalom ismertetésétől eltekintenék, azt azonban mindenképpen kijelenteném, hogy a véleményem sokadik megtekintésre sem változott. Mert, ha egyetlen jelzővel kellene illetnem a filmet, azt mondanám: gyermeki lelkesedés. Ez az, ami áthatja ezt a valamivel több, mint két órát az elejétől a végéig, és ez az, ami miatt én is újra és újra előveszem, és ahogy meghallom a zenei főtémát, azonnal fülig ér a szám.

Jon (Joseph Gordon-Levitt) élete a külsőségekről szól: kisportolt test, menő kocsi (1972-es Chevrolet Chevelle SS), patent kégli, ahova minden éjjel más - jobbnál jobb - nőt visz fel. De persze Jonnak ez sem elég. Mert Jon pornófüggő. Olyasvalaki, aki képes felkelni éjjel - amikor az aktust már kipipálta, de az aktuális nő még alszik -, hogy pornót böngésszen a laptopján, és könnyítsen magán (aztán pedig vasárnaponként eljár a templomba meggyónni bűneit). De aztán találkozik Barbarával (Scarlett Johansson), és mindenkinek azt mondja, a lány a legszebb dolog, amit valaha látott. Viszont Barbarát nem kapja meg olyan könnyen, mint a többi csajt, akivel eddig dolga volt. A lány előbb meg akarja ismerni a srác szüleit, a barátait, és össze akarja ismertetni a saját barátaival, és be akarja mutatni a szüleinek is. Mert azt akarja, hogy ez a dolog kettejük között jelentsen valamit. Jon pedig mindent megtesz, hogy a lány kedvében járjon. Még esti tagozatra is beiratkozik, mert a barátnője megkéri rá. Csak egy dologról nem mondd le: igen, a pornóról. Mert nem tud róla lemondani, hiába mondogatja, hogy megtehetné, ha akarná. Egészen addig, amíg aztán egy véletlen összehozza Estherrel (Julianne Moore) az esti suliban.

Joseph Gordon-Levitt írói-rendezői debütálása kényes témát feszeget, de meg sem próbál drámai mélységeket feltárni. Stílusra éppen ezért tulajdonképpen behatárolhatatlan marad, mert vannak benne ugyan drámai, és vígjátéki elemek (a forgalmazók nyilván inkább az utóbbiba sorolnák, én nem ezt teszem), de legalább annyira nem kategorikusan az egyik, mint ahogy a másik sem. Kissé felszínes, ahogy a főszereplő maga is, de ezt betudhatjuk az alkotói rutintalanságának. Ettől a film még nem rossz, sőt.

A kissé naiv, jámbor és túlontúl jószándékú Freddy Heflin (Sylvester Stallone), seriffként dolgozik a többségében zsaruk lakta városban, Garrisonban. Rengeteg New Yorki rendőr költözött ide évekkel ezelőtt, hogy egy kis nyugalmat találjanak egy-egy hajtós műszak után. Freddy is a testülethez akart tartozni, mióta az eszét tudja, de mivel egy balesetből kifolyólag fél fülére süket, így alkalmatlannak nyilvánították. A rendőrség egyik oszlopos tagja, Ray Donlan (Harvey Keitel) szerezte neki ezt az állást, de igazából ő is, és a többi itt lakó zsaru is lenézi Freddy-t. Amikor az ügyeletes sztárzsaru, Murray Babitch (Michael Rapaport) zűrbe keveredik, a többiek - védve a mundér becsületét – megpróbálják eltussolni, és épp Garrisonban bújtatják el, miután megrendezték a halálát. Egy véletlen rutinellenőrzés során Freddy meglátja a srácot, ezért a saját szakállára nyomozni kezd, amiben a belső ellenőrzés hadnagya, Moe Tilden (Robert De Niro) megpróbálja minden eszközzel támogatni.

Sylvester Stallone alapvetően egy akciósztár, mindig is az volt. Épp ezért, amikor egy hozzá hasonló kvalitásokkal rendelkező fickó színészkedni kezd, az mindig meglepő, de akár még jól is elsülhet. Stallone majdnem 20 kilót hízott a szerep kedvéért, az egyik füle pedig folyton be volt dugva a forgatás alatt, hogy hitelesebben játszhassa a süketet. Emlékeim szerint a rajongói nem igazán fogadták jól a filmet, mert ugyanazt várták tőle, amit mindig nyújtani szokott: dagadó muszklikat, kemény egysorosokat, és akciót akció hátán. Ehelyett kaptak egy lassan építkező zsaruthrillert, amiben összesen egy tűzharc van, az se tart tovább 5 percnél, az egésznek a közepén pedig ott van Sylvester Stallone kövér-mamlasz kiadása. A nézőket nem érdekelte, milyen jól játszik, pedig más erényei mellett épp ez az, amiért érdemes megnézni ezt a filmet.

Greg (Thomas Mann) és Earl (RJ Cyler) már az óvoda óta barátok, de Greg ezt sosem vallaná be, kapcsolatukat mások előtt is csak munkatársiként emlegeti. Ami tulajdonképpen igaz is, hiszen együtt hódolnak egy furcsa hobbinak: híres filmek saját készítésű átiratait forgatják le, kifacsart címekkel (a kedvencem az Apocalypse Now átirata, A Box-of-Tulips, Wow! címmel). Gregnek nincs más barátja Earl-ön kívül, az iskolában is - egy kivétellel - gyakorlatilag láthatatlan a többiek számára, egészen addig, amíg szülei unszolására meg nem látogatja Rachelt (Olivia Cooke), aki leukémiában szenved. És bár mindketten belekényszerülnek ebbe a kapcsolatba - a lány az anyja részéről kapja a nyomást -, végül egy olyan különös barátság alakul ki közöttük, ami mindkettejük életét megváltoztatja.

A rákhoz hasonló komoly betegségekről nehéz beszélni. Sok film készült már a témában, és nagy általánosságban vagy nyersen mutatnak rá a rideg valóságra, vagy a humor eszközeivel próbálnak optimisták maradni a halál árnyékában is. A nagy számok törvénye alapján nyilván mindkét fajtából van jobb és rosszabb, de azt hiszem ilyen, mint a Me and Earl and the Dying Girl, csak nagyon ritkán készül. Mert ugyanúgy megmutatja a betegség fájdalmas oldalát, mint ahogy próbál némi intelligens humort is a sorok közé fűzni. Ettől - és a kissé szokatlan képi világtól – pedig olyan egyedi hangulata lesz, ami abszolút kiemeli az átlagból. És, ha át tudjuk adni magunkat az élménynek, garantálom, hogy a stáblista után még jó ideig velünk marad.

Egy srác (Glen Hansard) és egy lány (Markéta Irglová) furcsa kapcsolata, ami több, mint barátság, de nem szerelem; mindketten magányosak, de mindketten máshogyan, és a zene szeretete összehozza őket.

Vannak pillanatok az életben, amik meghatározóak, még ha nincs is folytatásuk. Találkozunk valakivel, és érezzük, hogy megvan köztünk az a bizonyos kapcsolat, már-már sorsszerűen, és nagy hatást teszünk a másik életére. És vannak filmek, amiket régóta halogatunk, de egyszer csak úgy érezzük, eljött a megfelelő pillanat, elindítjuk, és gyakorlatilag tökéletes élményt adnak. Számomra ez a film is pont ilyen.

"- Van két farkas, folyton harcolnak. Az egyik a sötétség és a csüggedés. A másik a fény és a remény. Melyik farkas győz?
- Amelyiket táplálod."

Casey Newton (Britt Robertson) a korabeliekkel ellentétben rajong a tudományokért, de főképp a csillagászatért, ami nem csoda, hiszen édesapja a NASA-nál dolgozik. Egy este, némi kormánytulajdon-rongálásért Casey-t letartóztatják, de amikor óvadék ellenében kiengedik, és visszakapja a holmijait, egy rejtélyes kitűző is köztük van, amit, ha megérint, egy eddig soha nem látott helyen találja magát. Lenyűgözi a világ, amit lát, de azt ekkor még nem is sejti, hogy majd épp neki kell megmentenie. Ráadásul ehhez egy olyan ember segítségére lesz szüksége (George Clooney), akit egyszer már száműztek onnan.

Szeretem a scifit, különösen, ha eredeti ötleten alapul. Ebben a filmben az alapfelütésen kívül nem túl sok ilyen ötlet van, viszont én mindig azt szoktam mondani, jótól jól lopni bocsánatos bűn. Ha meg ennyi kreativitással párosul, akkor meg pláne. Kár, hogy ilyen befejezést kapott.

Ray Velcoro (Colin Farrell): alkohol-, és drogproblémák, gyakori dühkitörések. Ani Bezzerides (Rachel McAdams): alkohol-, és szerencsejáték-függőség. Paul Woodrugh (Taylor Kitsch): alkoholproblémák, latens homoszexualitás. Három zsaru, három különböző körzetből, más-más múlttal, de az ügyek, amiken dolgoznak, végül összeérnek, mint párhuzamosok a végtelenben. Az ügy középpontjában pedig ott van Frank Semyon (Vince Vaughn), az egykori bűnöző, aki legális üzletekkel próbálja biztosítani a jövőjét, de közben be kell látnia, hogy az üzleti életben alkalmazott módszerek nem sokban különböznek a gengszterekéitől. A szálak magas pozíciókig vezetnek, és droggal, prostitúcióval valamint gyilkosságokkal vannak átitatva.

Nem volt zseniális az első etap, sőt a tökéletestől is messze volt, de a kézzel tapintható feszültség, a misztikum, a spiritualizmus, a letaglózó dialógusok és a két főszereplő hihetetlenül erős alakítása olyan kombinációt alkottak, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

Ez az antológia viszont elég közepesre sikerült. Ha csak önmagában állna, még nem lenne komoly baj, de az előző évad fényében ez a jó kezdés utáni gyors visszaesés ékes példája.

Ray Gaines (Dwayne Johnson) helikopteres mentőként dolgozik a los angelesi katasztrófavédőknél (Los Angeles Fire and Rescue). Éppen válik a feleségétől (Carla Gugino), aki ráadásul San Franciscoba költözik a lányukkal (Alexandra Daddario) és az új pasijával (Ioan Gruffud), de bármennyire is bonyolult a helyzet, amikor a Szent András törésvonal mentén a történelem eddigi legnagyobb földrengése rázza meg Amerika partjait, Ray azonnal kész az életét is kockáztatni, hogy a családját biztonságban tudja.

Ez egy katasztrófafilm. Ez a film egy katasztrófa. De a maga módján ettől persze még szórakoztató tud lenni.

Spencer Strasmore (Dwayne Johnson), az egykori ünnepelt NFL-sztár a visszavonulása óta befektetési tanácsadóként dolgozik. A főnöke nem tartja sokra, eleve csak a múltja, a kapcsolatai miatt alkalmazta, azt remélve, hogy majd meghozza a pénzes ügyfeleket. De a focistákkal nem könnyű: fiatalok, forrófejűek, isznak, drogoznak, csajoznak, és vég nélkül költekeznek, mintha nem lenne holnap. Persze ennek is megvan az oka, mégpedig, hogy amikor pályára lépnek, minden egyes meccsen a testi épségüket, (kis túlzással) az életüket kockáztatják. Spencer ugyan a legjobb tudása szerint próbál helytállni, de nincs könnyű dolga, mert, ha például egy ügyfele évi 18 millió dollárt keres, elkerülhetetlenül megjelennek a pénzéhes családtagok és látszatbarátok, akik mind akarnak egy szeletet a tortából. Spencernek viszont nem csak az ügyfél, hanem a cége érdekeit is szem előtt kell tartania. És, ha ez nem lenne elég, ráadásnak még gyakran kínozzák heves fejfájások, nem alszik rendesen a folyamatos rémálmoktól, a barátnője pedig újra és újra rá akarja venni, hogy vizsgáltassa ki magát, nem a pályafutása alatt elszenvedett sérülések eredménye-e a jelenlegi állapota.

Insider sorozat az amerikai fociról, némi magánéleti drámával fűszerezve; az HBO-hoz méltó, minőségi darab, egy remek Dwayne Johnsonnal.

A világ, és vele az emberi civilizáció elpusztult egy nukleáris katasztrófa következtében, ám Ann (Margot Robbie) egy olyan völgyben él, ami valami rejtélyes csoda folytán mégis épen maradt. Védőruhában járja a közeli várost tartalékok után kutatva, és vegetál magányosan egyik napról a másikra. Egészen addig, míg véletlenül nem találkozik John-nal (Chiwetel Ejiofor). A férfit önhibáján kívül sugárfertőzés érte, nagyon rossz állapotban van, ezért Ann hazaviszi magához, és ápolja, míg fel nem épül. A két ember, magányosságuk és az együtt töltött idő miatt szép fokozatosan egyre közelebb kerül egymáshoz, de ekkor feltűnik a színen Caleb (Chris Pine), és vele együtt felborulni látszik a kényes egyensúly.

Rendkívül megindító, és szép film a magányról, és arról, hogy egy világméretű katasztrófa után is szükségünk van a szeretetre, az érintésre, vagy egyszerűen csak egy másik ember közelségére.

Legalábbis az lehetett volna.

"Keresek itt egy pofát, akit úgy hívnak, hogy Bucho. Csak ennyi. De úgy látom, te csak megnehezíted a dolgom."

Régen minden jobb volt? Ami 20 éve kúlnak számított, az most is az? Robert Rodriguez "szerethetőbb" filmeket csinált, amikor még nem voltak ténylegesen kialakult stílusjegyei, vagy legalábbis nem helyezte ezeket annyira előtérbe? Ha erre a filmre vetítjük, részemről mindhárom kérdésre 'igen' a válasz.

Egy ilyen korú mozi esetében nem bajlódnék a sztori taglalásával, egyrészt, mert ez tényleg az a fajta film, amit szerintem már mindenki látott legalább egyszer, akciórajongók valószínűleg többször is, másrészt ez egy szimpla bosszútörténet, az ilyen sztorik pedig általában egy söröskupak bonyolultságával bírnak.

"Nincs ijesztőbb ügyfél az ártatlan embernél. Mert ha elcseszed, és börtönbe kerül, sosem fogsz tudni a tükörbe nézni."

Mick Haller (Matthew McConaughey) nem egy sztárügyvéd, de jól csinálja, amit csinál. Kisebb ügyeket vállal csak, tudatosan a könnyű bevételre hajt. Itt-ott egy elejtett füles, vagy jó tipp, esetleg némi csúszópénz, hogy olajozottabban menjenek a dolgok, de nem nagyban játszik, nem korrupt, csak tisztában van vele, hogy működik az igazságszolgáltatás. Új ügyfelét, a bántalmazással és nemi erőszakkal megvádolt Louis Roulet-t (Ryan Phillippe) is egy régi cimborája (John Leguizamo) protezsálja be hozzá, és eleinte ez is épp olyan könnyű ügynek látszik, amilyenek igazán illenek Mick profiljába. De arra még álmaiban sem gondolt volna, hogy valójában mibe tenyerelt.

Manapság olyan gyakori a tárgyalótermi dráma, mint mondjuk egy tengeralattjárós film. Ez jelen esetben azért is érdekes, mert Matthew McConaughey-t először épp egy ilyenben láttam még a 90-es években, és emlékeim szerint remek alakítást nyújtott. Azóta elvállalt már persze mindenfélét, de amikor tudatosan rebootolta a karrierjét, érdekes, hogy ezt pont egy újabb ügyvédszereppel tette meg. Ha nagyon párhuzamot akarnék vonni a filmmel, azt is mondhatnám, azért választotta ezt az utat, mert ahogy a filmbeli karaktere, ő is biztosra ment. Olyasmit akart csinálni, amiben jó. És mivel azóta kizárólag ilyen, vagy ennél is erősebb alakításokat láthattunk tőle, akár még igazoltnak is gondolhatnám a felvetésemet.

Bauer (Norman Reedus) és Cartwright (Djimon Hounsou), a két gyökeresen eltérő személyiségű mérnök egy olyan földalatti létesítményben teljesít szolgálatot hat hónapos ciklusokban, aminek a célja az emberiség megmentése. A világ ugyanis elpusztult egy nukleáris katasztrófában, a felszín, és vele együtt a levegő is sugárfertőzött. Ehhez hasonló, régi rakétasilókban alakítottak ki olyan létesítményeket, ahová össze tudták gyűjteni a világ tudósait, hogy kriogén alvásban tartsák őket, amíg a felszíni levegő újra belélegezhető lesz. Az automata rendszer féléves sztázisban tartja a két mérnököt egy speciálisan erre készült tárolóban, majd minden ciklusban felébreszti őket, két órányi áramot és levegőt biztosítva nekik. Ez az idő arra szolgál, hogy elvégezzék a rendszeren a diagnosztikát, a karbantartási munkálatokat, leellenőrizzék a tudósok állapotát, és becsekkoljanak, tudatva a többi létesítménnyel, hogy minden rendben megy. Az épp aktuális kétórás ciklusban viszont elektronikai hiba miatt kisebb tűz üt ki, amiben Cartwright tárolója megsérül, ezért ki kell cserélniük. Ám a tartalék tároló tesztüzeme alatt újabb rejtélyes hiba történik, amibe a tesztet végző Bauer majdnem belehal. Üzemképes tároló nélkül viszont nem maradhatnak, a ciklusban rendelkezésre álló idő - és vele együtt a levegő - vészesen fogy, ezért Cartwrightnak sugárvédő öltözetben át kell mennie egy légzsilipen keresztül a szomszédos létesítménybe. De oda a fertőzött területen át vezet az út.

Gyakorlatilag egyetlen helyszín, két szereplő, szűkös időintervallum, és egy, a szó legszorosabb értelmében vett életbevágó probléma. Pont elég a feszült atmoszféra megteremtéséhez.

Ha egy filmnek Jason Statham a főszereplője, az olyan, mint egy random Jackie Chan-film: az első bunyó után senki sem foglalkozik a történettel. Nincs ezzel baj, ázsiai kollégájához hasonlóan magashomlokú brit barátunk is megbízhatóan szállítja (értitek!) a gyakorlatilag tökegyforma mozikat, szóval, ha valaki beül rájuk, pontosan tudja, mire számíthat. A tökösség, a lazaság, némi cinikus humor, és a durva bunyójelenetek most is megvannak, de a sztori kábé olyan, mintha egy film második részét látnánk előzetes tudás nélkül.

Nick Wild (Jason Statham) profi testőr Las Vegasban. A bűn városában már jóformán mindenkinek tett ilyen-olyan szívességeket, szóval mindenki ismeri, és ő is ismer mindenkit. Épp ezért, amikor az egyik hölgyismerősét (Dominik García-Lorido) egy hírhedt gengszter (Milo Ventimiglia) megerőszakolja, majd a testőreivel félholtra vereti, Nick annak rendje és módja szerint felkeresi az említett úriembereket, és tesz róla, hogy ilyesmi többet ne fordulhasson elő. Még ha ezzel a saját hátára is célkeresztet rajzol.

Jim Terrier (Sean Penn) egy titkos akció során megöl egy kongói minisztert, amiért aztán szerelmét (Jasmine Trinca) hátrahagyva menekülnie kell az országból. A nőt egy barátja (Javier Bardem) felügyeletére bízza, ő maga pedig eltűnik a térképről. Évekkel később viszont kénytelen visszatérni, mert úgy tűnik, valaki sorra gyilkolja az egykori osztagának a tagjait.

Egyszerű a sztori, mint a hullámcsat. De akkor miért bonyolítják túl?

Paul Conroy, teherautó-sofőr (Ryan Reynolds) egy koporsóban ébred, kipeckelt szájjal, és összekötözött kézzel. Utolsó emléke, hogy a konvoját fegyveresek támadták meg Irakban, társairól nem tud, őt magát viszont túszul ejtették, váltságdíjért cserébe. Egyetlen reménye van a szabadulásra, egy ütött-kopott mobiltelefon, de a térerő ingadozik, és az akkumulátor is merülőfélben van.

Rutinos olvasóim már tudhatják, hogy rajongok az egyhelyszínes-egyszereplős történetekért, de ez a film mindkét szempontból csúcsra van járatva. Olyannyira, hogy ha bármikor valaki kételkedne Ryan Reynolds színészi kvalitásaiban, ezt nyugodt szívvel hoznám fel ellenpéldának. Mert nem túlzás azt állítanom, hogy ő aztán kilépett a komfortzónájából a film kedvéért.

Az amerikai elnök születésnapján történt kínos fiaskó után a Bardeni Bellák egyetlen esélye, ha megnyerik a Koppenhágában rendezett "A Capella Világbajnokság"-ot, és ezzel lemossák a nevükön esett szégyenfoltot.

Nem gondoltam, hogy egy mondatban össze tudom majd foglalni a film tartalmát, bár az első rész sem az összetett sztorivezetés miatt maradt meg bennem. A hollywoodi profitgyárban úgy gondolhatják, hogy - véleményem szerint, eredeti ötlet híján - mindenből kell egy második rész. Pedig ez a folytatás körülbelül annyira volt indokolt, mint annak a bizonyos a capella fiúbandának a feltűnése a film 10. percében. Igen, eltaláltátok: semennyire.

Na de ne ítéljünk elsőre, nézzük inkább, miből élünk.