A Hotel Artemis nem egy hétköznapi szálloda. Bűnözőknek nyújt biztonságos menedéket és szükség esetén orvosi ellátást; olyanoknak, akik fizetik a tagsági díjat, és betartanak néhány egyszerű szabályt. Azonban amikor Los Angeles történetének legnagyobb lázadása tör ki városszerte, a hotelben is minden a feje tetejére áll.

Már megszokhattátok, hogy ha ködösen fogalmazok a tartalom ismertetését illetően, annak oka van, és ez most is áll. Mert a Hotel Artemis is olyan film, aminek a sztorijáról jobb minél kevesebbet tudni, a felfedezés öröme ugyanis kárpótolhat az esetleges hibákért, még ha nem is képes feledtetni az érzést, hogy jobb is lehetett volna a végeredmény.

A 90-es éveit taposó Earl Stone (Clint Eastwood), díjnyertes virágkertész mindig több időt töltött a növényei között, mint a családjával. A lánya és a volt felesége már szóba se áll vele, vagy, ha mégis, az igen hamar vitába torkollik. A vállalkozása azonban képtelen lépést tartani a technológiai fejlődéssel, Earl tönkre megy, a kertészetét elárverezik. Ekkor hullik az ölébe a lehetőség, "csomagot" kellene szállítania egyik városból a másikba. Earl először vonakodik elvállalni, idővel azonban ő lesz a mexikói Sinaloa kartell legmegbízhatóbb (és egyben legöregebb) drogfutárja.

Oké, bevallom őszintén, mielőtt nekiültem megnézni a filmet, feltettem magamnak a kérdést: vajon mennyire csinálok s*gget a számból, ha a legutóbbi etap után képes vagyok esélyt adni ennek a kvázi soft-rebootnak? Aztán persze elhessegettem a gondolatot, mondván, volt már rosszabb döntésem is ennél, és különben is, mindent az olvasókért (nem röhög).

Most persze annak kellene következnie, hogy a Bumblebee rácáfolt a prekoncepciómra, mert ha nem is lett minden idők legjobb Transformers-filmje (pedig nem volt magasan a léc), eleve valami ilyesmi kellett volna, hogy legyen az irány az eddig látott üresés elképesztően ostoba látványpékség helyett, de a megfogalmazásból már sejthetitek, hogy nem ez a helyzet. Illetve igen is, meg nem is.

Az El Capitan egy több, mint 900 méter magas, majdnem teljesen függőleges gránittömb a Yosemite Nemzeti Parkban, amit még soha, senki nem mászott meg biztosítókötél nélkül. 2017 júniusában Alex Honnold, sziklamászó azonban megtette. Erről forgatott (megérdemelten Oscar díjas) filmet a National Geographic csapata.

Mik az emberi teljesítőképesség határai? Meddig feszegethetjük azokat? Miért vállalkozik valaki ilyen őrült feladatra? Hogyan mérlegeli a veszélyeit? Erről, és sok minden másról is szól a Free Solo, és higgyétek el, élmény a játékidő mind a 100 perce.

Hol is hagytuk abba legutóbb? Az Infinity War végén Nick Fury egy csipogóval üzent valakinek, mert az emberiség egy minden eddiginél komolyabb ellenféllel akadt össze, és segítségre van szüksége. Ez lenne Marvel Kapitány. Ez lenne Marvel Kapitány? Mármint tényleg ez, akit itt, ebben a filmen most láttunk? Illetve egyáltalán szükség volt egy róla szóló, különálló eredetsztorira? Mert hát azt még megérteném, ha a küszöbön álló Endgame egy jelentősebb részét nem azzal akarják tölteni, hogy bemutatnak egy olyan karaktert, akinek komoly ráhatása van az események végkimenetelére. De nem lehetett volna kevésbé szájbarágósan, erőltetetten és összecsapottan? Szám szerint 5 forgatókönyvíró, összesen 8 darab írói kredittel tényleg csak ennyire volt képes?

Ez egy eredettörténet akart lenni? Végig ez járt a fejemben. Mert, ha igen, akkor most mondanám, hogy ennyi vargabetűt, logikátlanságot és felesleges történetszálat még az életben nem láttam egy eredetsztoriban.

Hogy mi? Ne kérjem számon a logikát egy képregényfilmtől? Nos tényleg nincs azzal komoly baj, amíg csak azon a szinten létezik, mint a rivális Marvelnél, hogy azon filózunk, ki hol volt és mit csinált, amíg egy-egy hős a saját csatáját vívta. De így, ebben a formában, amikor a film látványosan hülyének nézi a közönségét, nos így szerintem már igenis számon lehet kérni. Épp ezért kivételesen muszáj leszek spoilerezni is.

Ha zanzásítani akarnám az első évad negatívumait, azt mondanám, erősebb kellett volna, hogy legyen a sztori, és rövidebb a játékidő. És hát sajnos az a helyzet, hogy mindkettő igaz a mostani etap kapcsán is.

Oké, mindenki ismeri a sztorit, de vegyük át még egyszer: Peter Parkert megcsípi egy radioaktív pók, melynek következtében szuperképességekre tesz szert. Ő lesz Pókember, aki segít a bajba jutottakon, és megmenti New Yorkot újra és újra. És bár nagyon, de nagyon sokszor padlóra kerül, mindig képes felállni onnan, mert tudja, hogy szükség van rá, tudja, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár. De mi van akkor, ha Kingpin egy önös érdektől hajtva kinyit egy portált, ami miatt a párhuzamos univerzumok szuperhősei átzuhannak a mi dimenziónkba. Mert ha Pókember nem tudja idő előtt hazajuttatni újdonsült alteregóit és bezárni mögöttük a dimenziókaput, minden és mindenki halálra van ítélve, minden ismert univerzumban.

Két órányi elképesztően kreatív szórakoztatás egy olyan stúdiótól, akinél a barátságos és közkedvelt hálószövő enyhén szólva is hányatott sorsúnak mondható.

Ismeritek azt az érzést, amikor egy addig ismeretlen zenekar kiad egy albumot? Évekig dolgoztak rajta, csiszolgatták, reszelgették, amíg átgondolt, kerek egész nem lett. Aztán, amikor a bele feccölt munka meg is hozta a gyümölcsét, a sikerre való tekintettel a menedzser azt mondta a zenekarnak, hogy oké, akkor jövőre jöhet is az új album, két év múlva meg a következő, és így tovább, de a színvonal maradjon az elsőhöz hasonló, vagy, ha egy mód van rá, még szárnyalja is túl azt. De lehet-e ugyanolyan, vagy jobb munkát végezni rövidebb idő alatt? Szükségszerűen nem egy gyengébb album készül így általában? Dehogynem.

A Harry Potter-regényfolyam J.K. Rowling "első albuma". Évekig dolgozott rajta, dédelgette, és bár nyilván sok helyen bele lehet kötni, az nemigen vitatható el tőle hogy átgondolt, kerek egész. Csak aztán a menedzser szólt, hogy ez eddig oké, de kéne valami hasonló, vagy még jobb. Sikerülhet? Az előző rész kapcsán még a hibái ellenére is bizakodó voltam, mostanra azonban egyre szkeptikusabb vagyok.

Mit tesz három frissen megözvegyült bűnözőfeleség (Viola Davis, Michelle Rodriguez, Elizabeth Debicki), ha a férjeik nem hagytak rájuk egy árva garast sem? Egy véletlenül megtalált napló alapján megpróbálják véghez vinni a férjeik következő dobását. A hátramaradt családjaik biztonságát kockáztatják, a tét azonban 5 millió dollár.

Egy ilyen alapfelütést meg lehet fogni stílusosan, lazán, amolyan Ocean's Eleven pótlékként, de drámai oldalról is meg lehet közelíteni. Steve McQueen, rendezőnek ez utóbbi az erőssége, így kézenfekvő, hogy ezt választotta, kár, hogy tudna ő ennél sokkal jobbat is.

Életrajzi film Freddy Mercury-ről és a Queenről, a zenekar megalakulásától az 1985-ös Live Aid koncertig.

Szándékosan hangsúlyozom Freddy Mercury nevét, ahogy szándékosan választottam a fenti plakátot is épp ezzel a szöveggel, amelyikkel. A Bohemian Rhapsody ugyanis sokkal inkább szól az énekesről, mint a zenekarról. Ez persze nemigen vesz el az értékéből, a hibákért és az egyenetlenségekért maga az élmény és az energia az, ami kárpótolja a nézőt.

Jack Maine (Bradley Cooper) zenei karrierje már túl van a csúcson, mostanra inkább csak rutinból tolja a koncerteket, közben egyre lejjebb csúszik az alkoholizmusban és a drogfüggőségben, ráadásul a hallása is napról napra romlik. Véletlenül téved be egy bárba, ahol meghallja a fiatal Ally-t (Lady Gaga) énekelni, és azonnal tudja, hogy egy csiszolatlan gyémántra talált. A közös munka során egymásba szeretnek, ez Jacknek is új lendületet ad, de csak addig, amíg Ally sikerei túl nem szárnyalják.

Mondhatnám, hogy az A Star Is Born egy olyan film, amit többször is láthattunk már, és nem csak azért, mert egy remake (ugyanezzel a címmel és elemeiben hasonló témával három feldolgozás is készült korábban), hanem azért is, mert egy fiatal tehetség felemelkedése és egy valaha sikeres sztár hanyatlása, ezek olyan tételek, amik a zenés filmek többségének gerincét képezik, azaz kvázi, ha egyet láttunk, mindet láttuk. Bradley Cooper valamiért mégis nagyon el akarta készíteni ezt a filmet, még ha a stúdiók ódzkodtak is tőle, és valamiért Lady Gaga főszereplésével akarta elkészíteni. Az okokra nem jöttem rá, azonban még így is szívszorító élményben volt részem.

Tony "Tony Lip" Vallelonga (Viggo Mortensen) kidobóként dolgozik egy éjszakai bárban. Amikor a klub renoválás miatt bezár néhány hónapra, Tony kénytelen ideiglenes állás után nézni. Kapóra jön neki a virtuóz fekete zongoraművész, Dr. Don Shirley (Mahershala Ali), aki 8 hetes koncertkörútjára keres sofőrt. A két férfit az előítéletek világa választja el egymástól, a hosszú út során azonban örök barátságot kötnek.

Ismeritek azt a ritka (sőt, számomra egyre ritkább) érzést, amikor egy előzetest látva azonnal megnéznétek a filmet, mert biztosak vagytok benne, hogy jó lesz? És azt a még ritkább érzést, amikor a végeredmény minden várakozásotokat felülmúlja, de olyan könnyedén, mintha mi sem lenne ennél természetesebb? Számomra ilyen volt a Green Book. Az első pillanattól kezdve vártam, éreztem, hogy minőségi darab lesz, de minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ennek a valamivel több, mint két órának minden perce megérte.

Azt ismeritek, amikor az énekesnő (Cynthia Erivo), a pap (Jeff Bridges), a porszívóügynök (John Hamm) és a hippi csaj (Dakota Johnson) bemennek a hotelba? Nem? Akkor elmondom.

Illetve nem is én, egyrészt, mert Drew Goddard forgatókönyvíró-rendező sokkal jobb történetmesélő, mint én valaha is leszek, másrészt, mert higgyétek el, amikor azt mondom, ahol más filmek már rég elérték a csúcspontot, a Bad Times at the El Royale még bőven tartogat meglepetéseket.

Mit tehet az orvosi egyetemre készülő Sam (Kiersey Clemons), ha apja, Frank (Nick Offerman) a lány gyerekkora óta dédelgetett álmát próbálná közben megvalósítani, nevezetesen: zenekart alapítana.

Éretten gondolkodva elszakadni a szülői háztól, kontra zenei tehetség és szárnypróbálgatás. Nagyjából erről szól a Hearts Beat Loud másfél órája, remek feelgood hangulattal, jó zenékkel és még jobb karakterdinamikával.

A gyógyulófélben lévő alkoholista Danny Tate, újságírót (Jamie Dornan) a lapkiadó Londonból Los Angelesbe küldi egy interjú miatt. Hervé Villechaize (Peter Dinklage) több, mint 10 éve nem nyilatkozott senkinek, és addigra már bőven túl volt a pályája csúcsán. A riporter számára maga a sztori elsőre jelentéktelennek tűnik, azonban az éjszaka, amit egymás társaságában töltenek, mindkettejük életére befolyással lesz.

Kedvelem James Bondot, és természetesen láttam Az aranypisztolyos férfit is, ezért tudtam, ki az a Nick Nack, azt azonban nem, hogy Hervé Villechaize kicsoda valójában. Ez egyrészt a koromból adódik, másrészt abból, hogy a Fantasy Island című sorozata hazánkban nem került adásba, így az én szememben nem ő "a világ legismertebb törpéje". Maga a film viszont érdekelt, és erre több okom is volt.

Miután David Kim (John Cho) 16 éves lánya, Margot (Michelle La) rejtélyes körülmények között eltűnik, a kétségbeesett apa a rendőrség tanácsára nyomok után kezd kutatni a lány laptopján, hogy segítse a nyomozást.

Igen, tényleg ennyire leegyszerűsíthető a történet, kiváltképp, ha az embernek nem áll szándékában spoilerezni. Azonban jobb, ha előre felkészülünk: ebben a 100 percben a sztorit tökéletesen lefedő címhez méltón egyetlen monitort fogunk látni, megszámlálhatatlan felugró ablakkal (chat, facebook, instagram, youtube, és hasonlók, mindezt azonban a képarányt és ezzel együtt az illúziót maximalizálva, végre semmi fekete sáv a képernyő alján és tetején). Nem nagy truváj, és némi csalás is van benne, mégis rendkívül kreatív a végeredmény.

Colorado Springs, a 70-es években. Ron Stallworth (John David Washington), az első fekete a helyi rendőrség kötelékében. Egy nap megakad a szeme egy újsághirdetésen, benne az ottani Ku Klux Klán telefonszámával. Kíváncsiságból felhívja, arra azonban nem számít, hogy a toborzóirodájuk számát tárcsázta, a vonal túlvégén pedig majd fel akarják venni klántagnak. Így kénytelen szövetkezni zsidó származású kollégájával (Adam Driver), aki Ron Stallworth-nek kiadva magát, lebonyolítja a személyes találkozókat.

Megtörtént eseményeken alapuló történet, kár, hogy Spike Lee, rendező a művészi önmegvalósítást helyezte előtérbe, így csak a sztori abszurditása maradt meg, igazi hatást azonban nem képes elérni.

Amikor a 10 éves Lewis (Owen Vaccaro) szülei váratlanul meghalnak, a fiú kénytelen a nagybátyjához (Jack Black) költözni. Jonathan bácsiról azonban elég hamar kiderül, hogy nem egyszerűen különc, hanem a szomszédjával (Cate Blanchett) együtt igazi, hús-vér varázslók, és a házban, amelyben a nagybácsi él, semmi sem az, aminek látszik. Egy nap azonban Lewis talál egy régi könyvet, és véletlenül visszahoz vele a halálból egy rettegett mágust, aki el akarja pusztítani a világot.

Aranyos, de minden eredetiséget nélkülöző családi fantasy, amolyan Harry Potter-pótlék. 100 percnyi, egyszernézős kikapcsolódás.

14 évet kellett várni erre a folytatásra, és már a kezdő képsor nyilvánvalóvá teszi, hogy azoknak készült, akik tényleg várták is, mert percre pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész befejeződött. Ehhez képest nem gondoltam volna, hogy egy aprócska különbség az eredeti címben ennyire reprezentálja majd, amit érzek. Amíg az első rész ugyanis The Incredibles volt, ez már csak Incredibles. Első osztályú szórakozás, de csak egy második rész.

Venom, a szimbióta űrlény. Pókember egyik legkeményebb ellenfele. Egy őrült, aki fejeket harap le, és végtagokat tép szét.

De a PG13-as korhatár besorolás után vajon mi marad mindebből?

Az 1987-es Predator az egyik kedvenc Schwarzenegger-filmem. Sokan azt mondják, eljárt felette az idő, gagyinak hat, és ostoba, de szerintem a fanyalgóknak nincs igazuk. Az a film nem akar több lenni, mint ami, és közben mégis több annál, mert jól van felépítve (az 1 perc 40 másodpercnyi cold opent leszámítva). Igen, a sztori egy poháralátét bonyolultságával vetekszik, de nem is kell egy ilyen történetet feleslegesen túlgondolni. És bár tudom, hogy ezzel a kijelentéssel csak tovább szűkítem a már meglévő halmazt, de én a folytatást is szeretem. Minden hibája ellenére. És nem mehetünk el szó nélkül a 2010-es Antal Nimród-féle verzió mellett sem, vagy ahogy én szoktam emlegetni: a Predator - Greatest Hits. Mert az a film tényleg olyan, mint egy válogatás egy zenekar legjobb számaiból. Rengeteg múltidézéssel, kikacsintással, reflektálással, csak eredetiség, az nincs benne túl sok.

És, hogy miért ez a hosszúra nyújtott történelemóra, egy normális tartalomismertetés helyett? Nem csak azért, mert a The Predator már most rosszabb imdb-ratinggel rendelkezik, mint a felsorolt három rész közül a leggyengébb (kronológiai sorrendben: 7.8; 6.3 és 6.4 a mostani 5.7-tel szemben). Hanem azért is, mert ezt a filmet az a Shane Black írta és rendezte, akinek szinte az összes forgatókönyvéért őszintén tudok rajongani, és aki az első részben is szerepelt, tehát elvileg, ha valaki, talán ő a legalkalmasabb a franchise újraélesztésére.

spoilerek, kizárólag elrettentő célzattal

Nincs abban semmi szokatlan, ha egy fiú (Dan Futterman) feleségül akar venni egy lányt (Calista Flockhart). Még akkor sem, ha a lány apja konzervatív szenátor (Gene Hackman), egész pontosan az erkölcsrendészeti koalíció oszlopos tagja. Talán még az sem okozna problémát, hogy a fiú apja (Robin Williams) meleg, azonban, ha ennek tetejébe egy transzvesztita klubot üzemeltet Miamiban, és a partnere (Nathan Lane) a főattrakció sztárja, nos az már egy "kissé" túlmegy a tűréshatáron.

Régen minden jobb volt? A vígjátékok biztosan. Pedig ez is csak egy remake, még ha nekem volt szerencsém a színpadi verziót is látni, és úgy is zseniális. Vagy, ahogy aktuális mozipartnerem megjegyezte a stáblista alatt: hiánypótló.

Mindegy, hogy milyen műfajról beszélünk, ha valamit hivatkozási pontként emlegetnek, az onnantól megkerülhetetlen lesz, és ha távol-keleti akciófilmről van szó, a The Raid: Redemption, illetve a folytatása pontosan ilyen. Csontropogtató, ultraerőszakos akcióorgia, szögegyszerű, de feleslegesen túlhúzott sztorival. Az ilyen filmeket sosem a mély mondanivaló viszi el a hátán, hiszen eleve csak egy bizonyos réteg (például a magamfajta akciób*zi) ül le eléjük, mégpedig azért, hogy látványosan megkoreografált jelenetek sorát lássa.

A The Night Comes for Us egy az említettekhez nagyon hasonló mozi, és pontosan azokkal egy szinten emlegették, így futottam bele. Nem egy másolatról van szó, még mielőtt, azonban a történet (már, ha nevezhetjük így egyáltalán) jelen esetben is egyszerű, mint a pofon, hogy stílszerűen fogalmazzak: a Triád egyik kivégzőembere (Joe Taslim) megelégeli a munkájával járó állandó vérengzést, és egy akció során megment egy kislányt. Maffiakörökben azonban legalább annyira nem rajonganak a szemtanúkért, mint az árulókért, ezért egy komplett kivégzőosztaggal megtámogatva hősünk után küldik egykori kollégáját, egyben jó barátját (Iko Uwais), hogy végezzen vele.

"You had one job" - ahogy az amerikaiak szokták mondani, azaz egyetlen dolgod lett volna. Jelen esetben egy másfél órás akciófilmet csinálni egy olyan alapfelütésből, amiben egy magasan képzett elit ügynöknek (Mark Wahlberg) el kell szállítania egy informátort (Iko Uwais) 'A' pontból 'B' pontba, a kettő között a címben jelzett távolság, a nyakukon meg egy állig felfegyverzett kivégzőosztag. Ennyi. A sztori a söröskupak egyszerűségével bír, de Peter Berg, rendező valamiért feltétlenül szükségét látta agyonbonyolítani.