Egyetlen képkockát sem tudnék felidézni a The Equalizer első részéből, csak egy negatív érzés maradt meg bennem, pedig a vonatkozó poszt tanúsága szerint anno akartam szeretni. Csak hát a körülmények: a tökfeleslegesen két óra fölé nyújtott játékidő, az életszerűtlenség, na meg a tény, hogy az akcióthrillerek "öregember pakol"-típusú szubzsánere addigra már eléggé el is lett használva.

Mit várhattam akkor egy második résztől ilyen háttérrel? Sok jót nem, pedig Denzel Washington eddig még sosem vállalt folytatást. Elrettentő célzatú spoilerek következnek.

Egy rejtélyes betegség következtében a gyerekek 90%-a meghal a Földön. A kevés túlélő azonban különleges képességekre tesz szert, ezért a(z amerikai) kormány a veszélyességi szintjüknek megfelelően színekre osztja és munkatáborokba zárja őket. A Zöldek fokozott intelligenciával rendelkeznek, a Kékeknek telekinetikus képességeik vannak, az Aranyak képesek manipulálni az elektromosságot, a Narancs és Piros színűek azonban nagyon ritkák, és egyben ők a legveszélyesebbek. Ruby (Amandla Stenberg) már hat éve él az egyik munkatáborban a Zöldek között, titkolva, hogy valójában ő is a veszélyes Narancs színűek egyike.

A szegény ember X-Menje, de még az is jócskán felhígítva. De vajon ez az utolsó szög a young adult műfaj koporsójában, vagy még rángatózik néhányat a holttest, mielőtt végképp bekrepálna?

Ismeretlen katasztrófa tizedelte meg az emberiséget. Del (Peter Dinklage) egy isten háta mögötti, valaha ezeregynéhányszáz lakosú kisváros egyetlen túlélőjeként tölti napjait; leginkább takarít. Eltemeti a halottakat, kitakarítja a házaikat, elviszi, amit hasznosítani tud. Mindenki másképp dolgozna fel egy ilyen katasztrófát, Del a hétköznapok rendjében keres kiutat a káoszból. Egészen addig, amíg bele nem csöppen az életébe a fiatal Grace (Elle Fanning).

Posztapokaliptikus környezet, Peter Dinklage, Elle Fanning. Engem ez így megvett kilóra. Legközelebb majd jobban vigyázok.

Kezdem azt hinni, velem van a baj. Mármint egész biztos, hogy a sz*r is finom, hiszen több milliárd légy nem tévedhet, nem igaz? Nem emlékszem rá kristálytisztán, de ide a rozsdás bökőt, hogy ha valamikor is elkaptam a The Spy Who Dumped Me előzetesét valamilyen film előtt a moziban, a közönség jelentős része szakadt a röhögéstől, csak én néztem bambán, hogy vajon mire a nagy jókedv? Pedig elvileg egy vígjáték, vagy esetünkben akcióvígjáték trailere rendszerint a legviccesebb jeleneteket tartalmazza. Na most nem tudom, mi volt ez a majdnem két óra, amit láttam, abban azonban biztos vagyok, hogy egyetlen poén és/vagy jól megkomponált akciójelenet sem volt benne, ráadásul még a játékidő is indokolatlanul hosszú.

Szóval, ha valaki nem kíváncsi egy hosszas(abb) ekézésre, elégedjen meg annyival, hogy a jelenleg 6.3-as imdb rating szerintem erős túlzás, valószínűleg a két főszereplő rajongóinak köszönhető, a magam részéről a legnagyobb jóindulattal sem adnék rá 4 pontnál többet, és azt is csak úgy, hogy abban már benne lenne egy plusz pont a budapesti helyszínekért.

Cápás trashfilmekkel Dunát lehetne rekeszteni. Szinte kimeríthetetlen a tárház, ha ebből a szubzsánerből akarunk csemegézni. Volt már mindenféle: homoki cápa, lavina cápa, szellem cápa, két-, három-, négy-, sőt ötfejű cápa, cápa-polip hibrid, hogy a tornádó formájában támadó cápákról már ne is beszéljünk, de volt olyan is, amikor óriáscápát vetettek be óriáspolip ellen (vagy fordítva, de végül is ilyen felütéssel tökmindegy). De aktuális filmünk címszereplőjéről, a megalodonról is volt már legalább egy film korábban. És hogy Hofi Géza bácsi szavait idézzem: "ezt nem én találom ki, ez így volt!" A fentieknek azonban van egy közös jellemzője, mégpedig, hogy nem akarnak többnek látszani, mint amik. Meg sem próbálnak kitörni a saját maguk által generált keretek közül, de legalább ennyire nem is veszik komolyan magukat.

És igen, pontosan ez az a tétel, aminek kapcsán a The Meg csúnyán elvérzik.

Mivel az amerikai kormány továbbra sem képes megoldani a mexikói drog- és bevándorlóhelyzetet, a történelem során már többször is bevált módszerhez folyamodnak: oszd meg, és uralkodj. Elrabolják az egyik drogkartell fejének a kislányát, rivális kartelltagokra terelve a gyanút. Ezzel a probléma gyakorlatilag önmagát oldaná meg, azonban előre nem várt események totálisan más mederbe terelik az ügyet.

Vajon mi jár a stúdiófőnökök fejében, amikor folytatni akarnak egy olyan filmet, mint a Sicario. Igen, tudom, elég nyilvánvaló, hogy vaskos dollárkötegek, semmi más. Már maga a sztori alapfelütése is erősen megkérdőjelezhető, de a kétórás játékidő alatt úgy rugdossák végig a forgatókönyvet, miközben igazából sehova se haladunk. Stefano Sollima, rendező pedig sajnos nem egy Denis Villeneuve, hiába dolgozik az első részt is jegyző Taylor Sheridan szkriptjéből.

Ki ne szeretne olykor elvonulni a világ zajától? Hátrahagyva a társadalmi normákat, a hétköznapok lármáját, az emberek tömeges ostobaságát. Will (Ben Foster), és tinédzser lánya, Tom (Thomasin McKenzie) is így tesz, de erre jó okuk van. A férfi ugyanis háborús veterán, és a poszt-traumás stressz megkeseríti a mindennapjait; huzamosabb ideig egyszerűen képtelen elviselni az embereket. Táborhelyről táborhelyre vándorolnak a lányával egy nemzeti parkban, de a rendszer nem nézi jó szemmel az ilyesmit. Hajléktalannak bélyegzik őket, és az ilyeneken segíteni kell, nem számít, hogy ők jól érzik magukat ott, ahol éppen vannak. A szociális munkások megpróbálják ezt a csonka családot is visszaintegrálni a társadalom adta keretek közé, de ezzel csak elodázzák az elkerülhetetlent.

Megható film a magunk választotta útról, a világtól való elvonulásról, és arról, hogy mindannyiunknak kompromisszumokat kell hoznunk időnként, bármennyire is ódzkodunk a gondolattól, tudnunk kell nyitni egymás felé.

Will Sawyer, FBI ügynök (Dwayne Johnson) egy akció során olyan súlyosan megsérül, hogy egyik lábát amputálni kell. Bár felépül, de nem képes már fegyvert fogni, ezért biztonsági szakemberként kezd dolgozni. De még éppen, hogy csak megkapja a világ legmagasabb épületének felügyeletét, amikor terroristák foglalják el a felhőkarcolót, és felgyújtanak egy teljes emeletet. Will családja azonban pont az épületben tartózkodik, a férfi pedig mindent megtesz, hogy megmentse őket.

Annak ellenére, hogy Dwayne Johnson (mint általában) a létező összes közösségi médiás felületen nyomta a promóciót, nem vártam sokat ettől a filmtől. Nagyon hangsúlyozta, hogy ez végre egy hiánypótló az egyre egyhangúbb nyári blockbuster szezonban, nem folytatás, nem előzményfilm, és legfőképp nem képregény adaptáció, hanem egy önálló, eredeti ötlet. Talán egy kissé túl is tolta a dolgot, mert bár tényleg igaz rá, hogy önálló, de eredetiség, az nem sok van benne. És hát az is igaz, hogy a megfelelő élvezeti szinthez jobban járunk, ha az agyunkat a vetítőtermen kívül hagyjuk. Innen szép nyerni? Még szép! Mármint az amputált lábú Szikla egy óriás daru tetejéről beugrik egy terroristák által megszállt, lángoló épületbe. Hogy lehetne ez rossz?

"Ne miattam csináljátok, és ne is magatok miatt. Valahol a világban most egy 8 éves kislány arra gondol, hogy bűnöző szeretne lenni, csináljátok miatta."

Több, mint 15 éve már, hogy megjelent az Ocean's Eleven, és annak idején minden pasi George Clooney akart lenni, és minden nő le akart feküdni George Clooney-val. Irigységgel vegyes tisztelettel néztünk fel Danny Ocean figurájára (még akkor is, ha az a film is csak egy remake), stílusos volt, sármos, intelligens, és végtelenül laza, de mindemellett voltak elvei, mert egy igazi, régi vágású gengszter volt. Nos fiúk-lányok, kezeket a magasba: az Ocean's Eight megtekintése után ki szeretne olyan lenni, mint Sandra Bullock és/vagy ki szeretne lefeküdni vele? A világ egyik legfantáziátlanabb nevével rendelkező Debbie Ocean (Danny-Debbie? Komolyan? Ennyit sikerült csak az alkotóknak kiizzadni magukból?) egyetlen olyan tulajdonsággal sem rendelkezik, mint a George Clooney által megformált testvére, arról már nem is beszélve, hogy az Ocean's-trilógia egyik részében sem emlegetnek semmilyen rokonságot.

Az igazat megvallva az Ocean's Eight pontosan olyan, mint a főszereplő neve: erőltetett és fantáziátlan, csak egy harmatgyenge másolat, nem több. És mivel hemzseg a logikai valamint dramaturgiai hibáktól, ilyenkor szokás szerint jöhetnek is a spoilerek.

Oké, elismerem, ez így egy kicsit csúsztatás, mert hát nem én magam olvastam a könyvet, hanem a szerző a saját szájával (hát mégis mi egyébbel?) olvasta fel nekem, de a lényeg úgyis a végeredmény. Na meg a kérdés, amit feltettem magamnak, amikor megtudtam, hogy Anna Kendrick önéletrajzi könyvet ír, nevezetesen, hogy 30 évesen ugyan mi mondanivalója lehet a témában? Mármint természetesen nincs szándékomban elvitatni a tényt, hogy vele, mint színésznővel több minden történhet ennyi idő alatt, mint velünk, egyszerű földi halandókkal, de akkor is: önéletrajzot meglett emberek szoktak írni.

Harold Soyinka (David Oyelowo), egy gyógyszeripari cég ügyintézője feje felett kezdenek összecsapni a hullámok. Nem elég, hogy mindenki őbelé törli a lábát, rezeg a léc állásában is, elhagyja a felesége (Thandie Newton) egy másik férfi miatt, ráadásul még el kell utaznia a főnökeivel (Charlize Theron, Joel Edgerton) Mexikóba, mert gond adódott az általuk gyártott tabletta formájú orvosi marihuána terjesztésével.

Több szereplő, több cselekményszál, több idősík, egyetlen központi dolog körül. Ehhez hasonló filmet nem könnyű úgy vászonra vinni, hogy közben még kúlnak is látsszon. Nash Edgerton, rendezőnek sajnos beletört a bicskája. De még így is sikerült egy egészen szórakoztató két órát prezentálnia.

Grey Trace (Logan Marshall-Green) és felesége autó balesetet szenvednek, és bár mindketten túlélik, néhány férfi a helyzetükkel visszaélve megtámadja őket. A nőt lelövik, Grey pedig nyaktól lefelé megbénul. A férfi élete végéig tolószékbe kényszerülne, ha egy titokzatos jótevő (Grey korábbi munkaadója) fel nem ajánlaná a segítségét. Grey nyakába egy speciális computerchip prototípusát ültetik, amely arra hivatott, hogy áthidalja a sérülés okozta mozgáskorlátozottságot, vagy akár teljesen átvegye az irányítást a férfi teste felett, ha arra hangutasítást kap. Grey a chiptől erősebb és gyorsabb lesz, újonnan szerzett képességét pedig arra használja, hogy a felesége gyilkosainak nyomába eredjen.

Gondolatébresztő film az Upgrade. Csak sajnos ez egyaránt értendő pozitívumként, és negatívumként is.

Tom Cruise az évek során kapott már hideget-meleget, de két dolgot nem lehet elvitatni tőle: a profizmusát és a maximalizmusát. Vegyük például a Mission: Impossible franchise-t. És nem csak azért, mert most erről lesz szó, hanem, mert az egyik legjobb példa. Kedvelem a szériát, de azért valljuk be: az első rész trükkjei felett azért már eljárt az idő, még, ha maga a film nem rossz, akkor is, a második pedig pont azért nem működik már, mert rettenetesen túltolták, minden értelemben. A harmadik résztől azonban feltámadt hamvaiból a sorozat, és azt gyanítom, ez nem kizárólag J.J. Abrams, rendezőnek köszönhető, hanem Tom Cruise is vastagon benne van. Teljes mellszélességgel kiáll ezekért a filmekért, elképesztő, hogy mi mindent bevállal, mindezt pedig egyetlen céllal teszi: a néző szórakoztatásáért. Neki nem elég az, hogy adott esetben távolról mutatja a kamera, ahogy egy kaszkadőr átugrik egyik épületről a másikra, ő maga akarja megcsinálni a jelenetet, még, ha közben a lábát töri, akkor is (benne hagyták a filmben). Nézhetjük úgy a dolgot, hogy ez felesleges kockázat a részéről, sőt úgy is, hogy mindeközben a kaszkadőrök elől veszi el a munkát, de az érem másik oldala az (és ezt a nézetet vallja ő is), hogy az emberek azért ülnek be a filmjére, hogy őt lássák, és amire ellenőrzött körülmények között fizikailag képes, azt be fogja mutatni. És még a tétet is képes emelni részről részre. Nem tudom, meddig akarja ezt folytatni, mert bár 56(!) évesen még mindig elképesztő kondiban van, de nyilván ő sem innen akar nyugdíjba menni. A Fallout egy elég jó lezárás lenne a franchise-nak, de Tom Cruise-t ismerve nem itt és nem így fognak véget érni Ethan Hunt kalandjai.

Julie (Kathryn Newton), Kayla (Geraldine Viswanathan) és Sam (Gideon Adlon) gyerekkori barátnők, egy suliba járnak. Az iskolai bál közeledtével elhatározzák, hogy azon az éjszakán mindhárman elveszítik a szüzességüket, ha törik, ha szakad. Amikor azonban ez a szüleik (Leslie Mann, John Cena, Ike Barinholtz) tudomására jut, ők minden áron meg akarják ezt akadályozni.

A Blockers a tipikus példája egy olyan filmnek, amit azért néztem meg, hogy nektek ne kelljen.

Peternek (Michael Peña) rémálmai vannak. Azonban nem szörnyekről, vagy hasonló rémisztő alakokról álmodik. Nem, Peter álmait idegen invázió hatja át, és az emberiség kihalása. De mi van akkor, ha ezek nem egyszerű álmok? Mi van, ha Peter a hamarosan bekövetkező jövőt látja? És ha így van, vajon képes-e megváltoztatni azt?

Kis költségvetésű scifi, érdekes kérdések felvetése, szokatlan tálalás és Michael Peña komoly szerepben. Nekem ennyi elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet, kár, hogy a film közepére időzített fordulat dacára sem lett jobb a végeredmény egy sorozat nyitóepizódjánál. Legalábbis inkább hasonlít arra, semmint egy mozifilmre, nem véletlen, hogy a Netflixre került.

Egy évek óta gyógyíthatatlannak tűnő, és az emberekre is veszélyes járvány miatt a hatalmon lévő (és amúgy nem mellékesen macskaimádó) polgármester, Kobayashi elrendeli, hogy az összes kutyát a közeli hulladéktároló szigetre száműzzék Megaszaki városából. Ám a 12 éves Atari nem akar lemondani a házikedvencéről, ezért titokban átmegy a szigetre, hogy megkeresse Foltost.

Ha Wes Anderson munkásságáról van szó, akkor általában olyan jelzők jöhetnek szóba, mint például "megosztó", "érdekes", vagy "egyedi", ugyanakkor minden túlzás nélkül mondhatjuk rá azt is, hogy "művészi" vagy "stílusteremtő". Egy dolog azonban minden alkalommal biztosra vehető, hogy tudjuk, mire számíthatunk tőle. Hogy szeretjük, vagy sem, csak rajtunk múlik, középút őt illetően nemigen van.

Több szempontból is jó, ha az ember a minimálisnál is kevesebb elvárással ül be egy filmre. Egyrészt ebben az esetben nincs szint, amit meg kell ugorjon az adott darab, de akár még pozitív csalódás is érhet minket. De mi van akkor, ha az említett filmhez készül egy folytatás? Az előzőt sem vártuk, így nyilván ezt se igazán, azonban a szint, amit hoznia kell, még mindig csak maximum az előzmény szintje, nem várunk tőle többet. Ha rosszabb lesz, csalódunk, és legfeljebb nem megyünk el az esetleges harmadik részre, ha ugyanolyan, örülünk, mert van még egy film, amit újranézhetünk, akárcsak az előzőt, ha viszont jobb, akkor ugyanúgy pozitív csalódás ér bennünket, mint az első résznél, de mégis kicsit más lesz az élmény.

A magam részéről ez utóbbira elég jó példa az Ant-Man and the Wasp.

"A sajtónak a népet kell szolgálnia, nem a kormányt"

A vietnámi háború valódi politikai indokainak eltussolása. A sajtószabadság sárba tiprása, a The Washington Post szemszögén keresztül. Meryl Streep. Tom Hanks. Steven Spielberg. Kell ennél több?

Natalie Dormer (a Game of Thrones Margaery Tyrell-je) 9 évvel ezelőtt megelégelte a nőkkel szembeni diszkriminációt Hollywoodban, így hát írni kezdett egy forgatókönyvet egy vak nőről, aki a fogyatékossága ellenére a maga útját járja és a végsőkig kitart. Ebből született az In Darkness.

Sofia, (Natalie Dormer) a vak zongorista egy este fültanúja lesz annak, ahogy a felső szomszédját (Emily Ratajkowski) megölik. A rendőrség nyomozni kezd, ám ahogy az ügy egyre szövevényesebbé válik, úgy olvad össze Sofia múltjának sötét titkaival.

A Kozmosz: Történetek a világegyetemről című ismeretterjesztő sorozat nézői már jól ismerik Neil deGrasse Tysont, aki magával ragadó lelkesedéssel képes megismertetni a világegyetem rejtélyeit a nagyközönséggel. Ebben a könyvben a szerző több mint negyvenet válogatott össze korábbi írásaiból, melyek számos izgalmas témát dolgoznak fel. Megtudhatjuk például, hogy Hollywood hogyan próbálja minél élethűbben visszaadni az éjszakai égbolt látványát, de arról is szó esik, mit tapasztalnánk egy fekete lyuk belsejében, vagy hogy milyen is a tudósok viszonya Istenhez. Tyson Amerika legnépszerűbb asztrofizikusaként remek ismeretterjesztő stílusban, közérthetően önti formába a kozmológia bonyolult témáit, közben pedig óhatatlanul is átadja olvasóinak a világegyetem iránt érzett rajongását.

Utólag is elnézést, hogy a megszokott tartalomismertetés helyett egy az egyben lenyúltam a könyv hátuljára nyomtatott fülszöveget, de erre két jó okom van: egyrészt ennél jobban én sem tudtam volna összefoglalni, másrészt pedig nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy el tudjam dönteni, ezt nekem el kell olvasnom. Illetve még ennyi se kellett, de ne szaladjunk ennyire előre.

Philip K. Dick után szabadon, most már nem az a kérdés, hogy álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal, sokkal inkább az, hogy ha egy android öntudatra ébred, egyúttal a szabad akarat lehetőségét is megkapja? Képes önálló döntéshozatalra, vagy a reakciói továbbra is csak a programozója által belé ültetett, bizonyos körülmények között aktiválódó, eddig rejtett kódok? Egy öntudatra ébredt androidot mi különböztet meg egy embertől? Vagy megfordítva: nekünk, embereknek nem csak a szabad akarat illúziója adatott meg? Sorsunk eleve elrendelt, mindegy, hogyan döntünk bizonyos helyzetekben, az utunk ugyanoda fut ki végül?

A Westworld második szezonja nem kevésbé komoly kérdéseket feszeget, mint az első, és most sem fukarkodik a válaszokkal (vagy legalábbis az esetek többségében), azonban mindezt nem adja olcsón. A figyelmünket kéri cserébe, mit kéri, egyenesen megköveteli. Egy pillanatra sem lankadhatunk, és bár ez az egyik nagy hibája is egyben, ha belefektetjük az időt és az energiát, kamatostul képes kárpótolni.

Kirészletezhetném, csak hát pont minek, ha a film alapfelütése egyetlen mondatban összefoglalható: ha zajt csapsz, jön a szörny, és meghalsz. Ennyi ez, és nem több. Nem ismerjük meg részletesen sem a körülményeket, sem az előzményeket, így hát marad a fojtogató, klausztrofób atmoszféra, ami durván a székhez szegez másfél órára.

Csak ne próbáljunk meg agyalni rajta, mert előfordulhat, hogy rájövünk: a sztoriban nincs is több ennél, viszont hemzseg a logikai és/vagy dramaturgiai fehér foltoktól.

a spoiler jelen esetben a szükséges rossz

Egy titkos űrállomás még titkosabb kutatási eredménye lezuhan, és megfertőz három állatot (egy albínó gorillát, egy farkast és egy krokodilt), melynek eredményeképpen azok nagyobbak, erősebbek, gyorsabbak, de leginkább agresszívebbek lesznek, a kormány pedig kénytelen bevetni a katonaságot. Egyedül Davis Okoye (Dwayne Johnson), primatológus, és Dr. Kate Caldwell (Naomie Harris), génkutató próbálja megakadályozni a vérontást, egyúttal elkerülni a katasztrófát.

A Rampage egy arcadejáték a 80-as évekből, söröskupak egyszerűségű játékmenettel: a fenti három állat bőrébe bújva bontsuk le egy-egy nagyváros épületeit, mielőtt a hadsereg kinyiffant bennünket. De hogy a fenében lesz ebből film? Hozzávalók (több személyre): egy csipetnyi génmódosítás, egy nagy maroknyi CGI, plusz egy darab Dwayne Johnson, ízlés szerint. Ennyi ez, és nem több. Egy szórakoztató zúzda, de, ha nem vigyázunk, és megpróbálunk jobban belegondolni a dolgokba, a nagyvárosi épületegyüttesek mellett az agysejtjeink is le lesznek rombolva.

A Jurassic World élményparkban történt incidens után magukra hagytuk a dinoszauruszokat a Nublar szigeten. Rácsok és emberi beavatkozás nélkül élik világukat, ám, amikor a sziget vulkánja kitöréssel fenyeget, Owen (Chris Pratt) és Claire (Bryce Dallas Howard) vezetésével mentőakció indul a helyszínre, melynek célja, hogy legalább néhány állatot egy másik szigetre szállítsanak, megmentve őket a végső kipusztulástól.

A Fallen Kingdom nem egy ténylegesen átgondolt film, sokkal inkább csak egy termék a futószalagról, és épp ez a legnagyobb hibája. Mintha csak a cselekmény bizonyos részeit találták volna ki, de nem a logika fűzi ezeket össze, hanem minden kizárólag azért történik, hogy a sztori előre tudjon haladni. Nem értek a forgatókönyvíráshoz, abban azonban még én is biztos vagyok, hogy ezt nem így kellene.

spoilerveszély

Részemről nem az volt a kérdés: szükség van-e egy Han Solo-eredetsztorira? Han Solo ugyanis az elsőszámú kedvencem a Star Wars-univerzumban. Nem. Részemről a kérdés az volt: szükség van-e  egy Han Solo-filmre úgy, hogy a címszereplő nincs benne? Mert nem csak magát a figurát kedvelem, Harrison Ford személye, de legfőképp a szerepformálása legalább ekkora befolyásoló tényezővel bír a számomra.

És milyen lett a végeredmény ezzel az érzéssel leülve elé? Zavart-e, hogy nem a megszokott arcot látom? És egyáltalán működőképes-e a Solo önmagában (a magától értetődő szóviccet most kihagyva)? Ezekre és egyéb kérdésekre a válasz a tovább gomb után.